Grass hagymája

2007. július 2. Csak ámulok. Mert olyan önéletrajzi regénnyel még nem találkoztam, hogy az író azt mondja, nemigen emlékszik, rosszul, pontatlanul, sőt olykor egyáltalán semmire sem. Persze Grassnál ez a sóhaj csak az önéletírás esszépasszusaiban merül fel (és erre utal a könyvcím is: a hagymának csak héja van, a hámozó egyre “lapoz” ugyan, de sohasem juthat el a maghoz…)

	Günter Grass

A regény e bizonytalan emlékekre keres rá, és azokra az évekre, melyek köré szerveződik ez az ötszáz oldal. Az 1938 és 1958-as évek közötti időre. Az egyik dátum a háború kitörése, a másik a világhír beköszönte az író életében. Grass most ezt a húsz évet szemlézi, ami élet is, filozófia is, leleplezés is, meg korrekció. Ugye mindjárt az, amiből botrány is lett, hogy az író kamasz korában a Waffen-SS tagja volt. Lelkesedett a seregért, (tengeralattjárósokért), de a bajszos góréért, nácikért is, aztán behívták, átrakták az SS-be – ez az “átrakás” egy menetelésszekvenciában jelenik meg, egy fasorban lépkednek, ahol katonaszökevények lógnak a fákról… Pár hét múlva sebesültként fogságba esett.

E kései vallomásból nagy cirkusz lett, mert Grass – amúgy – a német lelkiismeret szerepét játszotta – most az elhallgatott fekete foltért sokan verték el rajta a port. Persze, ő is ludas: miért csak most szólal meg erről a foltról. Ám ez a botrányt kereső vita mégis igaztalan. A regény ugyanis jóval több ennél. Pl. most rajzolódik ki először – most se teljesen -, mi is történt a háború végnapjaiban Kelet-Poroszországban, hogyan is éltek a soknemzetiségű Danzig városában, hogyan élték túl (vagy haltak bele) a menekülésbe. Semmi önsajnálat, csak említés, filmtöredék, irónia, némi fájdalommal. Elsőjére, tán kicsit próbaképp a Ráklépésben című regényében lehetett látni e film néhány képsorát – a német irodalomban ő szakította át a hallgatás gátját. Ma már – gyengébb minőségben – sokan utánozzák…

Mivel nem maradt semmi feljegyzése, fényképe, dokumentuma az ötven-hatvan évvel korábbiakról, az emlékezet többször is átfestette a történteket – szerelmeket, költözéseket, tábort, a szabadság első napjait. Irodalmi próba: a “volt” ahányszor hozzányúl, mindig másképp villan elő. Mondjuk első szerelme kristálytisztán – fekszik a szénaboglyában, csillagok tisztán ragyognak, és ő iszkol a vonathoz a futó csókok után. Mai fejjel bánja a sietséget, nem is érti, fogalma sincs, mit gondolt az az ő nevét hordozó tizennyolc éves kölyök. Mert hogy a regény a jelenbe is kalandozik, ami akkor történt, belekerült ilyen-olyan Grass-regénybe (Bádogdob, Kutyaévek), az író most azt is bemutatja, honnan az alapanyag és hogy az eredetit meg az irodalmi változatot hogyan is látja a ma nyolcvanas író.

Talán ez a legizgalmasabb: a öregkori gesztus. Odavágja az egészet, mindent másképp ítél, jó adag szkepszissel (többször is a tőke globális einstandolását utálva, közben legyintve és belenyugodva: mit lehet itt már tenni…), de a hatvannyolcas baloskodást éppúgy kérdőjelekkel piszkálja, mint a kortárs művészet műavantgárdozását. Hát ezen jókat derültem. De azon is, ahogy önmagát – az egykori kamasz fiút, a későbbi Nobel-díjast és a mai öregembert – megfricskázza. Íróilag viszont megszépülnek a bányászként eltöltött évek, benne pl. a szocdem szaki, akinek ugyan – annak idején – nem hitt, de aki később valahogy társául szegődött. Legalábbis a visszaemlékezések többszörös idézetében.

Olykor félmondatokban robban a történet. Anyjáról vagy húsz év után tudja meg, hogy önmagát kínálta fel lánya védelmében, negyvenötben. Tényleg csak egy fél mondat, Grass nem akar fáklyát gyújtani. De ez a félmondat bevilágítja azt a kort. (A mama nem beszél ezekről a dolgokról, szégyelli a múltat. Mások se beszélnek. Ez a generáció szenved és szégyenkezik saját szenvedései miatt. Kivéve a pofátlanokat, a dr. Utólagokat, és “ellenállókat”. Grass utálja őket…)

Mondom, a háború végét követő sivatag érzékeltetése a felfedezés: milyen volt élet mondjuk 45 telén? Mit ettek 46 tavaszán? Mikor jöttek az első újgazdagok? Mikor döbbentek rá először a KZ-kre meg úgy általában a háború bűneire?. (Mert nem azonnal, sőt… Ebben nagyon is pontos a “hagymahántás”. Ő személy szerint a nürnbergi per idején, Baldur von Schirach vallomása után…) “Megtévesztett generáció” – mondja egy interjúban, magát is beleértve ebbe a főnévbe. Valamikor kinevettük ezt az érvet a németeknél. Nála hihető.

Érdekes, hogy nem az írás örömét és kínlódásait, nem a formálás szeszélyeit írja le, többet tudok meg a rajzolás mániájáról, a szobrászkodásról (modellekről), a kőfaragás csínjáról-bínjáról, mint az irodalom születéséről. Igaza van, az maradjon titok. Csak azon kapom magam, hogy a könyv második felében nem érzem az ízeket: hiányoznak a karakterek, a markáns jelenetek, a sztorik, amit annyira szerettem nála. Persze, ez más tészta: az életrajz – mit mondjak – unalmas műfaj. Az író személyes életét ugyanis felszippantják regényei. Nyomait itt is olvashatjuk – Grass az életrajzi apróságokról itt-ott megjegyzi, mi hová került regényeiben (persze álnéven, átköltve). De ezt a műfaji korlátot csak ritkán ugorja át. Igaz, a könyv vége felé az íróvá avatás küszöbjeleneteit, a Gruppe 47 epizódjait, Ingeborg Bachmann költészetének vitáját, a Heidegger vagy Adorno zsargon paródiáit ismét pazar filmen hozza elém. Minden meg van bocsátva – gondolom magamban. De akkor is, a Rákmenetbenhez képest – az is késői alkotás – fakó ez a regény, néha felragyog az elbeszélés, máskor meg vontatott… Vagyis nem a “bevallom a múltamat” deficitjével van a baj, nem is azzal, hogy nem tudjuk meg, vajon a mostani pápával kockáztak-e annak idején kettesben a sátorlap alatt a fogolytáborban. (Ahogy a német Grass-kritikákból kiveszem…) Más hiányzik.

De hagyjuk. Lehet, hogy én olvasom rosszkedvűen. Azért – valljuk meg – nagy figura ez a Grass, s voltaképpen imádom. (Győri László fordítása, nyelvi invenciója káprázatos. Vagyis: szeretetre méltó.)

Almási Miklós

(Günter Grass: Hagymahántás közben. Európa Könyvkiadó, 495 old.)

(Forrás: www.nol.hu)