“Ha sikerülne a múltat beépíteni a jelenbe”

“Ha sikerülne a múltat beépíteni a jelenbe” – Batár Attila urbanista-építésszel Cserba Júlia készített interjút

Forrás: Élet és Irodalom

2008. április 7. Minden további bontás és építés leállítását ajánlja a régi pesti zsidónegyedben az UNESCO-nak a világ műemlékeit és a világörökséghez tartozó történelmi színhelyeket védő nemzetközi tanács.

Minden további bontás és építés leállítását ajánlja a régi pesti zsidónegyedben az UNESCO-nak a világ műemlékeit és a világörökséghez tartozó történelmi színhelyeket védő nemzetközi tanács.

Az erről szóló jelentés március 5-én tartott ismertetésekor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökhelyettese, egyben az ICOMOS európai ügyekért felelős alelnöke, dr. Fejérdy Tamás úgy vélte: ellenkező esetben komoly veszély fenyegeti a szomszédos Andrássy út világörökség-minősítését is. A VII. kerületi polgármester, Hunvald György szerint viszont a jelentés “új dolgot nem tartalmaz”, az önkormányzat döntései pedig megfelelnek az abban foglalt követelményeknek. Mi a véleménye a személyes szempontokon és érdekeken kívül álló szakembernek, az 1968 óta munkásságát Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban folytató Batár Attilának? A Láthatatlan építészet, A sokrétű Víziváros, A történelem mint tervező és számos, magyarul nem olvasható mű szerzője néhány hónappal ezelőtt Tabula rasa, konzerválás vagy átépítés címmel, a Beszélőben megjelent tanulmányában épp Budapest építészeti átalakulását, a régi és új együttélésének lehetőségeit, írott és íratlan szabályait elemezte.

– A régi pesti zsidónegyed ügyében, mint látható, két ellentétes szempont ütközik: a város- és műemlékvédők törekvései és a gyors megtérülést kereső önkormányzati és befektetői érdekcsoportok számításai. Hogyan lehet ezeket úgy összeegyeztetni, hogy a csatározásból a városnegyed kerüljön ki nyertesen?

– A negyed még megmaradt értékeinek megmentésére az ad reményt, hogy kapcsolódik a világörökség részét képező, ezért az UNESCO védelme alatt álló Andrássy úthoz. Az ebből fakadó kötelezettségek ugyanis – amelyek Budapest legértékesebb részeinek megmaradását szolgálják -, ahogy azt az ICOMOS szakértői jelentése is kimondja, érvényesek az Andrássy út környékére, így a zsidónegyednek nevezett területre is. De ha ez így van, akkor hogyan engedélyezhette a bontásokat a kerület és a magyar kulturális örökségek ügyében illetékes hivatal? Kinek van joga dönteni? Senki sem ellenőrizheti vagy vonhatja felelősségre a döntéshozót? A demokrácia csak papíron van meg?

A tények azt mutatják, hogy a világörökséghez kapcsolódó szabályokat nem tartják be, és ez elsősorban az erzsébetvárosi polgármesteri hivatal vezetőinek lelkén szárad. A kerületet még értem, hiszen egyszerűen csak pénzt akarnak bezsebelni, de a másik oldalt, az eddigi bontásokban segédkező Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt nem. Milyen erő előtt hajlik meg az, akinek védenie kellene a negyedet és tiltania a bontást?

– Vajon elegendő-e az épületeket megvéni, hogy a negyed megőrizze sajátos jellegét?

– Valóban, a házak erre önmagukban nem képesek, de fontos szerepet játszhatnak a hagyomány fenntartásában. A sorozatos bontások eredményeképp ugyanis eltűnik az eredeti lakosság még ott élő maradéka, akik a második világháború óta is a negyed lakói, és kényszer nélkül nem akarnak elmozdulni onnan. Persze, a zsidónegyed védelméért kiállóknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy az a kulturális hagyomány, amit szeretnének megmenteni, feléleszteni, a valamikori negyven-ötven imaház és a száznál is több vallásos, ifjúsági és kulturális egyesület, intézmény már nincs, kiirtották, eltűnt. A régi társadalmi szövetet, a régi szellemet ugyanúgy nem lehet visszaállítani, ahogyan az eredeti lakosságot sem lehet már visszatelepíteni. De az sem igaz, hogy minden eltűnt. A nagy feladat most abban áll, hogy a még meglévő szellemiséget megőrizzük, azáltal is, hogy a múlt még megmenthető emlékeit megvédjük, azzal a tudattal együtt is, hogy a múlt nem hozható vissza.

De rendkívül fontosnak tartom az emlékeztetést.

Tíz évvel ezelőtt, közvetlenül a háború befejezése utáni napon Szarajevóban jártam. Ott akkor arról folyt a vita, mit állítsanak helyre, mit ne, hogyan tegyék élhetővé a várost, és mi emlékeztesse a lakosságot az éppen csak elmúlt háborús eseményekre. Egymásnak ellentmondó fogalmak: emlékezni és felejteni. Nemrégiben újra Szarajevóban jártam. Rendbe hozták a mecseteket, a teljesen szétlőtt Holiday Inn szállodát, az utcák teli vannak sürgölődő, vásárló, kávézó szarajevóiakkal. Örül az ember, amikor látja, hogy az élet megy tovább, de mi az, ami a múltra emlékeztet? Hol van az az emlékeztető jel, objektum, ami figyelmeztet, hogy ennek nem szabad újra megtörténnie? Nincs ilyen, ha csak nem a házakon még ma is látható lövésnyomok. A háború során ugyanis itt a másik oldal nem ágyúval lőtte a várost, hanem távcsöves puskákkal, az ablakokban lévő embereket célozták meg, ezért az ablakok körül a fal tele van golyónyomokkal. Tíz év múltán azonban a golyónyomokat habarccsal betapasztották, és mára már csak a foltok árulkodnak arról, ami történt, és amint az épületeket felújítják, ez is végleg el fog tűnni, és a következő nemzedéket már semmi sem fogja emlékeztetni a borzalmakra, és figyelmeztetni a veszélyekre. Ugyanezért a pesti zsidónegyednél sem csak a házak megmentéséről van szó, hanem a negyedet egykor jellemző szellemre való emlékeztetésről is. Párizs tele van táblákkal, amelyekkel megörökítették az 1944-es ellenállás hősi halottait. Ezek a táblák üres jelképek maradnának, ha nem vinne virágot alájuk a felszabadulás emléknapján a város lakossága. Nem a hivatalos személyek, hanem a környék lakói! Tehát lehetséges a szomorú emlékek megőrzése, az emlékek ébren tartása, több mint hatvan év után is.

– “El kell még végezni egy igen fontos régészeti feladatot, nevezetesen a régi gettófal helyének pontos feltárását – annak érdekében, hogy előkerüljenek további, még létező nyomok, és így “látható emléke” is fennmaradhasson annak a tragédiának, amelyet ez a gettó jelentett” – ezek Michel Polge, az ICOMOS szakértőjének szavai, amelyek tökéletesen egybecsengenek az ön szarajevói példájával.

– Sokféle mód van arra, hogy emlékeztessünk, és ez minden városra érvényes. Nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, de aki az utcákon jár, azt valaminek emlékeztetnie kell arra, mi volt ott korábban. A római Forumon, az antik romok között sétálva szanaszét szórt kövekbe ütközünk. Senki sem gondol arra, hogy vissza kéne állítani az oszlopokat, és az sem biztos, hogy minden oszlopfő remekmű. De ezek a kődarabok a képzeletünkben összeállhatnak oszlopokká, az oszlopok templomokká, és a fejünkben lassanként az egész Forum helyreállhat. A házak lerombolásával egyenértékű rombolás volt a régi gettófal utolsó darabjának az elbontása, ami a Király utca 15-ös számú ház belső udvarában állt. Mindez napjainkban történt. Miért tették? Mert számukra, beleértve a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt is, az csak egy tákolt, eldugott, omladozó faldarab volt, nem fontos mementó, amit feltétlenül meg kell őrizni. De nem csak a falra gondolok. Most például rendbe hozzák a Gozsdu-udvart, és megpróbálják újra élővé tenni. Ma is aktuális foglalkozások műhelyei, irodái, boltjai sorakozhatnának egymás mellett, amelyeket az ott lakók és az oda látogatók is szívesen felkeresnének. Emellett milyen jó lenne, ha az épület múltját idéző fotókat láthatnánk az épület falain, még ha ma egészen más is történik az épületben, ha sikerülne a múltat beépíteni a jelenbe, és a negyed, miközben a mai élet zajlik benne, tele lenne ilyen emlékidézőkkel.

– A jelentés szerint “az újonnan épülő lakásokat zömében külföldi befektetők vásárolják meg, ami önmagában ugyan pozitív hatást gyakorol a helyi gazdaságra, viszont a későbbiekben problémát jelent majd, hogy a befektetők üresen, lakók nélkül hagyják ingatlanjaikat. Ez a helyzet emberi, urbanisztikai és gazdasági szempontból is előnytelen.” Ön mit gondol erről?

– Ez szerintem is veszély, miközben azt is tudom, hogy a negyedet korábban benépesítő lakosságot nem lehet sem feltámasztani, sem – a még élőket és a leszármazottakat – erőszakkal visszaköltöztetni. De lehetséges olyan intézményeket odatelepíteni, amelyek vonzzák az élőket, zsidókat és nem zsidókat egyaránt. New York olasznegyedében egymás mellett sorakoznak az olasz vendéglők, de az ablakokból kínai nénik néznek le rájuk. Mégis olasznegyed maradt, nemcsak nevében, de szellemében is a Little Italy, mert bár az olaszok elköltöztek onnan, de visszajárnak enni, inni, találkozni a barátaikkal, otthonosan érezni magukat. Mindenütt olasz beszéd hallatszik. A Lower East Side tele van zsidó kegytárgy-, ruházati és élelmiszerüzletekkel, ugyanakkor nem zsidók lakják. Ma feljövőben van a negyed, mert vissza is lehet csábítani az embereket.

– Jelenleg a leghevesebb vita vagy – mondjuk ki bátran – botrány a Dohány utcai zsinagóga mellé tervezett Herzl Passage körül zajlik. A már engedélyezett tervvel kapcsolatban a KÖH vezetője, Mezős Tamás úgy nyilatkozott a HírTV-ben, hogy magassága “az érvényes előírásoknak messzemenőkig megfelel”, mivel egy méterrel alacsonyabb lesz, mint a zsinagóga épülete. Önnek mi a véleménye erről az épületegyüttesről?

– Az, hogy nem elég az előírásoknak megfelelni, és még az is előfordulhat, hogy egy előírás nem megfelelő. De a probléma nem csak a magasságon múlik. A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont például nagyon érdekes módon illeszkedik a környezetébe, a gyönyörű, szikrázó, világos kőből épült fal mássága a környék tégla- vagy vakolt épületeivel szemben, s annak ellenére, hogy kerítésfalnak magas, a szomszédos házaknál viszont jóval alacsonyabb, nem zavaró. Sőt, kiemeli, hogy itt valami más történik, mint a szomszédban, itt nem laknak, ez emlékhely. Belépünk az udvarba, és körben a szomszédos lakóépületek tűzfalait látjuk. És ezek sem zavaróak, mert keretet adnak a helynek. Természetesen, kellenek új épületek, de mindig szem előtt kell tartani, illeszkednek-e a környezetükbe vagy sem. A Síp utca 8-as és 10-es számú ház helyére szánt létesítmény valóban rátelepszik a már meglévő zsinagóga épületére, megfojtja azt. De ez nem a magasságon múlik, hanem a közelségen. A Dohány utcai zsinagóga ettől féloldalas lesz, nyitott a Kiskörút és a Wesselényi utca felé, de beléfojtják a szuflát a másik oldalon. Mintha el akarnák tolni a helyéről, el az útból. Újabb botrányokozó, és nemcsak a zsinagóga szempontjából nézve, hanem Budapest városképe miatt is. A város lakossága számára ugyanis nem mindegy, milyenné válik egyik központi fontosságú, gyakran látogatott tere és épülete.

Európában azt szokták mondani az amerikaiakról, hogy közömbösek, nem érdekli őket a politika. Ez csak annyiban igaz, hogy nem ideologizálnak, és sem a pártok, sem az emberek nem élezik ki az úgynevezett nagy kérdéseket. Azon viszont rengeteg vita van, hogy mit csináljanak a szeméttel, mi legyen a kidobásra ítélt üvegekkel, kiolvasott újságokkal, hány új fát ültessenek el az utcában, vagy hogy a kivágott helyébe új kerüljön. Ezekben az ügyekben az amerikai polgárok nagyon is aktívak, a megoldásukra úgynevezett “szomszédsági szervezetek”, spontán módon létrejött érdekvédelmi társaságok alakulnak, amelyek addig harcolnak, amíg nem sikerül valamilyen szintű eredményt elérniük. Hogyan történik Amerikában például egy terv elfogadása? Az építész elkészíti, beadja a polgármesteri hivatalba, ahol döntenek, amit a lakosság tudomására kell hozni. És a lakók el is mennek azokra az értekezletekre, amelyeken valamely ház lebontásáról vagy építéséről vitatkoznak, és véleményt nyilvánítanak. Saját tapasztalatomból idézek: egy alkalommal egy ilyen értekezleten az építtető és az építész leült tárgyalni az önkormányzat képviselőjével, aki meghívta a tárgyalásra a szomszédsági szervezet képviselőit is. Heves, órákig tartó vita kezdődött, amit az önkormányzat képviselője egy idő után megunt, majd – “ha megegyeztek, hívjanak vissza” felkiáltással – elment. A két vitatkozó fél pedig egy ideig még acsargott egymásra, de végül megegyeztek, és megszületett a döntés. Ilyen ereje van Amerikában a lakosság szervezeteinek, nélkülük nem születhet határozat. Ezért kell Budapest városvédőinek is mielőbb hivatalosan bejegyzett szervezeteket létrehozniuk. Lehet, hogy ma még nem sikerül szavazati joghoz jutniuk, de egyszer majd igen. Ez hosszú és komoly harcot igényel. De minél előbb kezdik el, annál hamarabb lesz valódi beleszólási joguk környezetük alakításába.

És tévedés lenne azt hinni, hogy a “zsidónegyed” kizárólag zsidókérdés. Budapest igazi vonzereje a turisták szemében a még itt-ott fellelhető, egy-egy kor hangulatát idéző építészeti negyedeiben rejlik, olyanokban, mint a Várnegyed, a Víziváros vagy Óbuda egyes részei, és ugyanígy Erzsébetvárosnak is megvan a maga vonzása. Nem azt akarom mondani, hogy a várost turistáknak építsük, hanem elsősorban az ott élőknek, de ha értő módon megőrizzük ezeket a negyedeket, az a külföldieket is vonzani fogja, a régi pesti zsidónegyed is, mert különös, mert hangulata van, mert egyöntetűsége lebilincselő.

Az ICOMOS-jelentés sokallja a negyedbe tervezett parkolók számát. Feltétlenül szükséges ilyen sok parkolót építeni?

Kétségtelen, hogy ha a városközpont kocsival megközelíthető, akkor kellenek parkolók is. Ezek a parkolók azonban meg fogják növelni a negyed amúgy is szűk utcáinak forgalmát. Nem parkolók kellenek tehát, hanem magánautó nélküli utcák, vagy legalább csökkentett forgalmú közlekedés. Rengeteg kísérlet folyik világszerte a városi autóforgalom szabályozására. Sokan azt mondják, hogy a nagyvárosokban ez lehetetlen. De nézzen körül, itt ülünk egy párizsi kávéházban, ahol senki sem dohányzik. Három-négy évvel ezelőtt senki sem tudta volna elképzelni, hogy a franciák ne dohányozzanak nyilvános helyen, ma mégis elfogadják. Franciaországban, az emberi szabadságjogok országában! Az emberek hozzászoktak az új szabályokhoz, nincs többé füst a kávéházakban. Miért ne alkalmazkodnának az autótulajdonosok is? Hány olyan nagyváros van, ahol nem lehet behajtani a város belső részébe?! Londonban megadóztatják a behajtó kocsikat, másutt engedélyhez kötik a központba jutást. Bécsben a Ringen belülre csak az hajthat be, aki ott lakik, Róma központjába az ott lakókon kívül csak az, akinek a munkahelye a parlamentben, az állami hivatalokban van. Létezik olyan ország is, ahol a városon kívül leállítják a kamionokat, és át kell rakni az árut kisebb furgonokba. De különösen akkor csökkenne a forgalom, ha a munkahelyek, irodaházak nem a város közepén koncentrálódnának, tudniillik az emberek egyszerre kezdenek, egyszerre végeznek a munkában, és olyankor a hidak, az utak nem képesek felvenni a forgalmat. Ezért, ha például a parkolóhelyeket a hidak közelében, a budai oldalon építenék meg vagy süllyesztenék le, a pesti oldalon pedig legalábbis a Nagykörúton kívüli területekre, de még hasznosabb lenne, ha a Hungária kőrúti határsávon kívülre helyeznék, az is sokat segítene. Nem kell fizikai falakat építeni, de lelkieket igen. Akkor nem kellene a belterületeken parkolót építeni, se mélyet, se magasat. De mindez csak úgy működhet, ha közben fejlesztik és kényelmesebbé teszik a tömegközlekedést, sűrítik a villamos- és autóbuszjáratokat, és nem utolsósorban kizárólag biciklik számára fenntartott pályákon lehetővé teszik a kerékpározást. Párizsban is népszerű lett a kerékpározás, amióta bevezették a “velibet”, a bérelhető, az első félórában ingyenes kerékpár intézményét, és az autósok is megszokták, hogy jobban figyeljenek rájuk. Kedvet kell csinálni ahhoz, hogy az emberek elhagyják az autójukat, és sétáljanak. De miért van Budapesten olyan kevés sétálóutca? Egyszóval a mélygarázsépítés a belvárosban agyrém, és ezért a régi zsidónegyedet már nemcsak a bontástól kell megmenteni, hanem az autóinváziótól is. Csak nehogy valaki újra falakat akarjon építeni a negyed köré! Állandó harcra kell felkészülni.