Harc az Istennel

Harc az Istennel

(Allen Ginsberg: Halál van Gogh fülére!, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996)

Három évtizeddel ezelőtt még megdöb­benve – vagy értetlenül – olvashattuk Ginsberg verseit a Hol van Vietnam? vagy az Üvöltés kötetekben, folyóiratok­ban, mára nemcsak értjük, hanem át is éljük lázadását, mert rólunk is szólnak, arról a kegyetlenül anyagias világról, mely körülvesz minket. A pénz mellett talán még lényegesebb meghatározója Gins­berg költészetének az anyag, a technika (Ginsberg szavával: Csúcs Tech) világa. Pontosabban: a lázadás a tárgyi világ és az erőszak embertelen áradása ellen. Versei – szigorú építésük miatt – mintha azt mutatnák; nem kábítószeres mámor­ban születtek, hanem abból a tárgyi világ­ból, mely elől menekülni kell. Ezek a versek, elsősorban szerkezetük miatt, olya­nok, mintha a televíziós csatornák állo­másai között barangolnánk. Videoklipszerűek, melyekben egyaránt témák a vi­lág különböző pontjainak egyéni és álla­mi kegyetlenségei, reklámvillanások, em­beri és embertelen kapcsolatok.

Ginsberg menekülésének útja (örökké hangsúlyozott ateizmusa ellenére) az Is­ten felé vezet. Mert mondjon önmagáról vagy róla bárki bármit, költészetének lé­nyege: harc az Istennel, de azért, hogy el­fogadja, befogadja a földi világgal békét- len költőt. A minden és mindenki ellen lázadó fiatalból – mint a kötet fényképei tanúsítják – bölcs öreg zsidó lett, aki nyel­vében egyszerre profanizálja és követi a Biblia verseit: A Zsoltárok könyve hangját (Ne vénülj meg), Jeremiás keserveit (Betegség-blues), az Énekek éneke forrósá­gát (Blues hajnali négykor). De gondolati­lag jelen van a Teremtés könyve ellen­pontja is (Plutó/nium/i óda), mert a Föld, a teremtett világ önmaga sírásója lett. Ginsberg ítéletet mond, ugyanakkor szen­vedő ember, bár látszólag egész életében azt tette, amit akart. Vagy talán éppen ezért szenvedő ember? Mert eltávolodott a Tízparancsolattól (ugyanakkor éhezte, éhezi), a Tórától (melynek hiányát érezte, érzi).

Túllépve az általánosságokon, hogyan jelentkezik ez a labilisnak tűnő, összege­ző értékelés a versekben? Igaz-e az állítás, vagy sem? Nézzük tehát a verseket, csu­pán néhányat kiragadva a nyolcvanat megközelítő válogatásból. A bibliai – és a hangoztatott Walt Whitman-i – hangot ta­lán elég néhány idézettel bizonyítani: „Lát­tam nemzedékem legjobb elméit az őrü­let romjaiban, hisztérikusan lemeztelene­dett éhezőket / a néger utcákon vonszol­va magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét áhítozva / angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csilla­gos dinamóhoz fűződő hajdani égi kap­csolatért…” (Üvöltés, Orbán Ottó fordítá­sa), „Mert megriadtam / Mert dalolva röpítem / szerelmetes / felemhez hangom” (Az isten miért szeretet, Jack?, Eörsi Ist­ván fordítása), „Nem vezethetsz autót a hatlábnyi sírban noha a mindenség elég nagy mauzóleum akármihez / a mindenség sírkert és én egyedül járkálok benne föl-alá/ és tudom hogy Apollinaire ugyanezen az utcán járt 50 évvel ezelőtt / té­bolya rögtön befordul a sarkon és Génet is jön velünk könyvet lopni / a Nyugat már megint háborúzik…” (Apollinaire sírjánál O. O. fordítása). Ha nem a szavakra figyelünk, hanem a versmondatok lendületére, megérint minket az izzó bibliai hang.

Az Istennel való harcot nehezebb bizo­nyítani. Holott már az előző idézetek, verscímek is mutatják Ginsbergre erőtel­jesen hatott a Biblia teljessége, nyelvi vi­lágával, indulatával, súlyával. Ez a súly azonban az Isten súlya! Mintha ez kény­szerítené az igazság leplezetlen kimondá­sára, olyan személyes kitárulkozásra, mely nemcsak megdöbbentő, hanem – sokaknak – visszataszító is lehet. Gondo­latai és szavai olykor profán vaskossággal állnak elénk, szinte követelik ellentmon­dásainkat, mégis lefegyverzőek őszinte­ségük és a mögöttesük miatt. Mert ha a versek mögé nézünk, találjuk meg a tel­jes, és a bevezetőben említett szenvedő embert. Ginsberg szenved a világtól. At­tól, hogy a szó szerint és képletesen atomjaira bomlott világnak kell ellentmondania: „Ha mosnék magamra, kimos­nám szutykos Iránomat / Egyesült Államaimat Csontszínű Szappanba tunkol­nám, megsikálnám Afrikát, az összes ma­darat és elefántot a dzsungelbe visszahe­lyezném, / Kimosnám az Amazonast, megtisztítanám az olajos Karib-tengert és a Mexikói-öblöt” (Háztartási munka, E. I. fordítása), és így tovább. Attól is szenved, hogy az Isten magára hagyta. A Záróizom (ál)szemérempukkasztó nyerseségével szemben a Könyörgöm Uram blaszfémiája legmélyén – mint Anatole France A Mi­asszonyunk bohóca novellájában a komédiás sajátos imája – könyörgő kiáltás az Úrhoz, mert őszinte, és nem homosze­xuális pornográfia.

Mert Ginsberg őszinte! Olykor meghök­kentően, sokszor és – ismét: sokaknak – megdöbbentően (elutasítóan) az. Különö­sen amikor felmutatja álarcba kényszerített önmagát. De az álarc mögött mindig felsejlik az igazi arc, a leplezés tökéletlen. Tökéletlen, mert őszinte, néha a versek egészében ismerni fel a tükörbe néző, megriadt embert, aki fél a jövőjétől, s bár nem tud beletörődni a megváltoztathatatlanba, mégis könyörög – Istenhez – az el­kerülhetetlen elodázásáért (Ne vénülj meg, Igenis reménytelen, Kaddis Naomi Ginsbergért). Máskor a látszólag nyers so­rok között bukkan fel, szinte észrevétle­nül az emberre (önmagára és másokra) vonatkozó részvét és együttérzés hangja, hol okosan: „A művészet nem üres ha megmutatja önnön ürességét” (Kiáltvány, E. I. fordítása), hol Ginsbergtől szokatla­nul, érzelemmel telítetten: „Ekkor rájöt­tem, hogy Naomi ő, az anyám, e málló / zugban lakik, idősebb, mint mikor tova­tűnt / élete. Mit csinálsz itt? – kérdeztem elképedve” és „Megcsókoltam őt, megtöl­töttem a tollam és sírtam” (Halotti lepel, E. I. fordítása).

Ginsberget az elmúlt három évtized­ben mintegy fél tucat fordító próbálta ma­gyarra formálni, a szó jó értelmében. Tisz­telet a munkájuknak, és tisztelet Eörsi Ist­ván válogatásának (bár a Halál Van Gogh fülére! verscím kötetcímnek nem telitalá­lat!) és fordítói teljesítményének, ám Ginsberget, a költőt valójában csak Or­bán Ottó mutatta eddig fel nekünk. Ez ak­kor érzékelhető, amikor a válogató fordí­tásaival együtt olvasható Orbán munkája és az angol szöveg is. Példának a Lábjegy­zet az Üvöltéshez utolsó sora: „Holy the supernatural extra brilliant intelligent kindness of the soul!”, „Szent a lélek ter­mészetfölötti különösképp fénylő okos kedvessége” (O. O.), „Szent a lélek természetfölötti különleges sugárzó értelmes jóindulata!” (E. I.) Eörsi keményen okos, Orbán több, mert érzékenyebb. Soraiból jobban áttetszik a ki ez az ember kérdé­se. A válaszban egyetlen, többször elis­mételt jelző: szenvedő ember.