A bűn és a hó – In memoriam Chaim Peretz

A bűn és a hóIn memoriam Chaim Peretz

Nem Istennél vannak-e a meg­fejtések?

(Gen. 40. 8.)

A négy doktor a Gran Sasso nyu­gati oldalának tövében találko­zott. A legidősebb, a római Ismail Nepi hívta össze őket, repülővel és autóval érkezett hazájából a cseh Hillel Goldstein, az angol Akiba Brooks és a magyar származású, argentin Chaim Peretz. Megvacsoráztak együtt a szállodá­ban, majd egy nyugodalmas éjszaka után hajnalban jól felszerelkezve és megfelelő élelemmel ellátva nekivágtak a hegynek. Arról kellett dönteniük, mer­re haladjon saját országuk belgyógyá­szata, illetve megállapítaniuk, vajon le­het-e még az orvostudománynak ilyen területéről beszélni. Amint elindultak, a meteorológiai előrejelzésnek megfele­lően szállingózni kezdett a hó.

– Akár a bűn – szólalt meg Hillel Golds­tein, Ezékiel könyve után szabadon.

– No, igen, de vajon miért olyan a hó, mint a bűn? – tette fel a kérdést Akiba Brooks. Némán mentek egy darabig. Csak a hó csikorgása hallatszott a lép­teik alatt, meg a potrohos dél-amerikai Chaim Peretz nehéz, hurutos lélegzése.

Körülbelül háromnegyed órányi gya­loglás után, az első vörös-fehér útjelző­nél Hillel Goldstein megszólalt:

– A hó azért olyan, mint a bűn, mert ellep mindent: füvet, cserjét, bokrot: mindenre ráborítja szikrázóan fehér, öröknek tűnő palástját. Tavasszal aztán minden elolvad a korai napfényben, a göröngyök magukba isszák a havat, amely vízzé válva eltűnik a Föld gyom­rában, a mély üregekben, a földalatti folyókban. A hó eltűnik (ahogy látszó­lag a bűn is), de átitatja a földet, belő­le táplálkozik a természet szépsége, a színek, a virágok és a levelek. Minden vízzel táplálkozik, mint ahogy bűnnel is, amely beszívódik, a dolgok velejéig hatol. Ezért hasonlít a bűn a hóhoz.

A sápadt, sovány Hillel szakállán apró jégcsomókba dermedtek össze a puha hópelyhek. Sokáig élt Amerikában, me­lyet – annak a negyvenéves embernek a keserű pesszimizmusával, aki már tud­ja, micsoda fájdalom családtagot elve­szíteni – új Babilóniának nevezett.

Amikor Hillel befejezte a mondandó­ját, a csapat megállt, hogy elgondolkoz­zék rajta. Az argentin Chaim Peretz egy csomag kekszet húzott elő a zsebéből. Senki nem kért belőle, mindenki a gon­dolataiba merült.

• Halljátok? – kérdezte suttogva Aki­ba Brooks. Távolból tompa, egyenletes morajlás hallatszott.

• Ott! – kiáltott Ismail Népi, a pöttöm, pirospozsgás római rabbi. – Ott, nézzé­tek! – Egy sávra mutatott, ahol ritká- sabb volt a fenyőerdő, és ahol egy fur­csa fehér porfelhő haladt sebesen. – Lavina! – Mindnyájan arra néztek. – Az elmúlt napokban nagyon hideg volt, ma viszont nulla fok körül lehet, enyhe az idő – tette hozzá Ismail Nepi.

• Igen, gyönyörű napot fogtunk ki – mondta Hillel. – Szerencsére itt nincs lavinaveszély, ahhoz túl sűrű az erdő.

Újra elindultak. Akiba ment elöl, ő vállalta, hogy kitapossa az utat. A közel méteres hó a derekukig ért.

Újabb félórát gyalogoltak szótlanul. A kövér Chaim Peretz váratlanul megszólalt

A hó azért olyan, mint a bűn, mert lassan kezd szállingózni, kicsi, finom pelyhekben, olyan, mint az apró tör­vényszegések, az apró nemtörődömsé­gek előbb a családtagjaink, majd a felebarátainkkal szemben, gyakorlatilag számtalan bűnöcske, akár a hópihék. Észre sem vesszük, és szelíd pártatlan­sággal hulldogálva a földre már tessék, be is fedtek mindent. Ezért mondja a Könyv, hogy a bűn olyan, mint a hó. De épp ezért a tudás is olyan, mint a hó: rengeteg apró töredék érkezik hozzánk odaföntről, és végül hatalmas palásttá áll össze. Azt gondolom, bűn nélkül nem létezik tudás. Az állat nem tudja, mi a bűn, de mást sem tud.

A csapat megállt egy pillanatra. – Skojah! – kiáltott fel Hillel. – Skojah, ügyes vagy, ügyesebb nálam. A hópely­hek, mint fehérbe öltözött mocskos kis bűnök! A bűn és tudat nélküli állat! Szép, gyönyörű!

Mind egyetértettek Chaimmal, és kis ­híján megválasztották a legjobb Írásmagyarázónak. Folytatták útjukat, és ami­kor már egy órája gyalogoltak egy végte­len kacskaringó mentén, hirtelen rádöb­bentek, hogy szem elől vesztették a vö­rös-fehér útjelző kört. Eltévedtek.

• Különös – mondta Ismail -, az egyetlen lehetséges úton mentünk, hi­szen nem is volt más.

• Az csak neked tűnt így – mondta Aki­ba Brooks. – A hó teszi. „Fehér palástja” elrejti az összes utat Ha hóban jársz, nem tudhatod, hová lépsz, aztán gödörbe esel, mert oda vezettek lépteid. Nincs többé út, sem jó, sem rossz, minden tökéletesen egyforma Csak eltévedni tudsz. Peretz azt állítja, hogy a hó olyan, mint a tudás, de hasonlít a tudatlanságra is. Nem látszik semmi. Csak rosszul léphetsz. Hát ezért olyan a hó, mint a bűn. Mert eltörli az összes utat – fejezte be Akiba

• A kör! – kiáltott föl ekkor Ismail. – Ott van!

• Hol? – kérdezte a másik három, majdhogynem kórusban.

Ötvenlépésnyire, fenn, balra attól az úttól, amin jöttek, egy fenyőfatörzsön ott virított a vörös-fehér festék.

• Vissza kell fordulnunk – mondta Hillel. – Valahol lennie kell egy elága­zásnak. Forduljunk vissza, és menjünk a körrel jelölt úton.

• És ha itt van az elágazás? – kérdez­te Chaim Peretz.

• Végül, emlékezve Akiba példázatára a hóval fedett utakról, a négy doktor ügy döntött, hogy levágja az utat, és a szűz havon átgázolva közelíti meg a je­let. így viszont megvolt annak a veszé­lye, hogy láthatatlan ágak sértik fel őket, vagy mély gödörbe, szakadék rej­tett torkába zuhannak. Rövid tanako­dás után elhatározták, hogy sorsot húz­nak: aki veszít, előre megy felderítő­nek. Ismail ellenkezett: Majd én, elvégre én vagyok a házi­gazda. Ha ép bőrrel elérem a jelzést, el­mondom én is a magyarázatomat a hó és bűn hasonlatról, hiszen én vagyok az egyetlen, aki még nem adta elő a sajátját. Ha viszont nem érek el odáig, az azt jelenti, hogy méltatlan vagyok az írás magyarázatára. No, hát akkor… – és lassan elindult.

• Várj – kiáltott utána Chaim. – Majd én. Te mindenképpen tartozol még a magyarázatoddal. Mi hárman már meg­tettük. Fordulj vissza.

Pillanatnyi csönd állt be, majd Ismail népi, a kis római rabbi óvatosan meg­fordult és elindult visszafelé, ugyana­zokba a lábnyomokba lépkedve, ame­lyeket odafelé hagyott. Amikor ismét együtt volt a társaság, Chaim Peretz doktor készülődni kezdett.

• Megyek, fiúk – mondta.

• Mazl’tov – felelte Hillel, szájából kis párafelhő szállt el.

Chaim zavartan felvihogott, majd el­indult. Robosztus alakja ide-oda bille­gett minden lépésnél. A másik három lélegzetvisszafojtva figyelt. Csak Chaim erős és gyors lélegzése hallatszott. Mozdulatai viszont épp ellenkezőleg, félelmetesen lassúak voltak.

Egyszer csak tessék! Elsüllyedt a hó­ban, és eltűnt szem elől. – Peretz! – ki­áltott Hillel megbicsakló hangon. – Pe­retz!

• Hol vagy? Felelj! – ordított Hillel.

Akiba Brooks, igazi angolhoz méltón, megőrizte hidegvérét. – Melyikünk megy érte? – mormogta.

• Chaim! Felelj! – ordított tovább Is­mail Nepi, ércesen zengő hangját egy kicsit kikezdte a félelem.

• Peretz doktor! Feleljen, ha módjá­ban áll! – kántálta Goldstein, ki tudja miért, a visszhangot utánozva.

• Itt vagyok! – felelt rá váratlanul Cha­im Peretz nyugodt hangja. Hamarosan a pihékkel borított doktor is kibukkant a hóból. – Egy gödör, nem komoly. Me­gyek tovább. – Megint elindult, már óvatosabban, az előbbinél is jobban imbolyogva.

• Itt egy másik magyarázat – mormo­gott mosolyogva és hümmgetve Akiba Brooks. A bűn, akár a hó ide-oda imbolygunk benne minden lépésnél, az igazságosságtól az igazságtalanságig

Hm. Egy kicsit sántít a hasonlatod, Brooks. Arról nem is beszélve, hogy Ismailnak is elő kell hozakodnia a saját­jával, még mielőtt elkezdenénk a má­sodik kört – jegyezte meg a hideg dacá­ra is egyre sápadtabb Hillel Goldstein doktor

• Juj! A következő lépésnél elesek. Érzem – kiabált Chaim.

• Ne butáskodjék, Peretz – mondta Ismail. – Ezzel most nem szabad tréfál­ni.

Még öt lépés, és Chaim elérte a jel­zést. Megfordult.

• Megbocsájtott – mondta elfúló han­gon. – No, gyertek. Vigyázzatok a gödör­re. Jobbra kerüljétek meg.

Ekkor vészjósló robajt hallottak kö­zeledni a csúcs felől, mintha menny­dörgés lett volna. A három férfi felné­zett, ám az ég hirtelen elszürkült fölöt­tük, sehol egy felhő, sehol a nap, mi­közben a dübörgés fülsiketítővé és fé­lelmetessé vált. Fehér porforgatag közelgett, apró kövek kezdtek potyogni a hóba, kétrét görnyedtek, nyögtek a fe­nyők.

– Hát ez az! A lavina! Mindent magá­val sodor, akár a bűn! Ezt akartam mondani – kiáltott fel Ismail Hepi. – Vé­günk! Imádkozzatok, énekeljetek, mert ez a mi utolsó percünk.

A négy doktor összefogódzkodva énekelni kezdett, de a robaj már na­gyon erős volt, föld, kövek, fatörzsek görögtek feléjük, hatalmas, borzalma­san magas, feltartóztathatatlan tömeg közelgett félelmetes zajjal.

Egy pillanat, és kőeső feketítette el a havat, a rettenetes állat elragadta, ma­gával vonszolta és elborította a teste­ket. Hirtelen támadt, félelmetes falként állt meg az alant levő síkságon a lavina, ott mutatta ijesztő tömegét. Hamaro­san két helikopter tűnt fel a hirtelen ki­tisztult égen. Leengedték a kötélhág­csókat, az első mentőosztag tagjai földre ugrottak, ám azonnal felfogták, hogy lehetetlenség élve megtalálni az óvat­lan kirándulókat. Csak a helikopter fülsiketítő zaja hallatszott. Ott állt hát el­keseredve a három hegyimentő a pro­pellerek és a hegy szélforgatagában.

Elővették az ásókat, és lázas sietséggel ásni kezdtek. Ekkor beérte őket a má­sik helikopter, és a második csapat is azonnal munkához látott.

Két óra múlva megtalálták Hillel Goldstein tetemét. Homlokát egy kő­darab zúzta be, az arca nem őrzött semmi emberhez hasonlót. Csak hóval fedett apró teste maradt épen.

Újabb három óra múlva megtalálták Akiba holttestét. Összekuporodva fe­küdt, még halálában is a fejét védte karjával, a csontdobozt, amelyben ön­maga legbecsesebb részét őrizte. Egy faág beleállt a tüdejébe, és keresztül­szúrta. Körötte pirosra festette a vér a fákat és a növényeket: a havat.

Ekkor az emberek abbahagyták a ke­resést: kezdett sötétedni, és nem volt elég zseblámpájuk, hogy bevilágítsák a helyszint. Már megindultak a helikopte­rek felé, amikor jajgatás hallatszott a sötétségből. Valaki még él! Hol van? És ki az? Mindannyian egyszerre kezdtek ordítozni, hívni. De csak az egyhangú jajgatás felelt a sö­tétből.

Felgyújtották a reflektorokat. A parancsnok hirtelen felkiáltott: – Ott van! Ott a fán! Nézzétek!

Most mindenki észrevette Chaimot, amint kétségbeesetten kapaszkodik egy fenyőfába.

– Segítség! Könyörgöm! Ne hagyjatok itt meghalni, mint egy kutyát! – kiáltozta Chaim dél-amerikai akcentussal. Csa­ládja négy évszázada hagyta el Spanyo­lországot, Hollandiába, aztán Magyaror­szágra vándorolt, végül pedig Argentíná­ban kötött ki. Most a hívő embereknek ez a hosszú sora ott kapaszkodott egy fa tetején, amelyre a kövér Chaimnak még volt ideje felmászni. És annak a vö­rös-fehér körrel jelölt fának valaki meg­parancsolta, hogy állva maradjon, és tartsa meg az érzéki, vidám és büdös rabbit, a Buenos Aires-i orvost. – Nem haltam meg! Csoda történt, és nem hal­tam meg! – sírt hangosan Chaim. Azon­nal megállt fölötte egy helikopter, leen­gedtek egy kötélhurkot; és felhúzták a félelemtől ájult Chaim testét: ott függött a levegőben és a sötétségben, hogy az­tán biztonságba kerüljön.

Kemény hideg volt. A lavina jéggé fa­gyott, gyémántnál is keményebb fallá, bűnök tömör és látszólag örök falává.

Megérkeztek Prágából Hillel Goldstein hozzátartozói, a felesége pedig felis­merte a jegygyűrűt, amelyet egy Mala Strana-i aranyműves készített három beolvasztott aranyfogból, amelyet egy kis régiségkereskedésben vásároltak. A belsejébe az asszony nevét vésték: Zilla – azaz árnyék. Lehúzta a gyűrűt a fér­je ujjáról: „Muje maly! Muje maly!”, haj­togatta csendben sírdogálva. Hillel va­lóban kicsi és sovány volt, mint egy gyermek.

Akiba Brookst idősebbik fia, Gerson azonosította, aki megtalálta az apja hótól lucskos irattárcájában a saját fényképét. Visszavitette Akibát Lon­donba, és a Kensington-temetőben temettette el.

Megérkeztek Ismail Nepi rokonai is: alacsony, göndör, sötét hajú és bőrű rómaiak, úgy néztek ki, mint akik negy­venévnyi, vak, pusztai bolyongásból jönnek. Képtelenek voltak sírni. Ismail Nepi teste ott feküdt valahol, nem tud­ni merre, a gigászi lavinahalom alatt.

• Mit tegyünk? – kérdezte Ester, Isma­il sovány és agilis felesége.

• Semmit, jöjjenek vissza áprilisban, amikor olvad – felelte a parancsnok.

Ester és a három gyermek dermedten állt a fogvacogtató hidegben. Egy­szer csak halk, zokogó hangocska hal­latszott, Sára volt az, a legkisebb lány, Ismail kedvence. A kicsi lány úgy sírt a hatalmas jégfallal szemben, mintha a Siratófal előtt állna. Helikopterrel visszavitték a családot a völgybe.

Chaimot az egyik aquilai kórházba szállították, ahol lassan összeszedte magát. A kövek okozta sebek beheged­tek, a sokkos állapot egy héten belül el­múlt. Mikor a felesége és a kisgyerme­kei megérkeztek Buenos Airesből, han­gos sírásra fakadt, ami miatt az egész kórterem panaszkodott; volt, aki neve­tett az éles és erős, szamárbőgés-szerű hangon.

Chaim nem utazott vissza a családjá­val, mert meg akarta várni, amíg elol­vad a hó. El akarta temetni jó barátját, Ismail Nepit, akinek a teste ott feküdt a hófal, a bűnök fala alatt. Felesége és gyermekei győzködését és könnyeit de­rűs, de szilárd ellenállással utasította vissza.

Mit szólna Ismail, ha megtudná, hogy itt akarom hagyni? Neki kellett volna elsőként odamenni ahhoz a fá­hoz, de én megállítottam, miattam for­dult vissza. Bűnös vagyok a halálában. Bűnös vagyok – hajtogatta.

Visszatért a Gran Sassóra, és a Hotel Imperatoréban szállt meg. Imával és gasztroenterológiai szaklapok olvasga­tásával töltötte a napjait, meg azzal, hogy nagyokat ivott az Il cocchiere nevű fogadóban.

Két hónapig fagyott, ezalatt napsüté­ses és viharos napok váltogatták egy­mást. Chaim a lavinát figyelte, hogyan változtatja alakját: hízik és fogy. Febru­ár végén lassan olvadni kezdett. Chaim Peretz távcsővel vizslatta az első fekete földfoltokat. Egy március közepi reggel fölébredt, és kinézett az ablakon:

– Ez az! – kiáltott fel. Nagy barna és zöldes foltok törtek föl a hó alól. „A bűn magával vonszol mindent, de a Föld és a Nap nem áll meg, a nagy gé­pezet működik tovább. Olyanok va­gyunk mind, mint a hópelyhek: egy pil­lanat, és minden jó, minden rossz, ami bennünk van, eltűnik. Mint ha mi sem történt volna” – gondolta Chaim.

Újabb három nap múlva a rettenetes lavina, a gyémántfal, a szörnyű fal elol­vadt. Hajnalban a Buenos Aires-i dok­tor, miután befejezte imáját, fölébresz­tette a kísérőt, és nekivágott a hegy­nek. A szálloda előtt felsorakozott Is­mail kis családja: a feleség és a három gyerek. Chaim Peretz odament hozzá­juk, és rákezdett a litániájára: – Én öl­tem meg: ő akart odamenni ahhoz a fá­hoz, de én azt mondtam, jöjjön vissza. Én öltem meg. – A feleség és a lányok nem figyeltek rá: felfelé néztek. Annyi ösvény volt odafent. Mit mondjanak a vezetőnek, milyen helyet mutassanak, hogy megtalálják Ismail tetemét?

Túl sok volt az út és az ösvény. Cha­im telefonált a hegyimentőknek, és ar­ra kérte a helikopterpilótákat, akik an­nak idején megmentették, hogy írják le neki a szerencsétlenség helyét. Az út­baigazítás azonban meglehetősen hiá­nyos volt, a vezető nem értette, hogy a hegy melyik részéről van szó. Ezért azt mondta Chaimnak, keressen másik kí­sérőt. Ekkor Chaim felhívta a Parancs­nokot, kérte, hogy erősítsék egy kötél­re, és vigyék oda, ahol a szerencsét­lenség napján megtalálták. Nem messze kell feküdnie a barátja tetemé­nek. Nem akarja, hogy farkasok tépjék szét: vissza kell vinnie az élők közé és elsiratnia.

Elmondták neki, hogy veszélyes és költséges expedícióról van szó. – Nem számít, mindenre hajlandó vagyok. Meg kell találnom Ismailt: mindenki ezt tenné az én helyemben.

Az első tavaszi nap hajnala volt, hi­deg. A síruhába öltözött Chaimot egy acélkábel és egy hurok segítségével a gép hasa alá erősítették. Épp kelt fel a nap, a föld zúzmarától volt nedves. Többször elrepültek a felett a hely fe­lett, ahol a lavina betemette a három doktort. Chaim ott lógott a levegőben. Viszontlátta a kertébe tört törzseket, a szerencsétlenség egyértelmű jeleit, de Ismail Nepi testének nyoma sem volt. „Valószínűleg betakarta a föld”, gondol­ta Chaim. Hirtelen erős szél támadt. „Mint aznap” – fordult meg a dél-ameri­kai doktor fejében. „Most pedig repü­lök, mint egy angyal a szélben” – gon­dolta még. A két ötlet összekapcsoló­dott az agyában. „És ha elvitték… az égi palotákba?”

Nevetés tört rá. Hangosan nevetett. A pilóta a fülhallgatón keresztül meghal­lotta a hangját.

• Mi történt? Rosszul érzi magát? – ki­abálta a mikrofonba.

• Nem! Le akarok szállni a földre! – kiabálta vissza Chaim.

Visszatértek oda, ahonnan elindul­tak, kiengedték a kötelet, és a doktor földet ért. Leült egy kőre, és zokogni kezdett. A könnyek végigperegtek az arcán és az állán, és befolytak a síruha alá. Sokáig sírt, szíve minden keserűsé­ge és rémülete beleolvadt a sírásba.

• Téged is, Ismail, magába ivott a föld, ahogy a havat, ahogy a vizet. És veled leszállt a földbe az én bűnöm is. Nekem kellett volna meghalnom he­lyetted, de én a pusztulásba küldtelek, a semmibe. A semmibe. A semmibe.

Chaim válla rázkódott a sírástól. A pa­rancsnok erős nyugtatót adatott neki. Visszakísérték a szállodába. Ezután vá­ratlan dolog történt.

Aznap éjjel álmában megjelent Isma­il. Égi palotákról, angyalokról kezdett beszélni, meg is nevezte őket, Chaim kilencvenhat nevet számlált meg. Érez­te, ahogy szállingóznak az agyában, le­rakódnak a tekervényekben és elolvad­nak, eltűnnek. Ismail belgyógyászatról is mesélt neki, felfedte sok reményte­len eset megoldását. Reggelre kelvén Chaim mindent elfelejtett. Délben meg­ érkezett a felesége, hogy visszavigye Buenos Airesbe. Chaimnak most már vissza kell térnie a családjához, a gye­rekeihez, a hazájába, a szép, vad, és lusta Argentínába. Újra el kell foglalnia a Latin-Amerikai Belgyógyászati Társa­ság elnöki székét, a kis római rabbi pe­dig pihenjen békében, ott ahol van. Ismail családtagjai is ugyanezt mondták.

– Ő már nincsen. Hagyd békén – Chaim hallgatott rájuk, és miután kiegyen­lítette a hosszú tartózkodás és a költsé­ges hegyi expedíció számláját, vissza­tért a Buenos Aires népes negyedeiből származó betegeihez.

Boldog hetek következtek: az aggá­lyok nem háborgatták Chaim lelkét, ő pedig élvezte újra meglelt apai, férji, belgyógyász és törvénykutatói békéjé­nek minden percét. A megszokás néha olyan, mint egy horgony a kétségbee­sés fekete kikötőjében.

Ám néhány hónap múlva, épp, mi­közben trombózis elleni injekciót adott be egy lengyel származású cipőkeres­kedőnek, Chaimnak felrémlett az a be­szélgetés, amelyet a bűnről és a hóról folytattak a szerencsétlenség napján. Legélénkebben Ismail Nepire és az el­tűnésére emlékezett. Azon az éjjelen nagy nyugtalanságérzet és lelkiismeret-furdalás szállta meg, nem tudott alud­ni. Csak három óra felé nyomta el az álom. Ismail ismét visszatért, sugárzón, boldogan: égi palotákról beszélt, az Arc Fátyláról, a fényből és tűzből megalko­tott angyalokról, a Király Jelenlétének rendelkezésére bocsájtott szolgáról, valamint a hepatitisz új gyógymódjai­ról. De amikor Chaim be akart számol­ni a feleségének az álom tartalmáról, már nem emlékezett egyetlen részletre sem.

Lia megnyugtatta: – nincs semmi baj: az álmok ilyenek, ahogy jönnek, úgy mennek. Ami pedig Ismailt illeti, addig kötelességed emlékezni rá, ébren és álomban, amíg nem lel békére. De ami­kor már meglelte békéjét a hosszú úton, akkor hagynod kell, siratásod és bűntudatod csak zavarnák. – Chaim igazat adott neki, és beletörődött, hogy a barátja, aki helyette halt meg, éjjeli jelenéssé vált.

Így hát a Buenos Aires-i orvos álmá­ban rendszeresen, minden péntek este megjelent Ismail Népi, titkokat fedett fel előtte és kis tudáspelyhek forgatagá­val tudományt öntött belé. De amikor Chaim felébredt, képtelen volt ponto­san felidézni azt, amit Ismail mondott neki: csak nagyon ködösen emlékezett, délelőttre már minden elröppent az emlékezetéből: elolvadt, akár a hó.

Mielőtt még pszichiáterhez vagy egy Mesterhez fordult volna, a doktor meg­próbált természetes módon megszaba­dulni a lidércnyomástól. Miközben le­fekvéshez készülődött és egy jóéjszakát-puszival elbúcsúzott a feleségétől, azt ismételgette magában, hogy minden­áron és őrökre el kell űznie az éjszakai látogatót, a saját agya szülte kísértetet. Ezt hajtogatta magában minden este, három hónapig.

– Hagyj békén! – kiabálta végül egy éjjel álmában, rekedt és sivító hangon. – Miért mondasz el nekem mindent, ha ébredés után megfosztasz tőle? Hagy­jál! Tűnj el egyszer s mindenkorra! Ne sodorj bele az álmok és ismeretek sza­kadékéba, akár egy lavina! Tűnj el! Tűnj el, mint a hó, mint a bűn!

Chaim artikulálatlan kiabálására fel­ébredt az egész család. – Apu, mi tör­tént? – kérdezte a kis Rachel virágos hálóingecskéjében. Beszaladt a szülők hálószobájába, és most ott állt az ajtónyílásban, a szemecskéit dörgölve.

Chaim, mikor már magához tért, is­mét határozott és magabiztos bariton hangon szólt a lányához: – Gyere ide, angyalom. Te vagy az én drága angya­lom. nincsenek más angyalok. – Meg­puszilta a kislányt, akinek gyermeki bá­ja elfeledtette vele az éjszakai látomá­sokat.

Chaim ezután sok éjszakát mélyen át­aludt, anélkül, hogy álmodott volna: pontosan úgy, ahogy a tanítás mondja, amely szerint az igaz ember nem álmo­dik. „Látod, látod… nemcsak a bűn, ha­nem a kinyilatkoztatás is felszívódik, akár a hó. Eltűnik a tudat és az ész sö­tétségében. És így élünk ismeret és tu­datlanság, ártatlanság és bűn között in­gadozva. Talán csakugyan nincs tudás bűn nélkül. Talán a tudás és a bűn egy és ugyanaz – elmélkedett Chaim. – Azt sem tudom már egyébként, mi a belgyó­gyászat nem is létezik többé. Nem va­gyok igazi orvos sem, nem vagyok senki és semmi. Nem akarok tovább így élni.”

Elhatározta, hogy szabadságot vesz ki. Elmélkednie kell, átgondolni min­dent. Úgy döntött, hogy Patagónia legtá­volibb csücskébe utazik. Zavarta váro­sának túlságosan enyhe éghajlata. Új­ból hidegre és hóra vágyott. így egy reg­gelen, miután rendelkezett a betegek gyógykezelését illetően, elbúcsúzott a családjától, nagy puszit adott a kis Rachelnek, megáldotta Jichak Fiát, megö­lelte drága feleségét, Liát és útnak in­dult. Kis kétszemélyes repülőt bérelt, átrepült a Pampán, át Patagónián és öt óra múlva megérkezett Deseado fagyos városába, Dél-Argentína legtávo­labbi csücskébe, közel a déli sarkhoz. A Hotel della Stellában szállt meg, egy eszméletlenül fű­tött szobában; onnan telefonált a családjának. Hajnali ötkor felöl­tözött, és fölszerelkezve úgy, ahogy kell, elindult a végelátha­tatlan, tiszta fehér síkságon. Órá­kig ment megállás nélkül.

A túravezető, aki utoljára látta, hal­lotta, ahogy magában mormol valamit, amiben rögeszmeszerűen visszatér a hó és a bűn. Bolondnak nézte, azt hit­te, a szokásos egzaltált vagabunddal van dolga, és nem nagyon figyelt a mo­nológjára.

Chaim Peretzet két nap múlva találták meg, harminc mérföldre a menedék­háztól, a hóban feküdt hanyatt, holtan. A szeme nyitva volt és mosolygott, mint aki valami szépet lát. A törvényszéki or­vos szerint ez előfordul azokkal, akik el­alszanak és meghalnak a hóban.

A doktor felesége azt állította, hogy Chaim, halálának éjjelén, megjelent neki álmában, és elmondta, hogy végre megtalálta Ismail Nepit, és hogy bocsá­natot kért tőle. Hiszen a bűn nélkül (vagyis hogy akaratlanul a halálát okoz­ta) hogyan érthette volna meg mindazt, amit a barátja tudatni akart vele: a ne­veket, a méreteket, az ember minden­féle betegségére jó gyógyszert?

De mindez, természetesen, nem sze­repel a törvényszéki orvos jelentésé­ben.

Dorogi Katalin fordítása