Gyerekek „illegalitásban”

Kiszállt a Gestapo

Negyvennégy tavaszán a Sztójay-kormány amnesztiarendelete folytán megnyílt előttem a budapesti hírhedt toloncház kapuja, és én szabad lettem. Akik ezeket az időket velem együtt megélték, nem fogják cáfolni: éppoly rettegve gondoltunk szabadságunkra, mint fogságunkra. Mindent elmondhatok magamról, csak azt nem, hogy negyvennégyben szabad voltam. Abban a pillanatban, amint kint termettem az utcán, elhatároztam, illegalitásba vonulok.

Nem tudtam, mit vállalok magamra én, Sneider Rózsa, húszéves fővel, minden tapasztalat híján, egy szál magam, én, a kárpátaljai lány, aki alig kóstolt bele szép fővárosunk életébe.

Vas utcai albérletembe igyekeztem Komlós Zsigmondékhoz (Komlós János ismert újságíró szüleihez). A család nagy szeretettel fogadott vissza, és tudomásomra hozták, ezentúl jóban-rosszban végig együtt maradunk. Márpedig én illegalitásba megyek, jelentettem ki.

Bizonyos összegért, már nem emlékszem, mennyiért, vidéki bóherektől hamis iratokat szereztem. Egy kis batyuval (a bőröndömet elhajítottam, ugyanis kofferrel hurcolkodó férfi, nő, mindegy, gyanút keltett), a legszükségesebb holmimmal a hónom alatt elhagytam eddigi lakhelyemet. Az első utamba eső kapualjban letéptem a kabátomról a sárga csillagot és eldobtam.

Így lettem egyik napról a másikra Sneider Rózsából Káldi Katalin, fajtiszta árja, debreceni lakos, akit kibombáztak és Pesten keresett menedéket. Még egy „csekélység” maradt hátra. Utána kellett néznem, miből fogok megélni. Egyszer csak rábukkantam egy szolid, nekem való hirdetésre. Dr. Baál gyermekszanatóriuma nevelőnőt keres 2-5 éves gyerekek mellé. A munkafelvételhez még képzettség sem feltétlenül szükséges. Rohanás a helyszínre. A szanatórium a Svábhegyen volt, a Majestic szálló közelében, ott, ahol német gestapósok éjjel-nappal nyüzsögnek.

Szép, hosszú fekete hajamat fonatba tűztem, magas nyakú blúzt, bő parasztszoknyát öltöttem, és egy feltűnő ezüst kereszttel a nyakamban megjelentem leendő munkaadóimnál. Baálné fogadott, és kijelentette, hogy ha a teendőimet kielégítően ellátom, felvesznek a gyerekek mellé nevelőnőnek.

Meg voltam győződve, megfogtam az isten lábát.

Mintegy húsz gyereket kellett másodmagammal ellátnom. Etettük, altattuk, fürösztöttük, öltöztettük a kicsinyeket. A ráadás éjszaka következett. Két-három bombariadót éltünk meg minden éjszaka. Kapkodás, sírás-rívás, gyors öltözködés, és le, az óvóhelyre. Nekünk kellett lelket önteni a gyerekekbe. Néha magunk is rászorultunk volna erre. Családunkban sok volt a gyerek, köztük nem kevés fiú, úgyhogy hamar rájöttem, a ránk bízott fiúcskák körül vannak metélve. Nem is

szólva arról, hogy be voltak tanítva, keresztényeknek vallják magukat. Szegénykéim néha belezavarodtak a felmondandó leckébe.

Dr. Baálról is ejtenék néhány szót. Százszázalékos kivételezett volt, még az első világháborúban súlyosan megsebesült, agyműtéten esett át. Mint kivételezettnek engedélyezték a privát szanatórium fenntartását. A mai napig sem értem, hogy negyvennégyben, amikor már olyan súlyos ellátási zavarokkal küszködött a lakosság, kiváltképpen a zsidóság, mi vitte rá, hogy szanatóriumot tartson fenn. Mintegy húsz zsidó gyerek talált itt biztos menedéket.

Dr. Baálnak volt egy barátja, aki rendszeresen felkereste a családot. Hogyan támadt az az ötlete, hogy legjobb barátját feljelenti a Gestapónál, nem tudni, a mindennapi árulás talán benne volt a levegőben, igaz, olyan ember is kellett hozzá, aki ekkora aljasságra kész volt. Nem ő volt az egyedüli… Különben a gyerekeket is kifaggatta, sőt még a nadrágjukba is belenézett.

Egyik nap futótűzként terjedt el a hír: dr. Baált és a feleségét letartóztatta a Gestapo. Elképesztő felfordulás, kavarodás, zűrzavar támadt. A gestapósok nyomban hozzákezdtek a gyerekek elszállításához.

Kihalt a szanatórium, a személyzet lélegzet-visszafojtva nézte végig, hogyan dúlnak fel minden zugot a kopók. Alólam pedig, mondhatnám, kicsúszott a talaj. Mi lesz velem? Rögvest megfordult a fejemben, hogy a személyzet kihallgatására is sor kerülhet, papírjaimat pedig nem tanácsos mutogatni. Amint megjelent a megbízott igazgató, bekopogtam hozzá. Megjátszottam a felháborodott alkalmazottat, nem valami fényesre sikerült. Követeltem, számoljanak el velem, mert elhagyom az intézményt, ahol ilyen botrányoknak van kitéve az ember. Sajnos, csak másnapra ígérték az elszámolást.

Kétségek és bizonytalanságok között hánykolódtam végig az éjszakát.

Újra a megbízott igazgató szobájában voltam. Egész bensőmben reszkettem. Az elbocsátó iratokat, meg egyebet kellett átvennem, aláírnom, kitöltenem. Körülményesen fogtam a tollat, jelezvén, ez nem az én szerszámom. Erre az új igazgató, állítólag a patinás Rákóczi család sarja, hozzám lépett, megsimogatta a fejemet, megnyugtatóan a szemem közé nézett, mint aki azt mondja: „Lányom, tőlem nem kell tartania.” Nagy kő esett le a szívemről. Most pedig minél hamarabb el innen!

A szanatóriumból elhurcolt gyerekek sorsát homály fedi. Hátha ennek az írásnak a nyomán idehaza, netán a világ valamely közeli vagy távoli részén megszólal valaki:

– Én közülük való vagyok. Élek.

Lejegyezte: Kroó László