Péntek este (1977. szeptember)

Háy János

Jött a Hold, én pedig mentem a bar­na lánnyal éppen a Dohány utcai templom felé. Mondjuk nem a templom volt a cél, de ha már, mond­tam, és mert láttam, hogy mennek be asszonyok, férfiak, lányok, fiúk vegyest, hogy mi miért ne mehetnénk, bár én tel­jesen szőke, kapásból szláv, a lány igaz némiképp hasonlított a szent házhoz kö­zeledőkhöz, de a hasonlóság csak külszí­ni volt. Mondom, most bemegyünk, mert én eddig még soha, s milyen érdekes, meg a régi szövetség könyvei mégiscsak otthonosak nekünk is. Kicsi hezitet kö­vetően csorogtunk befelé, az ajtóban le­kapcsoltuk a templomszolgát, hogy kis papír sapkácskát szerezzünk, nálunk a kereszt, itt meg ez lesz a tikett a belépés­hez, s mért sértenénk meg az istent.

A férfi kb. ötvenes, nekünk rém öreg, láthatóan minket nem szeret. Gyanakod­va járt körül a tekintete, ki lehetek én, szemre látszik (mondjuk, még a túloldal­ról is, nemhogy fésztufész), hogy ott nincs helyem, nézte, nem sántikálok-e, mint a bűnhozó, a rosszban, de fiatal vol­tam én még a sántikáláshoz. Kedvetle­nül, talán a barna lány miatt, végül a ke­zünkbe nyomta a fejrevalót.

Mint az árnyék, úgy éreztük, léptünk be, megálltunk hátul, meghúzódni akarva, de meghúzódni, hát az ott teljesen lehetetlen volt. Minél inkább bújtunk, annál inkább látszottunk. Az egész templom akár a Fo­rum Romanum, mindenki nézett össze is, meg vissza is, és locsogott egymással jobbra is, meg balra is, s mi ebbe a locso­gásba csúsztunk be témának. Hátranéz­tek, tyűamindenit – ezzel az arccal nevet­tek, s nevettünk mi is, mert mindig nevet az ember, ha a másik is. Aztán, hogy kik lehetünk, ezt vitatták. Ki lehet ez a két gimnazista? Az tuti, hogy nem zsidók. Hogy a lány, áh, az se, ezt a lányt még sen­ki se látta, meg nem is úgy néz ki, az sem zsidó, de nem ám. Biztos Hollandiából jöt­tek, mondta Lici néni, ott minden zsidó szőke, magas és kék szemű, mint ez a fiú, s már emlékezett is valakire, a nagypapá­ja unokatestvérére, aki kilencszázötben, a nagy Jókai halála után egy esztendővel el­hagyta az országot, nem is tudom, miért, akkor aztán pont nem kellett volna, szere­lem volt talán, vagy tanulni, mert élt ott egy rabbi, aki értette a kabbalát és a Ra­gyogás könyvét. Milyen szép idők is voltak azok. Jaj, Lici néni, már megint ezek az óemlékek. Különben a lány meg olasz zsi­dó, azért barna? Lici néni kiállt a beszélge­tésből, már megint leszólták, pedig ő az­tán tudja, mi az, hogy zsidó. De nem mondja el, most már pláne nem, mert mondani is fáj. Különben, szólt valaki egé­szen hangosan, minek jöttek, vajon mi­nek vannak itt? Csak úgy érdeklődni? Is­meretterjesztő istentisztelet, mondjuk? Vagy megtérnek? Nevettek. Talán zsidók lesznek? De hát ez nem egy térítő vallás, gyerekek, meg nincs nektek elég bajotok? így beszéltek, nevetgéltek, mi is nevet­tünk, mert az egész egyre viccesebb lett. Ők találgatták, hogy mi kik lehetünk, mi meg találgattuk, hogy ők mit találnak ki. Aztán a végére teljesen megszokták, hogy jól van, nem zsidók, de itt vannak, van­nak, amiért vannak, majd kiderül. Meg hogy nem kell aztán mindent tudni. Mond­juk, ezt azért jó lenne, mondta megint Li­ci néni, de végül belenyugodott: ha nem, hát nem.

Leszaladt a firhang az isten felé fordu­lás ideje lejárt. Mi, hogy ne zavarjunk, be utolsónak, ki elsőnek akartunk, léptünk is a kapu felé, megint árnyékszerűen, ahogy a vendég, aki nem kér és nem zavar bele a társalgásba. Éppen oda értünk, ahol fel­fedhettük a fejünket. Mondom a barna lánynak, hogy én nem megyek oda a templom szolgájához, mert nem bír az en­gem, hogy vigye ő oda a kapedlit, s ott az ajtóban a kezébe nyomtam, amikor jön­nek a többi zsidók, s látják, milyen hasz­nos az a lány ott, és nyomják mind a ke­zébe a papírkalapokat, a barna lány meg ott áll félméternyi sábeszdeklikupaccal, én meg nem bírok nem nevetni rajta, kintről, ahol már majdnem az ég fedi a fe­jem. A kalapocskák tovább gyűltek, és nem gondolták a kijövök, hogy idegenek vagyunk az ő számukra, bár nem voltunk holland zsidók, megszokták, hogy ott va­gyunk, még haszon is van belőle, s mi sem hihettük, hogy ők idegenek lennének nekünk. Mindahányan szolgák voltunk, a templom urának szolgái. Ő kísérte le Lici nénit a lépcsőn, óvatosan, minden lépést alaposan kifürkészve, ő hajít követ a szí­vünkre, ha megfeledkezünk róla.