Halálbüntetés az ókori Izraelben

A halálbüntetés körül zajló hazai és külföldi vita fényében érdekes megnézni, hogy állt ez a kérdés az ókori Izraelben. A fennmaradt törvények tanulmányozása alapján bátran állíthatjuk, hogy az ősi zsidó államban a halálbüntetést tulajdonképpen eltörölték. Ezt nem mondották ki ugyan soha, de tény, hogy rendes törvényszék ítélete folytán alig végeztek ki valakit hajdani Zsidóországban. Ha a bírák egyhangúlag hozták meg a halálos ítéletet, eo ipso nem lehetett azt végrehajtani. A törvény rendelkezése szerint ugyanis egyhangú halálítéletet (a szavazás titkosan történt) végrehajtani nem volt szabad. Megokolták ezt azzal, hogy nincs olyan bűnös, akire nézve 21 bíró közül egyetlenegy sem találhatna mentséget, ha mégis mindnyájan elítélik, az csak elfogultság folytán történhet, márpedig az ilyen ítélet végre nem hajtható. Ha az ítéletet csak szótöbbséggel hozták meg, akkor a mentő okokat közhírré tették és a közönséget felhívták, hogy aki az elítélt javára valami mentséget tud, jöjjön és jelentkezzék.

Ha felmentő tanúk nem voltak és az ítélet jogerős lett, még csak akkor következett a legnagyobb akadály. A tanúknak, akiknek vallomása alapján az ítéletet meghozták (beismerés alapján nem végezhettek ki senkit sem), kellett ugyanis a kivégzést megkezdeni. Ha vonakodtak ezt tenni, s rendesen így volt, az ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Így a zsidó törvénykezés alatt a nyilvános kivégzések a legritkább jelenségek közé tartoztak. Amelyik törvényszék mégis halálbüntetést hajtatott végre, nem maradhatott tovább hivatalban, mert az volt a nézet, hogy nem teljesítette kötelességét, különben a kivégzés nem történhetett volna meg.

A vizsgálat teljesen nyilvános volt, a bizonyítás fősúlyát a tanúk vallomására fektették, kínzást nem ismertek. A tanúkat megeskették és vallomásaikat azon tudat mellett tették, hogy hamis vallomás esetén talió, vagyis azon büntetést éri, amely a vádlottat elítéltetése esetén érné, és hogy halálos ítélet esetén a tanúknak kellett az elítéltre az első követ dobni.

A vádlott beismerését egymagában bizonyítékul el nem fogadták, legkevésbé azonban halállal büntetendő cselekmény esetében, mivel ilyen esetben az a törvényes vélelem állott fenn, hogy aki beismeri bűnét, életuntság miatt keresi a halált, öngyilkossá azonban vagy nem akart, vagy nem tudott lenni.

Tanácskozásnál először azok a bírák fejtették ki nézetüket, akik a felmentés mellett szavaztak, ezután az elítélésre szavazók. Ha a felmentő szavazatok többségben voltak, a vádlottat azonnal szabadlábra helyezték, ellenkező esetben azonban a tárgyalást harmadnapra halasztották. Ha az újabb szavazásnál a huszonhárom bíró közül tizenkettő felmentésre szavazott, úgy a vádlottat felmentették.

Ez volt Jézus korában is a zsidó büntetőeljárás lényege. Messzemenően humánus és a korabeli büntetőeljárások közül a legemberiesebb volt! Ha mégis halálos ítéletet hoztak, csak azon lehetett végrehajtani, aki életének 21. évét betöltötte.

Az elítéltet két hatósági személy vezette ki a vesztőhelyre. A halálos ítéletet kimondó bíróság a város kapujában összeült, mellé törvényszéki szolga állíttatott kis zászlóval a kezében, ugyanilyen zászlótartó szolga követte az elítéltet lóháton, ennek az volt a kötelessége, hogy a törvényszék mellett felállított zászlótartót folyton szemmel tartsa.

Amint valaki a törvényszéknél jelentkezett és kinyilatkoztatta, hogy ő mentő körülményeket tud felhozni, a törvényszék mellett felállított zászlótartó jelt adott, zászlóját lobogtatva, mire az elítéltet azonnal visszahozták bíráihoz és az ügyet nyomban újból kezdték tárgyalni. Sőt, ha az elítélt maga azon nézetének adott kifejezést, hogy új, mentő körülmények jutottak eszébe, vissza kellett őt vinni bíráihoz.

Ha mindezek ellenére az ítéletet végre kellett hajtani, úgy az elítéltnek Jeruzsálem asszonyai kábító italt (rendszerint tömjénnel kevert bort) nyújtottak, hogy a halálfélelem kínjait elviselhesse.

A fenti szabályok betartása mellett lehetetlenség, hogy Jézus felett zsidó törvények szerint ítéltek volna. Perében nem zsidó törvényes bíróság döntött, legkevésbé pedig a nagy Synhedrion. Ezt az Újtestamentum sem állítja. A terhére rótt istenkáromlás, hamis jóslás és a vallástól való elcsábítás miatt halálra ítélni nem is lehetett. Jézus mindig zsidónak vallotta magát, nem is vádolták hittagadással. Ezt a feje fölé helyezett INRI táblácska is bizonyítja. Nem a zsidók, hanem a rómaiak ítélték el, politikai okokból, felségsértés és a fennálló hatalom ellen való lázadás címén. Bizonyítja ezt a római kivégzési mód is, a keresztre feszítés, melytől a zsidók undorral fordultak el, és melyet épp a zsidó törvénytudók Isten és ember ellen elkövetett legnagyobb bűnnek tekintettek. Jézust zsidó törvények ellenére ítélték halálra.

Ezt a tényt a 60-as években a katolikus egyház is elismerte, mintegy felmentve a zsidóságot az oly sok szenvedést okozó istengyilkosság vádja alól.

(Róbert)