Golda Meir: Életem

(Filum, Budapest, 2000. 478 oldal, 2400 Ft.)

Ha a nőket támogató politi­kaelmélet jegyében a kvótá­ról, tehát a nők számarányá­nak növekedését a parla­mentben intézményesen se­gítő politikáról beszélek, a vi­tapartnerek, akik legtöbb esetben férfiak, azzal szoktak érvelni, hogy például se Margaret Thatchernek, se Golda Meirnek nem volt szüksége kvótára, mégis milyen fontos pozícióba kerültek – pedig nem is voltak feministák.

Valóban, a feminizmus igen távol állt Golda Meirtől, aki­nek 1975-ben megjelent em­lékirata most jutott el a ma­gyar olvasóhoz. Sajnos igen nehézkes, pontatlan fordítás­sal, a szerkesztői gondosság minden jele nélkül. Az olvasó­nak azonnal feltűnhet, hogy az önéletrajz hősnőjét nem a Szovjetunió izraeli nagyköve­tének nevezték ki (p. 16.) és hogy ha a kötet egyetlen (!) szerkesztői lábjegyze­tében a 20. oldalon az szerepel, hogy Herzl 1904-ben halt meg, akkor a 21. oldalon Herzl halálát gyászolva két éves fekete ruha viselési fogadalmat tett Golda Meir nem 1904 nyaráig hord­hatta a gyászt. A kötet szövege így ne­hezen olvasható, és nemcsak azért, mert Golda Meir maga ahhoz szokott, hogy pontos és lényegre törő utasításo­kat és érthető beszédeket írjon. Az em­lékirat így nem dicsekedhet sem szép­ írói erényekkel, sem öniróniával – ami pedig igazan olvasmányossá tehet egy önéletrajzot, hanem a sok tükörfordí­tás és értelmetlenség okán is nehezen olvasható. Sokat töprenghetünk példá­ul azon, hogy vajon mit akart a szociál­isan igen érzékeny Golda Meir monda­ni, mikor megállapította, hogy az Izrael­ben kialakult társadalmi különbségek­nek „semmi köze sincs a nemzeti kapacitásunkhoz”. (p. 411.)

A kiadónak még egy rövid értékelő bevezetőre vagy utószóra se futotta a kevés hazai cionizmus szakértő vala­melyikének a tollából. Ez hiba volt, mert ő talán észrevette volna, hogy a cionista kongresszusokat nem Genová­ban, hanem Genfben tartottak az 1930-as években. Ezen túlmenően: az ön­életrajz műfaji sajátja, hogy a szerző a saját magáról kialakítandó történelmi önkép önigazolásai miatt életének ese­ményeit torzítja, elhallgatja. Különösen igaz ez Golda Meirre, aki egy állandóan háborúban álló ország teljhatalmú mi­niszterelnöki posztjának betöltése után nem sokkal fogott bele életének vissza­menőleges rekonstrukciójába, válogat­va a számára fontos és leírható elemek között. így például részletesen megis­merjük afrikai útján egy törzsi beavatá­si szertartás minden részletét, de nem említi az izraeli-délafrikai atomprogra­mot, melynek kidolgozásában orosz­lánrésze volt. A bevezető talán jobban eligazított volna az izraeli belpolitikai élet Magyarországon nem annyira köz­ismert útvesztőiben is.

De ki is volt Golda Meir, akit kabinet­je „az egyetlen férfitagjának” nevezett Ben Gurion, akárcsak kortársai közül Slachta Margitot vagy Kéthly Annát a magyar férfi politikusok? 1898-ban született az oroszországi Pinszkben val­lásos és igen szegény ortodox család­ban, Golde Mabovics néven. Könyvé­nek egyik szépirodalmi igénnyel megírt része életének ezt a korszakát öleli fel, mikor leírja a stetl-élet borzalmait, és síkra száll a később kialakított stetl-romantika ellen. A szegénység elől Ame­rikába költözik a család, de nővére, Sejne már Ukrajnában bekapcsolódott a cionista szervezkedésbe – az addigra amerikai munkavállalás miatt apa nél­kül maradt család rémületére, s kétség­be ejtve a kozák zaklatásoktól is teljes joggal aggódó édesanyját. Aztán a csa­lád az édesapát követve az Újvilágba költözött. Milwaukee-ban folytatták a politizálást, és a Bund törekvéseivel szemben a Poale Cion tagjaiként radi­kális megoldást kerestek a zsidóság életének megjavítására. Ez pedig az ek­kor még angol fennhatóság alatt álló Palesztinában Izrael államának megala­pítása volt. A közben férjhez ment Gol­da Meir pedig egész életét a herzl-i utó­pia megvalósításának szentelte.

Golda Meir a „Nagy Generációhoz” tartozott, hiszen szülei és nővére házá­ban aktív politizálás folyt, ahol megis­merkedett a későbbi izraeli politikai ve­zérkar krémjével. Habár férje igencsak habozott, felesége nyomására hamaro­san ott találjuk a Meir házaspárt Palesztinában, ahol először kibucban élnek. Ugyan Golda a kibucot olyan közösség­nek tekintette, ahol az embereket nem az elvégzett munkájuk, vagy a munka minősége alapján fogadják el, és lehet­nek részei a közösségnek, hanem asze­rint, hogy emberi lényekként milyen belső értékeik vannak.” (p. 88.) – még­is a kibucélet vezetett a házaspár elhidegüléséhez, majd válásához. A férj, Morris Meirson nem szerette volna, ha gyerekeik kibucban nőnek fel, és ezért elhagyták a kibucot, mielőtt gyerekeik még megszülettek volna. Házasságuk ezután elhidegült, és Golda Meir igen plasztikusan írja le egy politikus, dolgo­zó nő küzdelmeit az anyaság feladatá­val, mely nem sokban különbözik bár­mely hasonló helyzetű nő küzdelmeitől bárhol a világon. Csak éppen Golda Me­ir fontos politikai pozíciókat töltött be ezalatt, mint a nőszövetség vezetője, a függetlenség kikiáltása után munkaügyi miniszter, külügyminiszter és végül mi­niszterelnök.

Emlékiratában Golda Meir nem „lelki­zik”, világos, hogy minden tettével elé­gedett, és nézetei semmit sem változ­tak az izraeli politikai életben eltöltött hosszú évtizedek alatt sem. Kevés ön­reflexív megjegyzéséből következtethe­tünk életvezetési stratégiájára: „Ám a közéleti hivatalt viselők egyik bünteté­se az, hogy az ember bizonyos mérték­ben elveszíti az arányérzékét.” (p. 247.) Ez az arányérzék hiányzik az élet­rajzból. Betekintést enged ugyan egy olyan világba – az angolok megszállta Palesztina mindennapjaiba vagy a hat­napos háború fordulataiba – melyek rendkívül érdekesek, de Golda Meirről magáról keveset tudunk meg. Talán, mert nincs is mit megtudni egy olyan politikusnőről, aki egyetlen hobbijának azt írja le, hogy erkélyéről szívesen néz­te a tengert? A kérdés megválaszolásá­hoz azonban vissza kell kanyarodnunk a bevezetőben említett kritikához, és fel kell tennünk a kérdést: mi volt Gol­da Meir viszonya a nőkérdéshez és a fe­minizmushoz? Nyomon követhetőek-e az életrajzban, hogy melyik korszaká­ban hogyan határozta meg saját identi­tását Golda Meir? Egyáltalán, hogyan kerülhetett nő vezető politikai pozíció­ba – egy olyan országban, ahol férfi nem is érinthet meg nőt?

A választ a cionizmus vallástalanságában kell keresnünk, hiszen Golda Meir csak szülői fenyegetés hatására volt hajlandó beállni a hupa alá. Vi­szont, mikor a jeruzsálemi, főpolgár­mesteri megválasztását a vallásos pár­tok éppen azzal az érvvel torpedózták meg, hogy nő nem lehet polgármester, ő ebben „csak” jobboldali politikai mesterkedést látott, mely a számára biztosan ismert jobb jövő elérését csu­pán időlegesen hátráltathatja.

A feminizmus Golda Meir számára egyenlő a 68-as, amerikai, fehér közép- osztály feminizmusával, és abból jogo­san hiányolja a radikális szociális prog­ramot. Számára természetes, hogy a „nőket természetesen minden téren ugyanolyan elbánásban kell illetni, mint a férfiakat” (p. 117.). Abban tehát igazolja a Golda Meir példájával érvelő antifeministákat a szerző, hogy „egész életemben férfiakkal éltem és dolgoz­tam együtt, de női mivoltom soha sem­miben nem akadályozott.” (p. 117.)

Ugyanakkor megállapítja: „a dolgozó anyáknak pedig, akik mellett nem áll támogatóként gyerekeiknek apja, há­romszor olyan nehéz az életük, mint bármely férfinak, akivel találkoztam.” De ennek feloldására szerinte csakis a kibuc alkalmas, hiszen ott valósul meg a teljes munkamegosztás – ám a saját életében éppen ez nem működött!

Az életrajz szép példája annak az írásnak, amit a „társadalmi nemek alap­ján kialakult egyenlőtlenségekkel kap­csolatos érzéketlenség” (gender blind) fogalmával írhatunk le. Moha a szerző világosan és pontosan látja a nőkre ne­hezedő társadalmi, vallási terheket, melyeknek maga is szenvedő részese volt, saját tapasztalatát nem képes be­ismerni, és összekötni az elnyomással kapcsolatos elméletekkel.

A Szovjetunióról is kevés szó esik a könyvben, és főleg arról nem szól, hogy a rendszer Bund iránti gyűlölete hogyan alakult át a szovjet vezetés nagyszámú zsidó tagja iránt érzett megvetéssé. Hiszen Golda Meir egész életét a forradalmi utópia határozta meg: a független, erős Izrael állam lét­rehozása. Szerencsés volt, hogy láthat­ta és harcolhatott érte, mert „ragaszko­dott az utópiához”. Emlékirata egy har­cos és kérlelhetetlen forradalmár írá­sa, aki magának sem vallotta be, hogy egy másik forradalom megharcolását – a vele egy időben, a Szovjetunióban működő elvtársnőihez hasonlóan -, el­mulasztotta.

Pető Andrea