Halmazati halál – Vita Eichmann kegyelmi kérvényéről

2007. október 3. Morális és politikai vita során dőlt el 45 éve Jeruzsálemben, hogy végrehajtják a közép-európai zsidók deportálását irányító Adolf Eichmann halálos ítéletét – derül ki egy csak nemrég kutathatóvá vált jegyzőkönyvből.

A véletlenen múlt, hogy az izraeli állami levéltár az idén kutathatóvá tette az Adolf Eichmann kegyelmi kérvényével foglalkozó, 1962. május 29-ei rendkívüli kormányülés teljes jegyzőkönyvét – mesélte Jehijam Weitz, a haifai egyetem történésze a HVG-nek. Történt ugyanis, hogy az akkori kabinet egyik tagjának fia, Avraham Burg nemrég könyvet jelentetett meg Hitler legyőzése címmel, és abban – a titkosítás ellenére – utalt az ominózus kormányülésen elhangzottakra azok alapján, amit apja hagyatékában talált. Például arra, hogy Joszef Burg, akkori népjóléti miniszter Lévi Eshkol pénzügyminiszterhez csatlakozva meglepő módon a halálbüntetés felfüggesztését, pontosabban: “még súlyosabb” büntetés kiszabását követelte. Érvelésük szerint a zsidó deportálások fő szervezőjének, Eichmann-nak (képünkön cellájában) nem elégséges az egyszeri halálbüntetés, a – ki nem fejtett – megoldás az volna, ha “Káin szégyenbélyegével a homlokán naponta új halállal kellene meghalnia”.

Ezektől a soroktól kapott vérszemet Weitz, és kijárta, hogy a levéltárban hozzáférjen az ominózus minisztertanács 45 évig zárolt jegyzőkönyvéhez. Az ezek alapján írt – mindeddig csupán Izraelben publikált – tanulmányából kitűnik, hogy a 13 miniszter összejövetelét a főügyész, Gideon Hausner kezdeményezte, “tekintettel a per lezárásának történelmi jelentőségére”. A David Ben-Gurion vezette kabinet egyébként mindjárt aznap folytatta le hosszú és feszült vitáját, amikor a legfelsőbb bíróság elutasította a jeruzsálemi kerületi bíróság által csaknem fél évvel korábban halálra ítélt Eichmann fellebbezését. Az elutasítás nyomán ugyanis az elítélt – arra hivatkozva, hogy “felettesei parancsára cselekedett”, és “csupán eszköz volt” – sietve kegyelmi kérvényt nyújtott be Jitzhak Ben-Zvi államfőnek.

A vita első feltűnő momentuma az, hogy a rövid bevezetőt tartó Ben-Gurion saját – a korabeli sajtó szerint egyértelműen a halálbüntetés végrehajtását szorgalmazó – álláspontjának kifejtése helyett két, általa nagyra becsült személyiség véleményét tolmácsolta. Először Martin Buber filozófusét, aki a kormányfőnek három hónappal azelőtt személyesen jelezte, hogy ellenzi Eichmann kivégzését, mivel az “generációkon keresztül egy új Antikrisztus mítoszát fogja gerjeszteni”. Ez pedig – így Buber – kárt fog okozni a zsidó népnek. A kormányfő aztán Walter Kaufmann-nak, a Princetoni Egyetem német zsidó származású vallásfilozófusának egy korábbi leveléből idézett, aki szerint “Izrael – mivel a zsidó nép nem vérszomjas – nagylelkűségét tanúsítaná, ha Eichmannt, elismerve, hogy (…) számára semmi sem elég nagy büntetés, futni hagyná”.

A mérleg egyik serpenyőjébe így bekerült az az érvrendszer, amelyet a Martin Buber vezette értelmiségi mozgalom vallott, és a per során a médiában több ízben ki is fejtett. “Izraelt még egy Eichmann sem indíthatja bitófa ácsolására”, valamint “nem akarjuk, hogy az ellenség hóhért csináljon belőlünk”, mert az “ellenségeink győzelmét jelenti” – állt az államfőnek is eljuttatott, mások mellett Gershom Sholem és Hugo Bergmann filozófusok által aláírt nyilatkozatban.

A kormányfő után a legfőbb ügyész, Gideon Hausner kért szót, és idézte a legfelsőbb bíróság aznapi fellebbezéselutasító döntését, miszerint “bizonyítást nyert az a tény, hogy Eichmann nemcsak aktív végrehajtója volt az európai zsidóság elpusztítására kitervelt úgynevezett végső megoldásnak, hanem egyike azoknak, aki parancsot adott, rendelkezett és utasított, mindent elkövetve, hogy a >>végső megoldás« érdekében túl is teljesítse a szolgálati feljebbvalóitól kapott parancsokat. Mivel a fellebbező a per során egyszer sem mutatott megbánást vagy gyengeséget az ügy iránti erős elkötelezettségét illetően, beigazolódott, hogy Eichmann volt a legmegfelelőbb a feladat végrehajtására.” Szerinte “Eichmannt a nürnbergi bíróság is halálra ítélte volna”, és ennek alátámasztására az ott halálra ítélt, majd kivégzett Julius Streichernek, a Der Stürmer című náci propagandaújság alapítójának esetét említette, akire annak ellenére, hogy nem tapadt vér a kezéhez, “a nemzetközi törvényszék már a gyűlölet és antiszemita propaganda miatt is halálos ítéletet szabott ki”.

Ezt követően a kormány tagjai fejtették ki véleményüket. Dov Joszef igazságügy-miniszter például teljes mértékben egyetértett az államügyésszel, ugyanakkor érthetetlennek tartotta, miért merült föl egyáltalán a kegyelmi kérvény ügyének kormányszintű megvitatása. Mint mondta, a nürnbergi halálos ítéleteket is végrehajtották, “és egyetlen ország sem emelte fel a szavát ez ellen. Tarthatatlannak tartom, hogy a zsidó államnak most a világ felrója, hogy ugyanúgy kíván eljárni, mint más államok.” Az 1953-ban a szovjeteknek való kémkedés vádjával New Yorkban halálra ítélt és kivégzett Rosenberg házaspár példáját is felhozta. “Eisenhower elnökhöz rengeteg kérvényt nyújtottak be megmentésük érdekében, de hiába (…). A világ számos országában zokszó nélkül végrehajtják már az egyetlen emberélet kioltásáért meghozott halálos ítéletet is.”

Ezen a véleményen volt Golda Meir külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) is, aki további példákat sorolt. “Amikor a lengyelek 1947-ben felakasztották Rudolf Hösst, az auschwitzi láger egykori parancsnokát, vagy amikor a csehszlovákok 1948-ban kivégezték Dieter Wislicenyt, Eichmann közvetlen munkatársát (1944 tavaszától magyarországi stábjának egyik vezetőjét – a szerk.), vagy amikor a norvégok bíróság elé állították és kivégezték Vidkun Quislinget, a nácikkal kollaboráló fasisztavezért, senki sem mondta, hogy – az ügy súlyára való tekintettel – a legkörültekintőbben járjanak el. Ezt csak tőlünk követelik.” Nyilván azért, mert – folytatta – “a világ még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy Izrael a többi államhoz hasonlóan jár el.”

A szemben álló táborok – vagyis a halálos ítélet végrehajtását szorgalmazó többség és a másfajta büntetést váró Burg és Eshkol – között Joszef Almogi tárca nélküli miniszter próbált közvetíteni. A háború alatt angol tisztként négy évet német fogolytáborban töltött politikus szerint: “igaz, hogy Eichmannra mint a bűn szimbólumára kiszabott büntetés nem elégséges, de mivel a halálbüntetésnél nincsen súlyosabb, nincs más választásunk”.

A szavazáskor azonban az eredeti erővonalak alig változtak, a 13-ból két miniszter (Eshkol és Burg) nem támogatta a halálbüntetés azonnali végrehajtását. Ben-Gurion azonban mindenáron azt szerette volna, ha kabinetje egyhangúan dönt, ezért – bár a jegyzőkönyvbe nem került bele, milyen érvekkel – még ott helyben meggyőzte az említett minisztereket a többségi vélemény helyességéről, így az ismételt szavazáskor már valóban mindenki az elutasítás mellett döntött. Az államfő még aznap el is utasította a kegyelmi kérvényt. Határozatát a Bibliának Sámuel első könyvéből vett idézetével zárta: “Miként a te kardod asszonyokat tett gyermektelenekké, úgy legyen gyermektelenné minden asszonyok felett a te anyád!”

Ugyanezen a kabinetülésen dőlt el – lényegében vita nélkül -, hogy Eichmann holttestét, nehogy sírja egyfajta zarándokhely legyen, elhamvasztása után a Földközi-tengerben, Izrael területi vizeinek határain túl szétszórják. Eichmann, 1962. május 31-ei felakasztását követően eszerint jártak is el.

Bár a nyugati sajtóban 1960 nyarán határozottan elítélték, hogy Izrael elrabolta Argentínából a náci háborús bűnöst, a per végkimenetelét már inkább megértéssel fogadták. “Izraelnek nem kell bűntudatot éreznie Eichmann kivégzése miatt (…) A világ egyetlen országa sem kegyelmezett volna meg neki” – írta például a londoni Daily Herald. Argentína azonban továbbra sem bocsátott meg: hivatalos közleményben jelezte, hogy Izraelnek tudomásul kell vennie, hogy az argentin törvények értelmében Eichmannt nem lehetett volna halálra ítélni. A falangista sajtó Spanyolországban bűnténynek tartotta az ítélet végrehajtását, az arab országok médiájában pedig Eichmannt mártírnak nevezték. A kommunista országok kommentárjaikban a moszkvai rádió megfogalmazását vették alapul: “Izrael igazságot szolgáltatott.”

Bőhm Ágnes

(Forrás: HVG)