Hallgatás, bölcsesség
1991-ben volt a gimnázium, – melynek nyolc évig tanulója voltam – fennállásának 100. évfordulója. Egy szép ünnepség keretében találkoztunk. A szünetben egyszer csak elém állt egy őszes-szőke „fiú” azzal, hogy vajon tudom-e, ő kicsoda. Bár az arcmemóriám rossz, de rögtön felismertem T. L.-t, akivel az első négy évet egy osztályban jártam. Ő mérnöknek készült, ezért az V.- t már a „b”-ben járta. (Latin helyett ott ábrázoló geometriát oktattak. (Csak néhányan voltunk már, akik mind a nyolc osztályt együtt jártuk. T. L.-el rögtön kezet fogtunk, fel sem merült bennem, hogy ennyi év után (1950-ben érettségiztünk) ne nyújtsak kezet. Pedig okom lehetett volna a „haragszomrád”-ra. T. L. volt ui. a „zsidózók” fő hangadója, aki minden alkalmast felhasznált arra (és erre napi öt óra kínálkozott) hogy (tettleg is) inzultáljon. Vézna gyerek lévén az én visszaütéseim igen erőtlenek lehettek. Értelmetlen, ostoba dolog lett volna nem kezet adni, mert 1943-44-ben szidni, ütni-vágni valónak gondolt. A jobb megértés kedvéért 1944 1. félévében a II. osztályba (6. általános) jártam, a 1944/45 tanév I. félévére már nem iratkozhattam be.
A Parlamentben tartott holocaust-megemlékezést az „érintettek” és mások is, megelégedéssel fogadták. Az, hogy egy jelentékeny csoport ezen nem jelent meg, lehet udvariatlan cselekedetnek minősíteni, de inkább elfogadható, mint azon esetleg egyet nem értéssel részt venni. Hogy ezt az „érintettek” egy része egy kéréssel kifogásolta, arról eszembe jut az ismert mondás, hogy: Si tacuisses, philosophus mansisses. Vagyis, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.
dr. Rácz Egon Budapest,
Címkék:2001-06