Gettók és lágerek a Szovjetunióban
A Szovjetunió lerohanása utáni első szadista tömeggyilkosságokat követően a náci megszállók a legkisebb részletekig szabályozták a településeken rendeletileg létrehozott gettók életét. Ez a helyzet minden tragikuma ellenére valamiféle status quo kialakulásának reményét ébresztette a megszállt területek zsidóságában. A kényszerűen megteremtett közösség életének belső irányítására, a német hatóságokkal való kapcsolattartásra a legtöbb nyugati határszéli szovjet település gettójában megalakították a nácik által lerohant többi országban létrehozott Zsidó Tanácshoz, a Judenrathoz hasonló testületet. A náci uralom alatt élő európai államokban általában a kehila vagy a rabbinátus köztiszteletben álló, ismert irányítói álltak a Zsidó Tanácsok élén. A német hatóságok néhány ritka kivételtől eltekintve nem engedték, hogy a közösségek maguk válasszák meg vezetőiket: maguk jelölték ki a testület tagjait vagy azok egy részét. A megválasztottak – eleinte inkább ösztönösen, semmint a feladat következményeit felmérve – gyakran elzárkóztak a kinevezés elől. Egy Vilnius közeli településen ezért csak sorsolás útján tudták megválasztani a Zsidó Tanács tagjait. Egy másik litvániai gettóban pedig még a választás előtt kötelezték a „győzteseket”, hogy vállalják el a tagságot. Előfordult azonban, hogy egyetlen férfi sem állt kötélnek, s ezért nőkből kellett megalakítani a képviseleti testületet.
A Szovjetunióban azonban a zsidó életnek a háború előtt már nem voltak a németek által megszállt más államokban megszokott intézményei, vezetői. Így többnyire véletlenszerűen választották ki az idős zsidó férfiak közül a tisztségviselőket: főleg értelmiségieket, akik beszéltek németül. Az ő feladatuk volt például a megszállók által kivetett sarc összegyűjtése, de nekik kellett felelniük a gettó lakosságának viselkedéséért is. Más megszállt országokkal szemben a szovjetunióbeli Zsidó Tanácsok tagjai nem élveztek kiváltságokat, nagyon gyakran fizikailag bántalmazták, megalázták és többnyire a gettó lakosságával együtt ölték meg őket.
A szovjet gettók legtöbbjében zsidó rendőrség is alakult. Volt, ahol a különleges elbánás vagy a kivételezett helyzet reményében jelentkeztek ide az emberek. De például a rigai „nagy gettóban” létrehozott Ordnungsdienst tagjai a litvániai cionista ifjúsági szervezetekből kerültek ki, és feltett céljuk az volt, hogy a rendfenntartás ürügye alatt, akin csak tudnak, segítsenek. Néhányuk neve – így az 1941. december kilencedikén a likvidáltak közé került Abram Jadlovkeré vagy a gettóbeli illegális ellenállást szervező Mose Glazeré – fennmaradt a nagyon kevés túlélő memoárjában.
A gettókban mindenütt folyamatosan zajlottak a kivégzések. Többek között azoké, akik vétettek a rendszabályok ellen. Spola városában – a kijevi területen – például egy 18 éves fiúnak a gettóban valaki ellopta a csajkáját A tolvaj után szaladt, mert csajka nélkül nem kapta volna meg a fejadagját. Ezért kivégzésre ítélték, és a tulajdon apjával ásatták meg a sírját. Az zokogva kérte, hogy őt öljék meg a fiú helyett, de nem volt kegyelem: neki magának kellett élve eltemetni a gyerekét. Néhány nap múlva szívroham végzett vele.
A német hatóságok kezdettől arra törekedtek, hogy a szovjet zsidók lemészárlása lehetőleg a helyi lakosság spontán zsidóellenes pogromjainak benyomását keltse: bosszúnak a kommunista éra alatt elszenvedett sérelmekért. „Noha ez számottevő nehézségekbe ütközött, már a bevonulás utáni legelső órákban sikerült a helyi antiszemita erőket zsidóellenes pogromokra ösztökélni”, jelentette az A Einsatzgruppe egyik parancsnoka 1941. október 15-én Himmlernek. A nehézségeket a jelentés szerint „a zsidókérdést minden eszközzel és teljes határozottsággal” megoldani vágyó SS-alakulatok visszatartása okozta, nem pedig az, hogy „a helyi antiszemita erők” ne akarták volna végrehajtani a feladatot. A jelentés további része így magyarázta a bonyolult végrehajtást: „…kívánatos volt, hogy legalább az első időben ne háruljon az SS-re a felelősség a rendkívül szigorú intézkedésekért, amelyek német körökben csodálkozást váltottak volna ki. Meg kellett mutatni, hogy maga a helyi lakosság tette meg az első lépéseket, a saját kezdeményezéséből, s hogy ez a zsidók részéről megnyilvánuló sokéves elnyomásra meg a kommunisták részéről alkalmazott terrorra való természetes reakció volt.”
A szovjet lakosság és a zsidók
Ami a németek által megszállt területek mintegy 80 milliós lakosságát illeti, valamennyi társadalmi rétegben voltak példák az életveszélybe került, köztudottan tömegesen kivégzett zsidókkal szembeni emberséges magatartásra, de a szadizmusra, a gyilkolás és a „szerzés” ösztönének felülkerekedésére is. Nyugat-Ukrajnában feljegyezték például, hogy Andrij Septickij metropolita, aki 1941. július elsején külön pásztorlevélben üdvözölte az önálló ukrán állam kikiáltását, sőt Isten áldását kérte a náci német hadseregre, ami ért az felszabadította Ukrajnát a szovjet zsarnokság alól, ugyanebben a pásztorlevélben felszólította híveit, hogy a térség minden nemzeti csoportja számára biztosítsák az alapvető jogokat. Ő maga a rendkívül sok áldozatot követelő első lvovi pogrom alatt a gyilkosok elől elbújtatott egy ottani rabbit. Lvov közelében a helyi ukrán értelmiségiek közbelépése, Lopatyin és Melnyica helységben az ortodox pap akadályozta meg a pogromot. Egy másik kisvárosban az ukrán polgármester próbálta megmenteni a szerencsétleneket, de sikertelenül. Ha azonban az utókor számára feljegyzett esetek nem jelentettek volna ritka kivételt, akkor Nyugat-Ukrajna 1941 júniusa előtt 870 000 fős zsidóságából nem 17 000 ember – a közösség alig két százaléka – élte volna túl a holocaustot.
A Berlinbe küldött német beszámolók, illetve a nürnbergi per iratai arról tanúskodnak, hogy egy-egy nép fiai eltérő módon reagáltak a történtekre. Belorussziában például a lakosság eleinte nagyon ritkán kapcsolódott be a zsidók likvidálásába. A német jelentések ezt a fehéroroszok eredendő passzivitásának és politikai bárdolatlanságának tulajdonították. Ugyanakkor 1918 és 1941 között az ukrán nacionalisták, sőt általában az ukránok nemzeti érdekeik iránt közömbösnek vagy ellenségesnek látták a zsidókat. A gyökerek azonban nyilván sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, a „mélységes mély történelem” kútjába. Legalább a XVII. század közepén a legnagyobb ukrajnai zsidópogromokat rendező Bogdan Hmelnyickij hetmanig.
Tény, hogy a nyugat-ukrajnai Volhíniában 1943 elején az erdőkben bujkáló, megmaradt zsidók elfogásához kevesebb mint nyolcszáz fős (!) német kontingensre volt szükség. A helyi ukrán nacionalista szervezetek tagjai ugyanis maguk kerítették be, sőt gyakran ők ölték meg a rejtőzködőket. Talán sehol nem volt olyan sok ehhez hasonló eset, mint Ukrajnában és Litvániában. A cenzúra tilalma miatt a szovjet korszakban kiadni soha nem engedett szépirodalmi művek is megőrizték számos szovjet állampolgár kegyetlenségének, mindenféle szégyenérzet nélküli kapzsiságának emlékét. Azokat az eseteket, amikor a német hatóságoknak feladták, és ezzel nyilvánvalóan kínhalálra ítélték régi ismerőseiket, szomszédaikat és néha a tulajdon családtagjaikat. Ilyen már csak azért is előfordulhatott, mert más zsidók lakta európai országoknál a Szovjetunióban nagyságrenddel nagyobb volt a vegyes házasságok száma. A német megszállás után keresztény nagyszülők sok esetben azért tagadták meg zsidó unokáik elbújtatását, mert a megszállók és a helyi policájok emiatt a szemük láttára egész családokat irtottak ki. Az üldözöttek gyakran felismerték, hogy távozásukkal megmentik árja rokonaik életét, és maguk mentek el a háztól. Számos ilyen helyzetet elevenített meg Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye is, amelynek egyik leglíraibb s egyszersmind legtragikusabb fejezete „a középkori gettó falai közé zárt” orvosnő búcsúlevele fiának. Közeli pusztulása biztos tudatában a regénybeli asszony beszámol a környezete – számára megmagyarázhatatlan – reagálásáról. A házmesternének a bevonuló német tankokat fogadó „Hála istennek, a zsidóknak lőttek!” kiáltásáról (annak ellenére, hogy az asszony zsidó menye révén a tulajdon unokája került életveszélybe a megszállással). Az orvosnő szobájába betelepedő, érettségizett társbérleti szomszéd szenvtelen kijelentéséről: „Maga törvényen kívül került!” A rendelőintézeti pénztáros válaszáról, amellyel a gettóba készülő asszony az előző havi bérét kérte: „Fizessen magának Sztálin azért, amit a szovjethatalom alatt csinált. Írjon neki Moszkvába!”; vagy a bútorán még jelenlétében összeverekedő szomszédasszonyok rikácsolásáról.
Sokan megpróbáltak magyarázatot találni erre a viselkedésre. Egyik oka kétségtelenül az volt, hogy a mozgásukban, társadalmi előremenetelükben 1917 februárja előtt korlátozott zsidók a Szovjetunió német lerohanása előtti, közel negyedszázad alatt helyi szinten rendkívül nagy számban váltak a bolsevik rendszer kevéssé népszerű megtestesítőjévé. Sőt, az éhínségek, kirakatperek, megtorlások éveiben főleg a politikai rendőrség tagjaiként, a sajtó képviselőiként annak jelképévé lettek a szovjet ideológiával és esetenként az orosz dominanciával is szemben álló ukrajnai falvakban, városokban, nem is beszélve az 1940-ben vérrel és vassal szovjet fennhatóság alá hajtott balti államokról. Ez magyarázhatja többek között, hogy Lettországban 1941. július elsején a lakosság ünnepi ruhában, virággal, fellobogózott házak előtt, az utcán fogadta a bevonulókat. A rádió a régi lett himnuszt és… a Horst Wessel indulót játszotta. Ismeretes, hogy a helyi lakosság máshol is felszabadítóként fogadta a német megszállókat. Egy német jelentés szerint a belorussziai Smelenk városkában hálaadó istentiszteletet tartottak a város zsidótlanítása („Judenrein”) alkalmából. Igaz, a tömeggyilkosságok számának növekedésével arányban némileg csökkent a káröröm, a bosszúvágy és különböző mértékben megjelent az áldozatok iránti sajnálat. Ekkorra azonban már köztudott volt, hogy a zsidók megsegítése, kivált pedig bújtatása az erre vállalkozók, sőt egész családjuk életébe kerülhet.
A szovjet lakosság közönye, nyílt ellenszenve, a zsidók német kézre juttatásában való készséges részvétele azzal is magyarázható, hogy a Kreml alattvalói eleinte más népek fiainál kevesebbet tudtak a náci Németország antiszemita politikájának valóságos következményeiről. A szovjet propagandagépezet a Molotov-Ribbentrop- paktum megkötése után, 1939 augusztusától mélyen hallgatott erről. A német megszállás utáni hetekben-hónapokban pedig a krimi tatároktól az ukránokon, a litvánokon, az észak-kaukázusi kozákságon át szinte minden szovjet nép azt remélte, hogy a nemzeti kultúrát tudatosan megsemmisítő sztálini éra, az e tekintetben különösen nehéz háború előtti évek után a kulturált németek megengedik majd a nemzeti intézmények újjáélesztését. Még a zsidók között is előfordult, hogy reménykedtek a békés egymás mellett élés lehetőségében! Egy Kijev melletti kisvárosban a helyi zsidó közösség képviseletében az öregek a hagyományos kenyérnél és sóval, ünnepélyesen fogadták a barnainges megszállókat. (Akik már a Szovjetunió lerohanásának napján három különböző – egy szovjetellenes szeparatista, egy orosz nacionalista és egy trockista – rádióadás megindításával és rögtön az első hetekben ötvenmillió orosz nyelvű, egyebek mellett durva antiszemita kitételeket tartalmazó röplap ledobásával igyekeztek maguk mellé állítani a Reich új alattvalóit.)
A kiábrándulás valamennyi etnikum életében gyorsan bekövetkezett. Ám akkorra a zsidóellenességnek már más kiváltó okai támadtak. A korabeli híradásokból tudjuk például, hogy Nyugat- Ukrajna és Belorusszia falvaiban a múló idővel számos helyen feszültség támadt a parasztok és a környező erdőkbe, a partizánok közé menekült zsidók között, akik a falusiaktól szerezték be az élelmet.
A szovjet lakosságnak a zsidók sorsa iránti közönyére, illetve a genocídiumban való részvételére azonban a felsorolt okok külön-külön és együtt sem adnak elégséges magyarázatot. Ez a megszállt európai országokban is egyedülállónak mondható jelenség volt. A Szovjetunióban csupán egyetlen (nem dokumentált) kísérletről tudunk, amely állítólag szervezett mentéssel próbálkozott: a minszki gettóból reggelenként munkába hajtott zsidók e szerint egy megbeszélt jelre csecsemőket juttattak volna ki a belorusz partizánokkal kapcsolatban álló helyi lakosokhoz. A több ponton hiteltelennek látszó történet 1946-ban jiddis nyelven megjelent Moszkvában.
A szovjet befolyás alatt álló nemzetközi – többek között zsidó – szervezetek mégis igyekeztek elhitetni a világgal, hogy a megszállt szovjet területek lakossága tömegesen részt vett az áldozatok bújtatásában. A Független Zsidó Sajtószolgálat 1943. december hatodikén Moszkvából keltezett és számos amerikai lap által átvett távirata például azt állította, hogy „A felszabadított Gomel városába visszatérő menekültek közlése szerint a nácik több száz orosz parasztot végeztek ki, amiért a katonai és rendőri hatóságoknál tiltakoztak a zsidók megsemmisítése ellen. Egy faluban a parasztok körmenetben, ikonokkal és keresztekkel vonultak a nácik főhadi szállása elé, hogy az utolsó pillanatban megmentsék az éppen kivégzésre vitt kétszáz zsidó életét. A nácik tüzet nyitottak a körmenetre és 107 embert megöltek (…) Novoszegyigyben 145 parasztot öltek meg a zsidók tömeges megsemmisítése elleni tiltakozásért.”
A külföldi zsidóság egyébként korábban sem játszott egyértelmű szerepet a szovjet hittestvérek sorsában. Ribbentrop-Molotov-paktum megkötése után négy nappal a New York-i jiddis nyelvű sajtóban például ilyen és ehhez hasonló cikkek jelentek meg: „Jó ez a szerződés a zsidóknak? (…) Az igazság az, hogy a megnemtámadási szerződés szétverte Hitler, Mussolini, Japán, Franco és Horthy szövetségét (a cikkíró az antikomintern paktumra utal – Gereben Ágnes). A zsidók érdekében áll a fasiszta egység széttörése és Hitler gyengítése a paktum révén (…) Így a válasz a kérdésre, hogy a paktum jó-e a zsidóknak, így szól: igen, jó a zsidóknak, mert minden embernek és valamennyi demokratikus országnak jó.” Ugyanez a mentalitás jellemezte 1943-ban az NKVD – személyesen Berija – által pénzgyűjtés céljából az Egyesült Államokba küldött Szolomon Mihoelsz és Iszaak Fefer sajtófogadtatását. Az amerikai zsidóság e részének feltétlen szovjetbarátsága később bizonyos értelemben közrejátszott abban, hogy Sztálin 1946-tól a külső megítéléstől való félelem nélkül hozzákezdhetett az állami antiszemitizmus programjának megvalósításához.
S hogy szovjet földön miért nem alakult ki szervezett ellenállás a helyi zsidóság állati kegyetlenséggel végrehajtott megsemmisítésével szemben? Az emigráns mensevik, Szolomon Svarc a szovjethatalom negyedszázados politikai-társadalmi hatalomgyakorlásában véli felfedezni az okot. „A szovjet emberek annyira hozzászoktak, hogy alávessék magukat a hatalomnak, annyira megszokták, hogy hallgassanak az erőszak megnyilvánulásainak láttán, hogy elnyomják magukban az erőszakra való természetes reagálást, hogy tömegesen lélektanilag is képtelennek bizonyultak a zsidómegsemmisítés hitleri politikájára való egészséges reagálásra.” Hozzátehetjük: a pokoli, szadista tömeggyilkosságok látványa ilyen előzmények után valószínűleg sokakban elindíthatta az önigazolásra való törekvést, táplálhatta a korábban talán csak lappangó gyűlölködést.
BIBLIOGRÁFIA
Altshuller, M., Arad, I. Krakovszkij, 5.: Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943-45. Jeruzsálem, The Hebrew University, Jad Vashem, 1993.
Arad Itzhak: Unyicstozsenyije jevrejev
SZSZSZR v godi nyemeckoj okkupacii 1941-44. In: Krakovszkij, Sz. (összeáll.): Nyeizvesztnaja csornaja knyiga. Szvigyetyelsztva ocsevidcev o katasztrofe szovjetszkih jevrejev (1941-44). Jeruzsálem, Moszkva, Jad Vashem, az Orosz- országi Föderáció Állami Archívuma, 1993. Armstrong, J.: Ukrainian Nationalism
1939-45. New York, 1955.
Bauer, Yehuda: The Holocaust in Historical Perspective. Seattle, University of Washington, 1978.
Dokumenti obvinyjajut. Moszkva, OGIZ, 1945. Eizergailis, A.: The Holocaust in Latvia 1941-44. Riga, The Historical Institute, 1996. Fejgelovics, Lev: Bisztri, kak volni. Tel-Aviv, a szerző kiadása, 1988. 106-107.
Gordon, Harry: The Shadow of Death. The Holocaust in Lithuania. Kentucky, University Press, 1992.
Grosszman, Vaszilij: Zsizny i szugyba. Moszkva, Szovjetszkij piszatyel, 1990.
Huneke, Douglas K.: The Moses of Rovno: Stirring Story of Fritz Graebe, a Germán Chris- tian who risked his life to lead hundreds of Jews to safety during the Holocaust. New York, Dodd, Mead, 1985.
Itaj, Abraam, Nejstat, Mordechaj: Cserez tri podpolja. Tel-Aviv, Alija, 1980.
Kahana, D: Yoman Getto Lvov (A Ivovi gettó naplója). Tel-Aviv, 1980.
Kaufmann, Max: Die Vernichtung dér Juden Lettlands. München, Deutscher Verlag, 1947. Liahovszkij, Ju.: Poprannaja mezuza: knyiga Drobickovo tara. Harkov, Goszudarsztvennij unyiverszityet, 1991.
Mishell, W.:Kaddis for Kovno. Chicago, Chicago Preview Press, 1988.
Pincas, H.: Eastern Galicia, Poland, Jeruzsálem, 1980.
Ro’i, Yaacov (szerk.): Jews and Jewish Life in Russia and the Soviet Union. Frank Cass, 1995. Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Budapest, Minerva, 1990.
Spector, 5.: The Holocaust of Volhynian Jews. Jeruzsálem, 1982.
Svarc, Szolomon: Antyiszemitizm v Szovjetszkom Szojuze. New York, izd. Csehova, 1954. Szmoljar, G.: Fun Minszker geto. Moszkva, OGIZ, 1946.
5zvirszkij, Grigorij: Zalozsnyiki. Paris, Les Éditeurs Réunits, 1974.
Szudoplatov, Andrej:Tajnaja zsizny genyerala Szudoplatova. Pravda i vimiszli o mojem otce. Moszkva, Olima Press, 1998.
Trunk, Isiah: The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi occupation. New York, MacMillan, 1972.
Aharon Weiss: Jewish-Ukrainian Relations During the Holocaust. In: Aster, H., Potichnij, P. J.: Ukrainian-Jewish Relations in Historical Perspective. Edmonton, Canadian Institute of Ukrainian Studies, University of Alberta, 1990.
* Részlet a szerzőnek a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány támogatásával megjelenő könyvéből, melyet a Nagyvilág Kiadó ad ki a közeljövőben.
Címkék:2000-05