Gettó vagy misszió? – A Sziget zsidó arcai (2003)

Amióta ők is szigetelnek, mindig a lubavicsiekhez vezet elsőnek az utam. Igaz, kikerülhetetlenek: akár Krisna-vacsorára, akár a Rádió C roma sátorba, vagy a kedvenc kultúrszínhelyemre, a Világzene színpadra igyekszem, a Chabad-haszidok útba esnek. De földrajzi kényszerűség ide vagy oda, azért nem rohanok el csukott szemmel a sátruk mellett: sőt, nagyra becsülöm őket, és igazán tetszik, amit és ahogy csinálnak – erről írtam már 1998-ban is. Azóta csak még jobbak lettek. Ma is cseveg­hetsz spontán a jesivafiúkkal, részt ve­hetsz a program szerinti, előre meghir­detett, közös beszélgetéseken, és ki­próbálhatod – ha netán zsidónak és fiú­nak születtél -, hogyan hat lelkedre a tfillin legelső feltekerése. Mindezen túl, a lubavicsi sátor az idén már hangsú­lyosan volt jelen a Sziget életében, lát­ványként és hallhatólag egyaránt. Böm­bölt a gépi haszid pop egész nap: azt kifejezendő talán, hogy a zsidók nem csak okoskodni meg jammerolni, de örülni is tudnak – ám a zajongás fontos kellékké vált praktikus okokból is, mert korábban a szomszéd „Hare krisnázásának” metál rockba öntött, zúzós mo­notóniája tökéletesen elnyomta a halk szavú zsidókat. Most pörgős volt a han­gulat – gyűlt is köréjük a nép. A sátruk mellett egy nagy, téglamintázatú kar­tonfal felirata ezt ajánlotta: Küldd el szí­ved vágyát Jeruzsálembe! Meg is teltek a kövek néhány nap alatt levélkékkel és üzenetekkel – persze nem mind Je­ruzsálembe volt címezve, némelyik csak a Szigetre -, ám mégis csak zsidó szigetelők jöttek össze a falnál! A fő att­rakció tavaly is, idén is maga Oberlander rabbi volt: a „Kérdezd a rabbit!” cí­mű tanácsadó szolgáltatás zseniális öt­let! Még éjfélkor is sorba álltak a ta­nácstalanok a rabbi kis asztalkája előtt.

Első nap csodálkozva fedeztem fel Verő Tamást, a Frankéi Leó utcai fiatal rabbit, és Illy Lucát, a nemrég meg­szűnt Shoah Alapítvány vezetőjét a „Zsidó sátorban”. Kiderült, a „zsidó” és a „sátor” stimmel, de ők mégis másik cég: a frissen alakult Haver Alapítvány társbérlőként sátrazik együtt a lubavicsokkal. Haverék kellékekkel is készül­tek: volt az év közben jól bevált társas­játékokból is velük – mégis csalódottan zárták a hetet. A felemás eredmény és mérsékelt siker fő okát a sátortársaiknak tudják be: a hangos, rámenős, és a magyar valóságot nem ismerő ameri­kai-izraeli bóherek mintegy elefántok voltak a passzív-csöndes magyar zsi­dók porcelánboltjában – mondhatnám így, a Haverek szemszögéből nézve. Ha tőled fél méterre ezerrel pörögnek, ha remeg a sátor a szintis, zsidó lagzilajcsi decibeljeitől, nem könnyű belemélyül­nöd olyan témákba, mint a zsidókra vo­natkozó előítéletek vagy a túlélők gye­rekeinek a problémái. Ráadásul a kö­zös „Zsidó sátor”-ban elhelyezett két csoportnak szögesen ellentétes volt a célja is: a chabadosok, mint tudjuk, nem „térítenek”: ők csakis a nyájtól elbitangolt zsidó báránykákat akarják visszaterelgetni. Ezzel szemben Have­rék a nem zsidó fiatalokat célozták be: őket szeretnék felvértezni olyan tudás­sal, és ellátni olyan emocionális muní­cióval, amely lehetetlenné teszi, hogy bármikor is antiszemitákká váljanak.

Helyénvaló, sőt fontos mindkét elkép­zelés – ezért is kaptak meghívást mind­ketten a Sziget Fesztiválra. A szervezők azonban nem sejthették, hogy a lehető legrosszabbat teszik, ha a két ellentétes célkitűzésű és módszerű szervezetet összeeresztik. Mert hát nem jutott eszük­be, hogy a zsidók a Szigeten egyszerre akarnak majd virtuális gettót építeni ma­guk köré (tekintve, hogy a lubavicsiakat igazán csakis a hitsorsosaik érdeklik), ugyanakkor misszionárius szerepben is fellépni (merthogy a Haver csapata éppen a nem zsidók felé nyit).

A harmadik zsidó színhely a Holokauszt-emléksátor volt. Sziklai Klára, a leendő múzeum munkatársa, és Valló Ágnes önkéntes (civilben orvos) vállalta a házigazda szerepét, immár a harmadik nyáron. (Tavalyelőtt még csak egy kis kiállítás és némi kérdőív-kitöltögetés volt a produkció, tavaly már rend­szeresen vetítettek filmeket és beszélgettek holokauszt- szakértőkkel. Az idei téma a hétköznapi rasszizmus volt. Mini tárlatukon antiszemita és rasszista idézeteket bön­gészhettünk a 30-as évekből és napjainkból.

Vetítették idén az Áment, a Córeszt, a Szembesítést, az Életvo­natot. Beszélgettek a Fekete Doboz alkotóival a futballpályák antiszemitizmu­sáról, roma önkormányzat vezetőivel és roma művészekkel a Porrajmosról (azaz a roma holokausztról), szó esett a rasszista közbeszédről és a média fele­lősségéről, valamint a holokauszt túl­élőinek traumáiról – „hetedíziglen”. Gazdag és impozáns program.

Most a záró beszélgetésről számolnék be, ami igencsak felkavart, kié a Holo­kauszt Múzeum? – kérdezte a húzós cím. A kerekasztal résztvevői: Babarczy Esz­ter filozófus, Szerényi Gábor képzőmű­vész, valamint Zsolt Péter, leendő ügy­vezető ig.-h. (aki hangsúlyozta ugyan, hogy „személy szerint nem ért hozzá”, bár tanították neki a holokausztot – ez megnyugtató!). Babarczy Eszter volt a szószóló, és bizonyos logika szerint oko­san, ám számomra jegeces hidegséggel és érzéketlenséggel azt adta elő, hogy nincs szükség múzeumra, azaz állami pénzen emlékezésre. Merthogy „történel­mi tények” nem léteznek – csak interpre­tációk vannak, azaz politizálás. Szerényi Gábor (akit én képzőművészként igen kedvelek, és mostani fellépésével is ro­konszenveztem volna, ha nem kellett volna gombóccal a torkomban állandóan arra gondolnom, hogy meddig bírja még vajon cérnával? Próbált saját családi tör­ténetével és némi Szép Ernő-felolvasással kis érzelmet és személyességet bele­csempészni a témába, ám a múzeum ál­tal delegált és/vagy fizetett posztmodern filozófusnő és a huszonéves ügyv. ig.-h. úr koncepciójába ez csöppet sem illett bele! – letorkolták hát. A közönség soraiból egy húszéves lány jelentkezett, és el­mondta: neki például fontos lenne, hogy megértse az anyját, aki attól olyan, ami­lyen, mert személyesen érintette a holo­kauszt – ebből kifolyólag tehát őt is -, ezért aztán nagyon várja a múzeum meg­nyitását. Márpedig nincs mit várni! – hűtötte le Babarczy Eszter, a múzeum jelen lévő képviselője (valamelyik munkabi­zottság tagja): tévedés azt hinni, hogy kö­zünk van a múlthoz, hogy érthetjük, hogy folyton emlékeznünk kellene! És: hogy szánalmas, amikor a holokauszt ál­dozatai/túlélői azt hiszik, ők eleve jók, míg a másik oldalon meg a rosszak van­nak! Tudjuk jól a szociálpszichológiai kí­sérletekből, mondta, hogy nincs eleve „jó” meg „rossz”, csak esetleges szerep- osztások…

Itt aztán lejárt az idő, a szomszéd Amaro Drom sátorból a romák előhoz­ták a hangszereiket. Én nagyon ijesztő­nek találtam ezt a távolságtartó és min­dent relativizáló érvelést, még a neonácikénál is ijesztőbbnek! (Persze ez me­rő absztrakció, mert az ő sátraikban nem szoktam leülni beszélgetni.)

A lubavicsiekhez tértem vissza, lelki békémet helyreállítani: a napjukat záró „Szól a kakas már” kitörölhetetlenül bele is mászott a fülembe. Egy vékony­ka, nagy pajeszos és ciceszes fiatalem­ber iszonyatosan hamisan, kombinált amerikai akcentussal-magyar paraszt kiejtéssel gajdolta, miközben a bóhe­rek és bóherlányok külön-külön össze­kapaszkodva, elomolva ringatóztak a néhai nagykállói csodarabbi kedvenc dalára. Ezzel az akciójukkal tökéletes úttorlaszt képeztek a sátruk előtt húzó­dó főúton, ám az összeverődött tömeg nem bánta. Egyre többen kapcsolódtak be ebbe a furcsa, amerikai-magyar zsi­dó „éneklésbe”.

Végül is a Szigeten a legnagyobb zsi­dó élményt (és saját zsidóságom élmé­nyét) egy amerikai klezmeregyüttes nyújtotta: a David Krakauer Band. A Világzene színpad előtt a tömeg fittyet hányt az esőnek; magyar, holland és német fiatalok pogóztak a sárban; ma­gával sodort engem is ez a szomorú-vidám zene. Közben persze nem kellett azon gondolkodnom, miként és meny­nyire is vagyok zsidó, és hogy jó-e ez nekem meg a világnak. Nem éreztem magam sem gettóban, se misszioná­riusnak: egyszerűen jó volt ott (zsidó­nak) lenni. David Krakauer bámulato­san fújta a klarinétot.

Pécsi Katalin