“Gyűlöllek, Dohány utca, gyűlöllek” – Film a magyar szélsőjobbról

Dübörög a Nemzeti Rock

2007. november 22. /Novák Attila Eredetileg is elfogult vagyok egy olyan filmmel kapcsolatosan, melyet volt évfolyamtársaim – Kriza Bori és Wizner Balázs – készítettek, ám a mozi ettől a ténytől „függetlenül” is jelentős alkotás, komolyan járul hozzá ahhoz, hogy megértsük a mai magyar világ politikai és ideológiai történéseit.

Egy olyan, egyre terjedő szubkultúrát, a szélsőjobboldalit mutatják be a filmesek, amely az utóbbi időben nagy fontosságra tett szert és nekünk nincs belelátásunk. E világot egy zenekaron keresztül ábrázolja a film. Ez az együttes egy sajátos politikai vonulatba tartozik, az egykoron margón lévő szkinhedzenekarok leszármazottja, utóda. A radikáljobbos zenekarok pedig, elődeiktől eltérően – a rendszerváltás után 17 évvel – a politikai mainstream felé közeledtek és stabil helyet alakítottak ki maguknak a magyar nyilvánosságban. Bár ez a nyilvánosság mégcsak nem is a második, hanem a sokadik, és semmiképpen sem reprezentatív, de a tér meghódítása – a szemszögükből –  tulajdonképpen sikeresnek mondható. Internetes szájtjaikon és klubjaikon kívül is népszerűek, teltházak előtt játszanak az országban és határontúli turnéikra is sokan kíváncsiak. A társadalmi és politikai elutasítás egyre haloványabb velük kapcsolatban, hangjukat az elmúlt idők erőszakhulláma felerősítette, a gyógyírt még nem találták meg e problémára.

A Romantikus Erőszak, az Ismerős Arcok és a Kárpátia radikáljobbos könnyűzenei „szentháromsága” közül a filmesek az első zenekart mutatják be. Nagyon fontos az, hogy a filmkészítők belülről láttatják őket és saját maguk adják elő mondanivalójukat, nem mainstream szociológusok magyarázzák a szavaikat és a motivációikat, nem a Népszabadság vagy az Amnesty International médiafelületein olvashatunk hivatalos „antirasszista” elemzést a jelenségről, hanem Kriza Boriék vették a fáradtságot (és a bátorságot) arra, hogy turnéikra odaszegődjenek és – már amennyire ez lehetséges volt – folyamatosan kommunikáljanak Sziva Balázzsal és csapatával. A végeredmény persze ugyanaz, mint a hivatásos kommentátoroké, de az eredmény hitelesebb.

”Légy üdvözölve nálunk,
A szép új világban
A rettegés, a kapzsiság
És a széthúzás korában
Ahol az ördög mohó lett.
És tornyokat emelt
New York csak azt kapta, amit megérdemelt
Ez a valóság. Zárva a Mennyország…”

Az együttesnél a zene másodlagos a szöveghez képest, tipikusan szövegcentrikus muzsikát hallgatunk. „Eszmei” mondandójuk nagyon egyszerű: Nagy-Magyarország, USA-és zsidóellenesség, a világnak pénzes bűnösökre (ebben a kategóriába tartoznak a zsidók/izraeliek/amerikaiak) és szegény magyarokra (valamint: palesztinokra) és egyéb „fejlődőkre” való felosztása, és főleg (és ez a legfontosabb) az erőszak dicsőítése és kultusza. Ez a fasiszta mozgalmak fontos ismertetőjegye. A folyamatos erőszakra való buzdítást olykor tettek is övezik. Nemcsak azt mesélik el teli szájjal és nevetve e posztszkinhedek a riporternek, hogyan verték meg egy évtizede az Amnesty International magyarországi vezetőjét, de „Gyűlöllek Dohány utca, gyűlöllek!” – énekelik, kiabálják egyik számuk refrénjében s közönségük pontosan érti, mit rejt e nem túl bonyolult mondanivaló. A kamera előtt is többen beszélnek arról, hogy van egy „faj”, mely készpénzre tudja váltani kárpótlási igényét és hogy megölték Jézust, pedig ő „mindenkit szeretett” és hogy ugyanazt csinálják a palesztinokkal, amiben őket „részesítették” a nácik – korábban. Ismerős ez a szöveg, mondhatni az utcán hever. Több héttel ezelőtt, az öszödi beszéd évfordulóján tartott Kossuth-téri rendezvény szónoka – cirka fél 11-kor – a majdani börtönben tartottakról (nyilván a kormányról és szavazóikról/támogatóikról beszélt) elmélkedett, akiknek „kóser vizet” és „penészes kóser kenyeret” ajánlott, ez lesz az étkük – vizionálta. Ennek a speechnek annyi köze van a mai magyar politikai valósághoz, mint a Romantikus Erőszak szövegeinek. Instrumentalizált zsidózás, bűnbakképzés – ősi recept szerint, a morális és anyagi válságért  – melynek maguk is alakítói – az etnikailag/vallásilag idegen hibáztatása. Régi a recept.

„Ameddig gyerekek halnak éhen
Persze, hogy bomba robban a gépen
A szakállas próféta keletről úgy végzi majd,
mint Jézus, aki a kufárokat elűzte,
A tőzsde meg keresztre küldte,
Hogy legyen elrettentő példa, ami még kitart
Ameddig, ameddig / Tartod a szád és nem teszel semmit
Ameddig, ameddig félsz
Ameddig, ameddig /Könnygázra épül a béke
Ameddig, ameddig félsz…”

Pozitív vonása a filmnek az, hogy teljes vertikumában mutatja be a zenekar mögöttesét, a szélsőjobb életvilágot, azt a XI. kerületi klubot, ahol rendszeresen játszanak, a rájuk épülő FTC-szurkolói tábort, a királycsináló ex-Pannon Rádió-s szélsőjobb menedzsert, a radikális networkbe tartozó, ám külsőleg meglepően konszolidáltnak ható Budaházy Györgyöt és Toroczkai Lászlót (aki vérvádas történetet ír újabban) és a szélsőjobb ellen-Szigetét, a Magyar Szigetet, a radikális nacionalista tüntetéseket. A zenekart tehát nem önmagában ábrázolja, hanem struktúrájában mutatja be azt az egyébként egyre szélesedő szubkulturát, ahol hatni és működni tudnak, és amely állandó hátteret és támogatást nyújt nekik s amely nélkül ők sem létezhetnének. Ma már összetartoznak. Szövegeik nemcsak világlátást, hanem ideológiai-és pártprogramot alkotnak. Láttatja a film azt, hogy a Romantikus Erőszak egyszerre teremtője és terméke az egyre radikalizálódó jobboldali elégedetlenségnek. A zenekar koncertjein aláírásokat gyűjtenek a Kossuth-téri szovjet emlékmű eltávolításáért, rendszeresen fellépnek a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom rendezvényein. Nem pártpolitizál a film, olyannak mutatja be ezeket a tévútra került fiúkat és lányokat, amilyenek.

„Talán majd egyszer harcba indulunk. Egymás után épülnek a plázák / És az ostobák alig várják / Dől a pénz, s mindent elköltheted. Az idegen minket akar./ Kicsúszik alólunk a talaj /Vörös az ég készül a nagy vihar./ Jó a műsor a film pereg./ A tömeg tapsol és éljenez. Úgy unom már. A holocaust lejárt lemez./ De láttam egy palesztin kölyköt./ Hat éves volt a szegény ördög és fejbe lőtték, mert köveket dobált a srác…”

A kuruc.info, a Hatvannégy Vármegye Mozgalom, a Magyar Sziget, a Szentkorona Rádió és a többi hasonló mozgalom és média együttes jelenléte erősíti fel ennek az együttesnek a hatását, melyben egyébként – a film tanúsága szerint – olykor szimpatikus emberi arcok is előfordulnak.  Még e világ sem fehér-fekete. Egy rokonszenves barna énekeslány lelkesen magyarázza, hogy ahogyan a népzene felé fordult a Romantikus Erőszak, úgy tűnöget el belőle és a rajongótáborból a zsidó-és cigányellenesség, melyet maga is elfogadhatatlannak tart. Tényleg, amikor népzenét dolgoznak fel és játszanak, a zenekar zeneileg és tartalmilag is fogyaszthatóvá válik, eltűnik a szájbarágós nemzeti agitprop jelleg. Ugyanakkor Kriza és Wizner nem engedi, hogy elkapjon minket a megbocsájtás szelleme és hogy elandalodjunk eme teljes ideológiai  spektrumváltáson, a háttérben ugyanis ott zajlanak napjaink Magyarországának vésztjósló eseményei, a 2006-os TV ostrom és október 23-a, amelyet a zenekar tagjai egy a „kommunistákkal” (akiket ők annak tartanak) való kegyetlen leszámolás kezdetének tekintenek. „Igazi változás egy ilyen elrohadt politikai elittel szemben, mint ami most itt Magyarországon van, nincsen erőszak nélkül” – mondja egyikük.

Aláfestésként pedig ott lobog a koncertek állandó kelléke, az árpádsávos zászló.

Tessék vigyázni.

A filmet 2007. november 25-én 19. órától a Bálint Zsidó Közösségi Házbam (Budapest VI. ker., Révay u. 16.) vetítik. A vetítést beszélgetés követi, melyen a rendező mellett közreműködik Kovács András szociológus és Novák Attila történész, a Szombat szerkesztője.

Filmvetítés:
Dübörög a Nemzeti Rock
2006, Bemutatja: Metafórum Film
Rendező-riporter: Kriza Bori. Vágó: Féjja Balázs. Operatőrök: Blaumann Edit, Cs. Nagy Sándor, Csoboth Attila, Ezer Zsolt, Horkai Ákos, Kasza Gábor, Lovasi Zoltán, Szandtner Dániel. Zene: Romantikus Erőszak. Producer-dramaturg: Wizner Balázs