Héber szavak átírásáról A kabala ürügyén

(Roland Goetschel: A kabala. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. Fordította: R. Szilágyi Éva. 140 oldal, 180 Ft.)

1.

Roland Goetschel: A kabala című könyvecskéjéről van szó: a „könyvecske” elnevezés mindenképpen illő erre a kiadványra, hiszen méretei 120×165 mm, 140 oldal, igencsak kicsinykék. Tartalma annál bővebb: öt fejezetében a zsidó misztika alakulásának-fejlődésének legfontosabb állomásairól számol be az ókortól kezdve a modem időkig. Ez a bőséges tartalom azonban nyilván a szűk terjedelem szorításában is az ismeretek olyan zsúfoltságával jár együtt, amely elkedvetleníti az egyszerű olvasót. Hogyisne, amikor lépten-nyomon olyan fogalmakkal dolgozik, amiket a szerző egyszerűen ismertnek, köztudottnak vél, holott ezek a fogalmak csak a bennfentesek bennfentesei számára közönséges kifejezések, képzetek vagy ismeretek, az „avatatlanok” viszont, akik pedig szeretnének megismerkedni a zsidó misztika alapfogalmaival, lényegével, szinte kapkodhatják a fejüket az olyan fogalmak kibontásán, mint a merkaba-misztika, a hékálót és a többiek.

Maga a kiadó is sejthette ezt a gondot, ezért (is) egészítette ki a kötetecskét olyan függelékkel, amely a szövegben előforduló idegen nevek, kifejezések magyarázatát adja. (Ámbátor nemigen tudom, miért szükséges az „idegen” jelző megjelölés.)

Semmi kétségem sincs afelől, hogy a könyvecske sikeres (lesz), el fog fogyni, hála a kíváncsi természetű olvasóknak, akiket utóbbi éveink „para-tudományi” ágazatai mind nagyobb tudás (netán tudatlanság?) megszerzésére ösztökélnek. Biztosan lesznek olyanok, akik profitálnak a könyvből, kiegészíthetik ismereteiket, annál is inkább, mert a szerző végül is igen szépen rendszerezi és közli a forrásait, illetve az e forrásokból nem utolsósorban az igazán világhírű Gershom Scholem munkáiból szerzett ismereteit.

Olyan „hézagpótló” szerepe is van e munkának, hogy rámutat, mekkora hézagot kellene még pótolni. Az ugyancsak kicsinyke kötet, amely nemrégiben a Zóhár a kabala alapműve — egy részének magyar fordítását adta, fontos kezdeményezés, de még eléggé szerény kezdet volt. Lesz-e folytatás?

2.

Már elég régóta foglalkoztat az az összevisszaság, ami a héber betűs szavak magyar átírásában uralkodik. Hogy van ilyen összevisszaság, azt lépten-nyomon tapasztalhatja, aki zsidó lapokat, folyóiratokat, tudományos vagy szépirodalmi műveket olvas, akár pedig a magyár sajtóban Izraellel kapcsolatos fogalmakkal találkozik. Erre utal az Országos Rabbiképző Intézet legutóbbi Évkönyve tartalomjegyzékének végén az higgadt megjegyzés is: „A héber szavak átírásában a szerzők gyakorlatát követtük.”

Jómagam is megpróbáltam, hogy a saját fejem után menjek. így lett nálam a Sánta Fiske szerzője Mendele Mojhér Szforim, vagyis a dágés nélküli „káf” betűt „h”-val írtam át. És abból indulva ki, hogy a héber nyelv magánhangzói közül nem mindegyiknek van ugyan magyar

megfelelője, mégis akkor járok c (megközelítően) helyesen, ha a szerintem leginkább hasonlóvá írom át őket magyarra. Innen van az, hogy az én fordításaimban sokkal többször olvashatni olyankor i „á”-t, amikor más fordító „a”használ vagy használna. Így pl. a Szerelmesek című regény egyik figu rája „Adám”, de sajnos — nem ma gyarázhatom el az olvasónak, hogy ez az „Ádám” korántsem úgy hangzik a héberben, mint a magyar ban, ennek az „á” hangjai inkább a palóc „házáfelé”-ben levő” kurta „á” hangját idézik. Viszont véltem, vélem mégsem írhatom úgy, mint 2 német vagy az angol fordító „Adam”, mivel akkor a magyar olvasónak azt illenék a szóképből kiolvasnia: „adam”, szép, telt „a”val, amilyen mondjuk a „kalap” szóban van, s ami nyilvánvalóan képtelenség.

Nem látok következetességet a fentebb ismertetett könyv átírásaiban. Például a „Jóhánán ben Zakkáj” név írásában lehet ezt „tettenérni”: a „Jóhánán” név két „á”-ja a héberben „kámáccal” van írva (azzal a betűjellel, amit az askenázi kiejtés „o”-val ír át); a „Zakkáj” mindkét magánhangzója „pátáh”, vagyis „á”, a magyar szöveg mégis különbséget tesz a kettői között, az egyiket „a”-val, a másikat „á”-val írván át vajon miért? És a példák tetszés szerint szaporíthatok.

„Ch”-val szokás átírni a már említett dágés nélküli „káf” betűt. Holott a magyar nyelvben ilyen betűpárost csak idegen szavakban szókás használni, amilyen például a „pszichológia”. A fentebb bemutatott könyv egyszerűen „k”-val írja át: „hékál”, míg a „kof” betűt, tudományos, „q”-val, pl.: „Siúr Qómá” ami rendben is volna, ha egyébként nem „Akiba”-t, hanem „Aqibá”-t írna. Hozzáteszem, hogy könyvünk nemigen következetes, hiszen például „Tikkún”-t ír „Tiqqún” helyett (138. o.), „Jákob”-ot „Jáqób” helyett (129. o.).

(Azt meg egyenesen zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem a „kabala” szó egy „b”-s írása helytelen; elég arra gondolnunk, hogy pl. a Duden-féle Das Fremdwörterbuch (Mannheim, 1982) igen határozott különbséget tesz „Kabale” és „Kabbala” között, és a bizonytalanságot csak növeli a Longman-féle New Universal Dictionary (Harlow, 1982), midőn a „cabala” címszó mellett felsorolja a „cabbala”, „cabbalah”, „kabala”, „kabbala”, „kabbalah” változatokat is…)

Sokat gondolkodva a „káf”-problémán, arra a — korántsem új — megoldásra jutottam, hogy a „kh” betűpáros fejezhetné ki ezt a hangot, akárcsak a görög „khi” átírásában.

Külön problémája a héber szavak átírásának a „svá” az a fél (vagy ennél is kevesebb) hang, amit olykor „ö”-vel írnak át („sömá”), máskor „e”-vel, mint pl. ismertetett könyvünk rengetegszer: „jecírá”,

„szefírá”, „megillá”, „sekíná” stb., stb.

Máshol, pl. a magyar sajtóban egyszerűen nem jelölik: „knesszet” (ami persze nem csupán azért hibás, mert a „svá” nem jelöltetik, hanem mert az „ssz” írása teljességgel helytelen). Könyvünkben ezt olvashatjuk: „kneszet Izrael” (45. o.), ami kétszeresen hibrid: hiányzik a „svá” jelölése (holott a tőszomszédságában olvasható a „svás” „sekíná”), továbbá az „Izrael” szó magyaros átírása, a „Jiszráél” teljességgel helytelen.

Nem vitás, a mai izraeli héber nyelvet beszélők nem sokat törődnek ezzel az aprósággal, s pl. egyszerűen azt mondják: „Smá ná” = „Figyelj csak ide”. Mégis az a véleményem, ezt a „svát” jelölni kellene, de nem betűvel, hanem aposztróffal: „j’ará”, „m’gillá”. így az is érzékeltethetővé válnék, hogy a héber szavak hangsúlya igencsak eltér a magyar szavakétól, ráadásul ezek a „svák” teljesen hangsúlytalanok.

Külön téma lehet a dágés nélküli „bét” betű átírása. Könyvünk tudományosan — következetesen „b”vel írja át -”merkábá”. A könyvben megfigyelhető keveredik a tudományos és a köznyelvi átírás, s ez nem válik előnyére.

*

Meglehetősen vázlatos és nem is mindenre terjed ki fejtegetésem. Célom vele kettős: ráirányítani a figyelmet a kérdés megoldatlanságára, másrészt javasolni, hogy létrejöjjön egy alkalmas grémium, amely elfogadható alapelvekre támaszkodva, kidolgozná a héber betűk magyar átírásának szabályait.

Jólesz László