Gondolatok Joshua Sobol Gettójához

Megnéztem a zsidó apától és arab anyától származó író, Joshua Sobol dokumentumjátékát, a Gettót a Ma­dách Színház társulatának előadásá­ban, Mácsai Pál rendkívül érzékle­tes rendezésében. A darab egy drá­matrilógia első része, amelyet siker­rel játszanak a világ sok országá­ban. Immár nálunk is. Bár a „siker” szót az ügyhöz nem illőnek érzem. Inkább így mondom: nagy érdeklő­dés mellett. Hiszen századunk törté­nelmének olyan jelenségét igyekszik drámában ábrázolni, amely mélyen ember-alatti jellegével szívósan, ha ugyan nem egyszer és mindenkorra ellenáll a verbális megfogalmazás­nak.

A függöny végső legördülése után is így gondoltam. Életemben eddig összesen két művészi mementó volt képes valóságos, fájó emlékezést éb­reszteni bennem e rendhagyó törté­nelmi időszakra – a kettő maga is rendhagyó. És mindkettő messze esik a verbális megfogalmazástól. A második világháború áldozatainak földbe vájt, közvetlenül a Szajna szintjére mélyített zseniális párizsi emlékműve az egyik, néma és ho­mályos építészeti látványával, vala­mint azzal, ahogyan egy börtönszerű rácson át kitekint a folyó szenvte­len mozgására. Az amszterdami a másik, a maga matt és dísztelen hengereivel, amelyek felől időről időre zenének nem nevezhető, fe­nyegető hang erősödik és erősíti a látogató növekvő szorongását. A szótlan művészet alkotásai.

A Gettó beszél – színpadi mű lé­vén mit is tehetne mást. A Pirandellót, Brechtet tisztelő és kedvelő Sobol is ismeri persze a szavak buk­tatóti – segítségül hívja a zenét, az éneket, a táncot, a mutatványt. Mindez itt nagyon is kínálkozik, lé­vén a történet a vilnai gettószínház valószínűtlen, de végbement rémsége. S lám, ismét bebizonyosodik, hogy az ember-alattihoz, a minden morál és etika alattihoz a drámá­nak, az irodalomnak utólag alig van szótára. Lejátszódásában is csak egy végóráit élő fiatal lángelme (Rad­nóti) sáros-véres notesza, egy naiv, véletlenül naplót vezető kislány (Anna Frank) irkái bizonyulnak ilyen szótárnak.

Legyen szabad kölcsönkérnem az előadás egy magyar elemzőjének ta­láló mondatát: akinek nem jött ki hang a torkán, az mondta a legtöb­bet. (Paudits Béla szerepe: egy bá­bu, amolyan Petruska. Olyan szinten „eleveníti meg” az élettelent, amilyennel még sem drámai, sem pantomim-, sem táncszínpadon nem­igen találkoztam.) Sokat mondanak persze azok is, akiknek jön ki hang a torkukon (illetve a hangszerükön) – célozva itt elsősorban egyes zenés jelenetek valóban megindító hatá­sára. Ez is arra vall, hogy ilyen da­rabban szinte kizárólag az áttételes eszközök tarthatnak igényt rádöb­bentő hatásra. Olyanok, mint az elő­térben még a cselekmény megindu­lása előtt megvilágított tizennyolc pár gazdátlan cipő, mint a prológban és az epilógusban félkarú Srulik (a kiváló Dunai Tamás), akit a „színpad a színpadon” részben oly ügyes, kétkezes bábosnak és tehet­séges oboistának ismertünk meg.

Az önmagukban hasonló hatásle­hetőséget nem hordozó prózai szö­vegek java részben élettelenek. Kérdezheti valaki: vajon létezik-e a szörnyű vegetálás, a kiszolgáltatott­ság alsó peremén egyáltalán „életes” szöveg? Igen, létezik. Helyenként a darabon belül is fel-felcsillan. Hi­szen amíg ki nem alszik, vagy ki nem oltják életünk lángját, addig mindig emberhangon beszélünk egy­máshoz. Persze ezerféle, jó vagy rossz természetünk szerint, de sosem teoretikusan, sosem illusztratív mó­don. Kivált nem ilyen szélsőséges helyzetben, ahová elvek, fejtegeté­sek, bonyolult társadalmi mérlegelé­sek már leginkább csak utólag szüremlenek be (Kruk), egy és másban Kittel, Gens, Weisskopf, dr. Weiner és helyenként más alakok inkább képletek, archetípusok, semmint színpadi figurák. Márpedig drámai színpadon mindenképpen valóságos emberi kapcsolatokkal, viszonyla­tokkal kell találkoznunk.

Nagyigényűen írok a darabról, mert tisztelem, szeretem, és mert nagyon örülnék, ha minél tökéletesebben megvalósulna Sobol elképze­lése: „Azért írtam meg a Gettót, hogy emlékezzek (ez közvetve értendő, lévén a szerző két-hároméves gyermek a történések idején. – A szerk.) és emlékeztessek. A történe­lemnek, a múltnak örökké velünk kell élnie.”

Napjaink történései ebben sajnos segítenek a szerzőnek, a lélekkel játszó művészeknek, a kritikusnak és a mű kifejező részein bizonyára elgondolkodó közönségnek egyaránt.

Rajk András