GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN*

(részletek)

A halogatott reménység megbetegíti az elmét. Mi az én erőm, hogy reménykedjem, mi az én végem, hogy magam törtessem?

Megtört. Ma telik be a félszáz esztendő.

Nyolc nappal halála előtt izente: Magyarország velem együtt a sír partján bolyong. Én nemsokára leszállók. Adja Isten, hogy kedves hazám ne kövessen oda egyhamar.

Gyászolt a nemzettel Szeged is, mikor a döblingi tragédia befejeződött.

Gyászolt a szegedi zsinagóga is (1860. május 20) és ámenének elhangzásával elállóit az egyház gyászszava a hazában.

A hatalom félt e messze komorodó ravatal fenséges komorságától. A zsinagóga gyászünnepén jelen volt a megdicsőültnek szelleme: a vallásbeli türelem, az őszinte egyetértés, a testvéri szeretet, a honfiúi lelkesedés.

Sámuel prófétával ragyogó történeti párhuzamban mutatta be e szószék beszédes ajka a nagy honfiút.

Hazafias érzület és nem szűk felekezeti felfogás vezérelte a gyászoló zsidóságot. Széchényi nem tartozott az ő teljes egyenjogúsításának előharcosai közé. Azt hitte, hogy a hűség a fajtához az első, míg a szabadelvűség a nemzetiség rovására történik s a kedvezés csorba a nemzetiségre nézve.

Vélekedésem, mondotta 1844-ben, az, hogy ne tegyünk hátralépést, de nagy előrelépést sem és legjobban szeretném, ha azon nyomot követnők, amelyet a múlt országgyűlés alkalmával követtünk és fogadnák el azon törvényjavaslatot, melyet a múlt országgyűlés alkalmával ő felsége elibe terjesztettünk. Ezáltal a hosszas tanácskozást, mely csak keserűségre vezethet, el fogjuk kerülni, mert még azt hiszik utoljára, hogy itt az ember a zsidóság ellen van. Bizonyosan én részemről az Istennek minden teremtményét tisztelem és bizonyosan a zsidóságnak sem vagyok ellensége, sőt méltányolom előmeneteleiket és azt, amit a nemzetiség dolgában tettek.

Nincs arról szó, hogy az Istennek akármi teremtését jogokból kirekesszük, mert felfogásom és vallásos érzelmem szerint azt szeretném, hogy e hazában minden ember, ki az Isten képére van alkotva, egyenlő jogokkal bírjon és egyenlő terheket viseljen. Bár mondhatná mindenki valláskülönbség nélkül: nekem is van hazám, ez az ultima tendentiám, ez a kikötőm, amely felé vitorlázok. De mint hű tagja a magyar fajnak egy túlzó indulat által, hogy magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha.

Tévedt a nagy férfiú. A nemzet nem bárka, amelyet a beszállók túlterhelhetnek, hanem küzdő hadsereg, amely annál hatalmasabb, mennél többen esküsznek föl zászlaja alá.

A hazai zsidóság pedig a magyarságnak egyetlen őszinte és rajongó szövetségese.

Forradalmár volt Széchenyi az előjogokkal szemben. A rendi országból polgári országot akart teremteni. Főúri hagyományaival összeütköztek forradalmár átlátásai. Az elnyomó réteg fölé fölemelkedett főnemes indult az elnyomottak megmentésére.

A nemzet szent döbbenéssel omlott le a cenki síron, amelyre ő maga kyklopi szófűzéssel írta:

Itt a föld igazán nemes csontokat, igazán becsületes hazafit borít.

A legnagyobb magyar gondolkozónak örökvésetű szavát ismételjük a legnagyobb magyarról. Hazája szolgálatának volt szentelve egész élete és Isten megjutalmazta fáradozásait. Fölverve szavától a nemzet néhány év alatt jóvátette századok mulasztásait. Az anyagi érdekek mezején s a tudomány körében, a törvényhozásnál és a társadalomban új élet kezdődött. A válaszfalak, amelyek a nép különböző osztályait távol tartották egymástól, leomlottak, nemzetiségünk megerősödött, a kiváltságok helyébe törvények léptek. A nemzet, amely előbb csak múltjában élt, lelkesülten haladott egy szebb jövő felé.

Soha egy rövid emberéletnek nagyobb eredményei nem voltak, soha egyes polgár nemzetének hálájára érdemesebbnek nem tette magát.

Félszázad után ismételjük a legnagyobb magyar költő szavát:

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul…

Mi fölkelünk; a fájdalom vigasztal.

Egy nemzet gyásza nem csak leverő:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal.

Van élni abban hit, jog és erő.

Ámen.

*Elhangzott halálának félszázados évfordulóján, a szegedi zsinagógában.