Gyökere a trauma és a félelem

Mint angolul beszélő zsidó, aki héberül nem tud és magyarul is csak egy kicsit, nehezen tudtam elolvasni a Közösségi jó­vátétel (Szombat, 1996. április – a szerk.) című cikkét, de gratulálni akarok Seres Lászlónak őszinteségéért, nyílt beszédé­ért. Azt hiszem, mindenkinek világos, hogy a kárpótlással kapcsolatos dilemma csak a zsidó identitással kapcsolatos problémák egyik tünete. Ahogy arra egy walesi zsidó szociálantropológus rámuta­tott, a „zsidó” szó mindenütt hiányzik ok­tatási intézményeinkről, a Lauderről, az Amerikai alapítványi iskoláról és a József körúti Rabbiszemináriumon sem lehet semmilyen föliratot találni. Angol baráta­im igen furcsállják a papír fejfedőket, amit a zsinagógában föl kell venni. „Miért nem írunk haza, hogy küldjenek néhány igazi jarmulkét? – mondják. – Hiszen min­den bár micva ünnepség után marad egy csomó.”

Ezek azok a kisebb-nagyobb problé­mák, amelyek gyökere a trauma és a féle­lem. Amikor azt hallom, hogy öreg zsidók vadul vitatkoznak Seres esszéjéről egy keresztény embermentők emlékére ren­dezett megemlékezésen (a walesi pro­fesszor arra is rámutatott, hogy ezt sem hirdették meg nyilvánosan), NEM annak igazságtartalmáról, hanem FORMÁJÁ­RÓL, ez a közösség erősödő életerejé­nek, egészségének jele. Talán meg­emésztik a haragot és a félelmet, hogy el­jussanak az átalakuláshoz és az igazi újra­éledéshez. Az olyan fiatal magyarok, mint Seres, ebben kulcsfontosságúak. A katar­zis hagyományosan a kevésbé traumatizált és anyagilag jobb helyzetben lévő amerikai zsidóktól jött az európai zsidók­hoz. Üdítő látvány, hogy a magyar ifjúság itt központi szerephez jut.

Dr. Laszlo Petrovics-Ofner

író, Anglia