Hárman Kertészről

Másfél év telt el az­óta, hogy Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, és ez talán elegendő távolság ahhoz, hogy áttekintsük, mit tett a magyar szellemi élet azért, hogy a Sorstalanság, illetve az egész életmű végre elnyerje méltó és adekvát ér­telmezéseit, ami részben a rend­szerváltás előtti antifasiszta írói at­titűdöt megkövetelő irodalomkriti­ka, részben pedig az elmúlt évtized értelmiségi klikkesedése miatt volt elképzelhetetlen.

INTERMEZZO

A tudományos Nobel-díjakat talán az egész világon politikamentes, feltétlen elismeréssel járó konszenzus övezi, nem így az irodalmit, ami értelemszerűen sokkal szubjektívebb megítélés alá esik, és heves viták kísérik. Az, hogy ez Ma­gyarországon is így történt, csak a min­den „hivatalos” kitüntetés kritikátlan ün­neplésére kondicionált hazai közvéle­ményt lepte meg. Nem nagy felfedezés, hogy igenis volt politika a Kiplingnek, Sartre-nak, Szolzsenyicinnek és Pasz­ternaknak odaítélt díjakban, még ha azok a gyakran nagyhatalmi szándékok oly magasztosak voltak is. Csakhogy az irodalmi Nobel-díj azon kevés kivételek egyike, amikor a kultúra – mint Wolfgang Kraus úja – nem „suta” alibiként vagy politikai jelszóként funkcionál. Abban a pár soros indoklásban, amit a díjhoz fűznek, nem esztétikai, hanem tartalmi értékeket szoktak kiemelni, azon egyetemes mondanivalót, melyben a szerző – általában egy közösség sorsán keresztül, vagy nagyon is introspektíven – megjeleníti az uralkodó „korérzést”. Egyéntől közösség felé, vagy közösségről közösségnek, teljesen mindegy: ez már politikai tett. Egy Nobel-díjasra általában mindenki büszke szokott len­ni, bár senki sem borzadt el különöseb­ben, amikor Jose Saramago kitüntetését hazájában néhányan nem fogadták el, és Antunest kiáltották ki nem hivatalos győztesnek. Más kérdés, hogy a hazai folklórnak megfelelően a kulturális vita mindig irodalomkritikai köntösbe bújta­tott mocskolódásként kulminál.

A RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ

Bevallom, zavarba ejtő céhen kívüli­ként, azaz nem a „professzionális értel­mezői közösséghez” tartozóként meg­ ítélni a két kiváló irodalmár, Szirák Pé­ter Kertész Imre és Vári György Bu­chenwald fölött az ég című könyveit, holott ez a két legalaposabb, ám vegy­tisztán (irodalom)tudományos munka, ami a tárgyban született. Az első problé­mám rögtön a műfaj megállapításával volt kapcsolatos, hiszen monográfia­ként, kritikaként, kortárs irodalomtörténeti alkotásként olvasva ezeket a köny­veket, azonnal működni kezd bennem a laikus gyarló olvasói szokása, hogy megfejtsek valami személyeset, ezt azonban Vári és Szirák modernista, strukturalista gyökerű, szigorúan az olvasatok módozataira fókuszáló, szöveg- és nyelvközpontú elemzé­se eleve meghiúsítja. Elemzés, ta­lán ez a legmegfelelőbb szó erre a két kötetre, ami kifejez valamiféle semlegességet, noha a tény, hogy könyvet írunk valakiről – főleg, ha az a valaki olyan erőtérbe került, hogy nevének puszta említése tett­nek, megmutatkozásnak, némi túlzás­sal identitásunk kinyilvánításának minő­sül -, már önmagában pozitív viszonyt feltételez, csakhogy az érzés, a hatás, vagyis a valódi értelmezés ott kezdődik, ahol a tudomány véget ér.

Bár a két szerző némileg eltérő elmé­leti paradigmával dolgozik, módszerta­nuk nagyon is hasonló, Kertész életmű­vének egyes darabjait kronológiai sor­rendben tárgyalják, a hosszabb szöveg- részleteket mondatról mondatra meg­vizsgálva, ami sok helyütt csupán tartal­mi kivonatolásba fúl. Az időrendi meg­közelítés kétségkívül becsületes, miként műveik is azok, de megnehezíti a kertészi oeuvre elemeinek újragondolását, megérzés utáni átcsoportosítását, ami megteremthetné a műveket trilógiává, tetralógiává kapcsoló finom szálaknak a felgöngyölítését. Az oeuvre ugyanis George Steiner szerint többet jelent az életműnél, az előbbi kifejezi a folyama­tos fejlődést, a föltáruló tervet és a sze­mélyhez kötött egységet. E két próbálko­zás a kabbalisták kombinatorikus gya­korlataira emlékeztet: szavak és mondat­szerkezetek szétszerelésével próbálják megfejteni a műbe életet lehelő titkot.

Szirák és Vári, mint Kertész értő kri­tikusai, sokszor egymás írásaira reflek­tálnak, amely párbeszédhez azonos, naprakész irodalomelméleti műveltség és közös szellemi vonatkoztatási és támpontok szükségeltetnek. Az, hogy miként is állunk a Hayden White-féle narrativitáselmélettel – amely egyéb­ként a harmadik toposz az írásokat erősen tematizáló holokausztdiskurzus és kollektív emlékezet mellett érde­kes, csak elcsalja az elemzők figyelmét a művekre való konkrét rákérdezéstől, és belebonyolódnak a kommentár kommentárjába, úgy, hogy eközben mégis csak egy kanonizált kritikai érvrendszer kitaposott ösvényén haladva, már ma­gát a recepciót kezelik primer forrás­ként. Ezt Vári sem tudta kiküszöbölni a különálló recepciótörténeti fejezettel, ami az egyetlen tétova mítoszromboló próbálkozás az „ismeretlen” íróval kap­csolatban, hiszen, mint kiderül, nem egy, nem kettő és nem is feltétlenül rosszindulatú, csupán érteden recenzió született Kertészről. Vári György szem­ügyre veszi a Sorstalanság filmnyelvre való lefordíthatóságának lehetőségeit, és ez szinte az egyetlen olyan pont, ahol egyértelmű értékítéletet alkot, míg Szirák ugyanezt csak az esszék kérdésében engedi meg magának. Amúgy mindket­ten kínosan ügyelnek arra, hogy elke­rüljék a főítész szerepét, és nagyjából minden alkotással igyekeznek egyenlő terjedelemben foglalkozni. Az esszék – melyeket Szirák túl általánosáénak bé­lyegez – már csak azért is nagyobb sze­repet érdemeltek volna, mert Kertészt egy barátja egyszer arra figyelmeztette, hogy mást mond bennük, mint a regé­nyeiben. Mindez rávilágíthatott volna arra a valóban fennálló ellentmondásra, ami Kertész az európai identitással kap­csolatos, néhol bizakodó eszmefuttatá­sai és az európai humanizmusból önma­gát kiszakító, kivált a monarchiabeli kultúrpesszimizmus hagyományaiban gyökerező világlátása közt feszül. An­nak ellenére, hogy a művekben fellel­hető „önéletrajzi hagyományról” is szó esik, a szerzők még az oly megkerülhe­tetlen olvasmányélményeknek sem szentelnek túlságosan nagy teret. Szirák elveti azokat a „tematikus preferenciá­kat”, melyek Kertészt a vele olyannyira rokonítható Borowskival, Levivel vagy Améryvel, tulajdonképpen mestereivel hozzák összefüggésbe, holott ezen „eu­rópai krétakör” alapján külön fejezetet érdemelt volna Márai, Krúdy, az eg­zisztencializmus, na és persze az a tuda­tosan kiaknázott, bernhardi patológiás írásmód, amit a freudi, kafkai apafigu­rák, illetve az internátus-láger-Isten „mondakör” inspirál.

A „Tegnap és Ma” sorozat célja, hogy mérleget készítsen a jelenkori írók munkásságáról, míg a másik bontón ez áll: „Kritikai Zsebkönyvtár”, a mérleg serpenyőiben azonban minden közel azonos súlyt nyom. Szirák érzelmektől túlságosan kilúgozott akadémizmusával ellentétben a még csak húszas évei­ben járó, rendkívül tehetséges Vári sok­szor rendkívüli érzékenységgel fedez fel finom összecsendüléseket a magyar- és világirodalom egyes alkotásai és Kertész művei között, de végeredmény­ben azt érezzük, amit Steiner megint csak nagyon pontosan fogalmazott meg: disszertációk kezdik finom, élette­len porrá őrölni az eleven húst.

AMI A NAPLÓBAN BENNE MARADT

Tökéletes ellenpéldaként – kizárólag egy másik rendszerben, a szubjektív val­lomás- vagy naplóirodaloméban szemlélhetően – áll előttünk a harmadik könyv, Kőbányai János Kertésznaplója, ami, mint címe is jelzi, szakít a tudomá­nyos distanciával, és Kertész Imre mel­lett – sokszor helyett – íróját állítja a kö­zéppontba. A napló intimitása túl nagy szabadságot engedélyez, ezért helyén­való a kérdés: nem követelne-e meg va­lamilyen mértékű öncenzúrát írójától, főként akkor, ha egy másik személy ap­ropóján beszél önmagáról, mert Kőbá­nyai naplójának minőségi fordulópont­ját éppen az a pillanat jelzi, ahol már nem Kertész Imréről, az íróról, hanem Kertész Imréről, a magánemberről és vele folytatott kapcsolatáról kezd beszélni. Könyve egészen addig a pillana­tig katartikus őszinteséggel és bátorság­gal íródik, míg először fel nem teszi ma­gának a kérdést, hogy szabad-e folytat­nia az írást, ezután keserveinek csokor­ba gyűjtése, ismert emberekkel való ba­rátságainak és vitáinak, sértődéseinek lajstromba vételével van elfoglalva. Eb­ben a könyvben benne rejlett a le­hetőség, Kőbányai feltárhatta volna, hogy mit jelenthet Kertész műve az identitásról, a hazáról, az emberiségről alkotott fogalmaink átértékelésében, ol­vasása miként lényegülhet át valakiben a saját zsidóságáról hordozott önképé­nek radikális újragondolásává, és ho­gyan ébresztheti fel valakiben a magyar zsidóság által takart illúzió pontosításá­nak, kimunkálásának az igényét. Végte­lenül pontos megállapításai vannak a németországi és hazai fogadtatás kap­csán, miszerint a Nobel-díj „a magyar (ön)gyilkosság szellemi mementója”. Tudniillik a németek azért voltak képe­sek önmarcangoló módon, de beszél­getőtársat találni Kertész személyében, mert Németországban nincsenek német zsidók, akikkel újragondolhatnák törté­nelmüket, Magyarországon mindez – véli Kőbányai – pontosan az ellenkező okból elképzelhetetlen. Kertész-Jób nyomdokain járva, belső utazása eredményeként – azonos fundamentumra, időben távolibb Auschwitz-identifikáltságából következően – ő is megpróbál felépíteni egy zsidó egzisztenciára ala­pozott individuumot, amit csak úgy ér­het el, ha kíméletlen pontosságra és őszinteségre törekszik. Szembenéz Ker­tész őrületbe kergető szembesítésével, és azzal, hogy még mindig meglévő „ma­gyarfele” nem örül a díjnak, mert az va­lóban a kelet-európai kisnemzetek múlt­feldolgozásának adósságára emlékeztet. Kőbányai hangsúlyosabban tárgyalja Kertész kötődését a „Habsburg-zsidók- hoz” (Canetti, Wittgenstein, Schnitzler) a kánon ellenében pedig a Gályanaplót emeli a főmű helyére. Mindez rendben is volna, csakhogy a művet át- meg át­szövi, majd teljesen eluralja a már olva­sóként is kínos magamutogatás: Kőbá­nyai Pap Károlyt, „túlvilági barátját” csak mint „Karit” emlegeti, majd az egyéb szellemi fosztogatások, irodalmi pletykálkodások, összeesküvés-elméle­tek (Eörsi István mint a Kertész Nobel-díja elleni, sötétben bujkáló feljelentő) és kiteregetett magánbeszélgetések után eljut a szó szoros értelmében vett alsóneműben való turkálásig. A kevesebb ez esetben valóban több lehetett volna.

Olykor megtörténik az a csoda is, hogy egy-egy komoly irodalmi kritika úgy összeforr tárgyával, hogy együtt él­nek tovább, ehhez azonban irodalmi igényre, szándékra is szükség van. Ezek a könyvek – más és más okokból kifo­lyólag ugyan – nem ilyenek. Ettől füg­getlenül olvasásuk – a kertészi műről való minél teljesebb tudás érdekében – intellektuális kötelezettséget jelent.

Csáki Márton