Gondolatok a Diaszpóra(és)művészet című kiállítás elé

Amikor a Budapesti Zsidó Mú­zeum 1930-ban épült szár­nyát renováltuk, tudtuk, hogy ennek szimbolikus je­lentése van: a szellem renoválása is történik.

A fizikailag és tudatilag szétzilált ma­gyar zsidóság megpróbál visszatalálni önmagához, megpróbál talpra állni. Csak az önazonosságunk meglelése ké­pes visszakapcsolni minket egy alkotó történelmi folytonossághoz. Nagy tehát a felelősség.

Ugyanakkor a töredezettség láttán meg kell találnunk azt az adekvát mód­szert, mellyel képesek vagyunk fölmér­ni a bajt, a rongálódás mértékét. A leg­több, amit tehetünk, hogy mindenféle kizárólagosságot mellőzve, megpróbál­juk szétszálazni a zsidó lét megélésé­nek különböző módjait, formáit, s tet­ten érni azt a magyar-zsidó irodalom­ban, zenében, képzőművészetben is.

Diaszpóra(és)művészet e széles ki­tekintésű képzőművészeti tárlat címe, mellyel a Budapesti Zsidó Múzeum – szándéka szerint – továbbmegy azon az úton, amely a marginalitásból a fősodor felé vezet minket.

A polgárosodás a rosszfajta feudális függőségek megszűnését csillantotta meg a gettó-zsidóság szeme előtt – mint lehetőséget s Közép-Európában e bű­völet jegyében vetették magukat zsidó testvéreink százezrei a polgárosodás karjaiba. Hatalmas alkotó energiák szabadultak fel. Sok-sok éhezőművész…

De a polgárság árulását sem hallgat­hatjuk el, hisz Európában többször kép­telen volt ellenállni különböző gyilkos parancsuralmi rendszereknek, sőt ki­szolgálta azokat. Csoda-e, ha megannyi zsidó luftmentsch az égbe kapaszkodha­tott csak. Ők azok, akik benépesítették Jákob létráját – ha nincs hová menekül­nöd, se jobbra, se balra, se előre, se hátra, akkor csak fölfelé menekülhetsz!

Auschwitz kimutatta az ember alap­vető elvetemültségét, ha nem hisz a Te­remtőben, és Isten nem regulázza. Ezért is kell a Tóra ideáljain magasabb­ra jutnunk, följebb emelkednünk. Istenhez méltó világot képzelnünk.

A zsidóság nem előlegezi a Messiás eljövetelét. Azt tartjuk: akkor mondhat­juk majd, s utólag konstatálva, hogy a Megváltó eljött e Földre, ha nem lesz többé háború, gyilkolás és emberkín­zás, nem pedig előtte. Az persze az igazságosság és a béke ideje lesz már, de az az idő még nem érkezett el. Mi mindenesetre várunk, és minden év­ben egyszer, a széderesti asztalnál kü­lön töltünk bort Elijáhu próféta serlegé­be, hátha aznap este, az ünnep fényé­ben betoppan hozzánk… nem tudhat­juk, de készülnünk kell rá! Háromezer év óta ezt tesszük.

A Kabbala átadást, hagyományt je­lent – olyan értelemben is, hogy a szel­lemi világban közvetlenül megismerhe­tő jelentések mellett vannak nehezeb­ben hozzáférhető, rejtett tartalmak is! És a Zohár könyve szerint: „A törvény­ben minden szónak mélyebb értelme és rejtett titka van. Amit a törvény elbe­szél, az csak a törvény köntöse, és jaj annak, aki a köntöst tekinti a lényeg­nek magának.”

Ilyen értelemben szolgáljuk mi is, mint egy híd (héberül: geser) az átjár­hatóságot a tisztán szellemi és az anya­gi világ között.

Vajon Kicsúfolt bohócokká válunk-e?

„Báruh hábá bősem Ádonáj…” Ál­dott, ki az Örökkévaló nevében jön. Hi­szem, hogy minden igaz művész az Ő nevében próbál jönni, mert nem tehet mást a világ ellaposodása láttán.

Kiss Józsefet kell ideidézzem, a zsi­dó költőfejedelmet (ahogy Jászai Mari tartotta róla…): „Kaftános ősöm, nem röstellek én, / Ki a páncélt se mód fölött imádom. / A dalt Tőled örököltem én, / S az mégis legszebb ezen a világon.”

Kiss József talányosan, mégis ponto­san fogalmazza meg zsidó önazonossá­gunkat „Legendák a nagyapámról” cí­mű ciklusában: „Honnan jövök? A vég­telen időkbül, / Sűrű ködök lepik uta­mat, / Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül, / Mindig csak tűrt, de bátor és szabad. / Mindenütt ott, hol népek sor­sa eldül / S a halál örök folyama sza­kad; / A mártír-máglya nem riasztott vissza, / Se cirkusz-porond, mely vére­met issza. / …Honnan jövök? Az önáltatásból, / Hogy nélkülem nincs élet, se világ, / S mégis igaz – bár milliók vádja vádol / S gúnyolja a rongyos, furcsa da­liát; / Kiről nagy eszmék s tettek sora számol, / Betűzzétek csak jól a histó­riát: / Én – én vagyok, bármennyire ta­postak, / Az idők mindig mind tisztább­ra mostak.” …Milyen nagyszerű lenne, ha ez az elhivatott világ felé fordulás és zsidó messianizmus nem maradna örökre a kreatív ember „önáltatása”.

Ahogy Spinoza tartotta: az Ótesta­mentum a zsidóság „utazó hazája”… És tényleg, amióta a Római Birodalom le­tarolta Izrael földjét, s deportálta az egész ókori zsidó népet Európába, az­óta e Javnéban spirituális megőrzésre berendezkedett, különleges történel­mű nép, az írás, a Könyv népe lett. Nem véletlen, hogy mi azóta nem em­bert, hanem Szimhát Tóra ünnepén a Tant, a Törvényt illetjük koronával. Pa­tai József írta: „Szeresd az írást, a szent pergamentet, / Szeresd a lángban fogant szent betűket, / Lásd, őseink ér­tük halálba mentek…”

Amikor e kiállításon Önök egy furcsa installációval találkoznak – zsinagógák maradványaiból felépített rommal -, tudniuk kell, hogy ez a pusztulás emlé­ke, mely minket az Első és Második jeruzsálemi Szentély lerombolása óta kí­sért.

Ez is biztosítja, hogy a mellékerült kortárs magyar képzőművészet nem valamiféle domesztikálódott avantgárd. Inkább a diaszpóra-lét kiterjedését mu­tatja, valamint szolidaritási gesztus! Hisz ma már szinte az egész világ egy kisebbség. A Föld maga is kisebbség a bolygók rendszerében, ahogy a szemé­lyiség is az eltömegesedésben, vagy a kis népek a nagy népekhez képest, de a nagyok is a világ össznépességének fényében. Miért ne lenne az Alkotómű­vész is kisebbség?

Az emlékezet tovább tart, mint az élet maga. Mi, a zsidó esküvőknél, a hüpe alatt, mindig eltörünk egy poha­rat. Ez a kollektív, történelmi emléke­zés beépítése különös módon a legprivátabb szférába. Azt sugallja minden zsidónak – épp élete egyik legboldogabb napjára időzítve -, hogy csak kilenc­venkilenc százalékig lehetsz önfeledten boldog. Egy százalékot most is izolál­nod kell a kollektív tragédia, a Második Szentély lerombolása emlékének, amikor a gaz Titus… S az ember nem füg­getlenítheti magát ettől a láncolattól.

Köszönet és skajah minden művész­nek, aki jelen van itt nálunk. És külön köszönettel tartozom Szegő György­nek, Thury Leventének – kurátoraink­nak -, Faludy Juditnak, valamnt Stefanits Istvánnak. Együtt hoztuk létre ezt a vágy-kiállítást, mely ma már messze többet jelent számunkra, mint egy szokványos megmutatkozás. A „Pirké Ávot” szellemét éreztük: „Nem a te feladatod, hogy be is fejezd a munkát, de nem is lehetsz felmentve az alól, hogy részt vegyél benne.”

A Budapesti Zsidó Múzeum köszönetet mond a Diaszpóra (és) mű­vészet című kiállítás kurátorainak: Szegő Györgynek és Thury Le­ventének a kiállítás megrendezéséért;

az alábbi intézményeknek és gyűjtőknek a kölcsön kapott műtár­gyakért: Magyar Nemzeti Galéria • Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Gyűjtemény • Szent István Király Múzeum, Székesfehér­vár • Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár • Budapest Galéria • Szépművészeti Múzeum • Iparművészeti Múzeum • Első Magyar Látványtár Alapítvány • Cigány Szociális Módszertani és Művelő­dési Központ • Kortárs Művészeti Múzeum • Körmendi Galéria • Petőfi Irodalmi Múzeum • Erdély Miklós Alapítvány • Róth Miksa Múzeum • Fehér László • Passuth Krisztina • Bakonyi Péter • Halászné Bandi Andrea • Bürg Judit • Biró Dávid • Bálint Ildikó • Dr. Levendel Lászlóné;

Szántó T. Gábornak, a Szombat folyóiratnak és S. Nagy Katalinnak az előkészítésben nyújtott segítségért;

saját munkatársainak: Faludy Judit művészettörténésznek a kiállí­tás szervezésében, Várnai Verának és Lukács Lászlónak a megva­lósításban végzett munkájukért;

Stefanics Istvánnak a technikai kivitelezésért.

Köszönet a szponzori segítségért: a CIB Banknak • a Fővárosi Ön- kormányzatnak • a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak • a Nemzeti Kulturális Alapnak és munkatársainak.

És nem utolsósorban köszönet illeti a kiállító kortárs művészeket részvételükért és az együttgondolkodásért.