Haszid történetek

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Hagyomány

Az apa mondása

Izrael születésekor szülei idősek voltak, és ami­kor meghaltak, ő még gyermek volt.

Amidőn apja közeledni érezte a halált, karjára vette a fiát és így szólt hozzá: – Látom, hogy az én fényem benned ragyogássá válik, és nekem nem adatik meg, hogy fölnevelhesselek. De életed min­den napján gondolj arra, szeretett fiam, hogy Isten veled van, és nem kell félned a világ dolgaitól.

Izrael szívébe zárta apjának ezt a mondását.

Hiábavaló fáradozás

Az apa halála után az emberek, drága emlékének adózva, magukhoz vették a fiút és egy melammednél* taníttatták. Bár Izrael buzgón tanult, mindig csak néhány egymást követő napig. Aztán rendsze­rint megszökött az iskolából, és egyedül bolyongott az erdőben, amikor rábukkantak. Ezt azzal a körül­ménnyel magyarázták, hogy árva lévén nélkülöznie kellett a rendes felügyeletet. Ilyenkor mindig vissza­vitték a melammedhez, ő pedig újra és újra kiszökött az erdőbe, hogy elvesszen benne, míg végül a város emberei kételkedni kezdtek abban, hogy em­bert tudnak belőle faragni.

* Gyerekek tanítója.

Az irgalmas hegy

Mesélik, hogy nagyon meredek annak a hegységnek a csúcsa, amelynek lágy lankáin Izraelben Eliezer lakott. A magányosság óráiban ilyen hegycsúcsokra szokott fölkapaszkodni, hogy ott időzzön. Egyszer oly mély révületbe esett, hogy nem vette észre az előtte tátongó hatalmas szakadékot, midőn lábát fölemelve éppen továbblépni készült. A szomszédos hegy azonban hirtelen ott termett, szorosan a másikhoz nyomult, és a Bálsém továbbléphetett.

A reszketés

1. Egyszer, Újhold egyik napján a Bálsém a reggeli imát a helyén maradva mondta, mert csak a dicsőítő énekeknél szokott az imaasztal elé lépni. Ek­kor remegni kezdett és hamarosan rettentő reszketés lett úr­rá rajta. Az ilyesmi ima közben már megszokott volt nála, de míg ez máskor csak a test finom rázkódásával járt, most tel­jes erővel tört rá a remegés.

Amikor az előimádkozó befejezte és a Bálsémnek az ő he­lyére kellett volna lépnie, látták, hogy ehelyett megáll és is­tenigazából reszketni kezd. Egyik tanítványa odament hoz­zá és az arcába nézett: tekintete izzott, mint egy fáklya, sze­me tágra meredt, mint a haldoklóé. Két tanítványa közelebb lépett hozzá, kézen fogta és az imaasztalhoz vezette. A Bál­sém megállt előtte és reszketve fogott bele a dicsőítő ének­be, és miután elmondta az Isten szentségét magasztaló imát, állva maradt még és reszketett egy ideig, úgyhogy vár­ni kellett, míg a reszketés csillapodtával az írás felolvasását el tudta kezdeni.

2. A mezricsi maggid mesélte: – Egyszer az egyik ünnepen a Bálsém az imaasztal előtt állt és hatalmas szenvedéllyel, kiáltásoktól kísérve mond­ta az imát. Betegségem miatt ezt nem tudtam elviselni és ki kellett mennem a kisebbik terembe, hogy ott egyedül imád­kozhassak. Az ünnepi liturgia előtt a Bálsém bejött a kiste­rembe, hogy felöltse a kittelét. Amikor megláttam, feltűnt, hogy mintha nem ezen a világon volna. Ahogy a kittéit ma­gára öltötte, az ráncot vetett a vállán. Megfogtam, hogy lesi­mítsam, de alighogy hozzáértem, reszketni kezdtem. A Bál­sém már visszament a nagyobbik terembe, én azonban még mindig ott álltam, és kértem Istent, hogy szabadítson meg e reszketéstől.

3. A polnoei Jákob József rabbi mesélte: – Egyszer egy nagy dézsa víz állt abban a teremben, ahol a Bálsém imádkozott. Láttam, amint a dézsában remeg és hullámot ver a víz, míg be nem fejezte az imát Egy másik tanítványa mesélte: – Egyszer a Bálsém utazás közben egy ház keleti falánál imádkozott; ugyanennek a háznak a nyugati felén gabonával töltött hordók álltak. Ész­revettem, hogy a gabona remeg a hordókban.

Rácz Péter fordításai

Címkék:1995-06

[popup][/popup]