Mazsök – a torzsalkodó demokrácia szervezete

Gadó János

Az 1997-ben alakult Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány új jelenség a honi zsidó közéletben: az első olyan formáció, amelynek keretében (legalábbis a kuratóriumi üléseken) megvalósult a különböző szervezetek együttműködése. A rendszer- váltás idején ötletként megfogalmazódott, de soha komolyan nem mérlegelt zsidó csúcsszervezet/ernyőszervezet eszméjéből ennyit sikerült a gyakorlatba átültetni: minden – akkor fontosnak vélt – zsidó szervezet elküldte képviselőit a közalapítvány kuratóriumába, melynek fő feladata a Mazsök által szétosztható pénz odaítélése a pályázóknak. Feladata még az életjáradék odaítélése, a közalapítvány vagyonának kezelése és az állásfoglalás a nemzetközi kárpótlás ügyeiben is.

A magyar állam 1997-ben állí­totta fel a Közalapítványt a zsidóság kárpótlásával kap­csolatosan kifizetett össze­gek kezelésére. A közalapítvány törté­ned utódja, de nem jogutódja ama Zsi­dó Helyreállítási Alapnak, amelyet 1946-ban a párizsi békeszerződés rendelke­zése nyomán hozott létre a magyar kor­mány. A Zsidó Helyreállítási Alap az el­pusztított magyarországi zsidóság örö­kösök nélkül maradt javait volt hivatott kezelni, mivel ezek nem szánhattak át a népirtás előkészítésében tevékeny részt vállaló magyar államra. Az elorzott javak visszaadásában azonban már a koalíciós korszak kormányai sem buzgólkodtak, a kommunista hatalom- átvétel után pedig az ügy természete­sen lekerült a napirendről, hiszen az egész társadalmat államosító kommu­nisták a zsidók igényeit éppoly kevéssé ismerték el, mint bárki másét. (A zsi­dók szenvedése külön szálka lehetett szemükben, amely veszélyeztette az antifasizmus terén igényelt monopóliu­mukat.) Mivel azonban a párizsi békeszerződés nem avult el, annak nem tel­jesített rendelkezései a rendszerváltás után ismét a nyugati integrációt szorgal­mazó magyar kormány elé tolakodtak. Mivel az eredeti követelést – minden el­rabolt ingatlan és ingó vagyon vissza­adását a zsidóság szervezeteinek – le­hetetlen lett volna teljesíteni, legjobb esetben olyan megállapodásra lehetett számítani, amely, ha nem is a háború utáni, de legalább a kilencvenes évek magyarországi zsidóságának létszámá­hoz mérten számottevő segítséget nyújthat a közösség magára találásá­hoz. A Horn-kormány harmadik évében tető alá hozott megállapodás végül négymilliárd forint névértékű kárpótlási jegyet, hét ingatlant (köztük az albán, a boszniai és a volt palesztin követség épületét), valamint tíz festményt adott a közalapítvány tulajdonába (amelyek közül ötről kiderült, hogy a jogos tulaj­donos felderíthető lehet, ezért a kura­tórium nem vette át). Az ajánlatot a ma­gyar zsidóság képviselői méltatlannak tekintették mind mennyiségében, mind minőségében (a felajánlott értékek közt egy sem akadt, amely egy hajdani üldözött tulajdona lett volna), és végül csak azért fogadták el, mert a jogosul­tak kárpótlását nem akarták további vi­tákkal halogatni. Hangoztatták azon­ban, hogy a jóvátétel ügyét ezzel nem tekintik lezártnak.

A közalapítvány ügyeinek intézésére az állam huszonegy (!) tagú kuratóriu­mot hozott létre. A nagy létszámú és ennek megfelelően roppant nehezen összehívható testület felállítását az erő­viszonyok kényszerítették ki. Helyet igényelt benne minden komolyabb zsi­dó szervezet, túlsúlyának megfelelően több helyet a hitközség (ezt különböző jogcímeken – pl. köztiszteletben álló személyiség, külön képviselő a BZSH-nak – kapta meg), a kárpótlást politikai súlyukkal támogató nemzetközi zsidó szervezetek (így lett a kuratórium társ­elnöke Ronald S. Lauder), a WJRO né­ven ismert zsidó kárpótlási világszerve­zet, a Zsidó Világkongresszus és az ala­pító magyar állam is. A nehezen össze­hívható kuratórium mellé az operatív ügyek vitelére hivatott titkárságot ren­delt az alapító, évi 30 millió forintos (ál­lamilag megajánlott) költségvetéssel. Ennek vezetője, titulusa szerint a Mazsök irodavezetője gyakorlatilag a szer­vezet ügyvezető igazgatója.

Kárpótlás

Megalakulása után a Mazsök feladata lett a magyarországi Soá-túlélők számá­ra kifizetett, illetve kifizetendő kárpótlá­si pénzek ügyének kezelése, illetve az ilyen irányú kérelmek beadásában való segítségnyújtás. Ma a kárpótlási ügyek többsége a Mazsök-adminisztráció köz­reműködésével bonyolódik. Kivétel a 250 márkás havi nyugdíj-kiegészítés, melyet az ügyben központi szerepet ját­szó Claims Conference budapesti iro­dája intéz (Sebes Gábor Mazsök-iroda vezető elmondása szerint itt is besegí­tettek a kérdőívek lefordításában, kitöltésében és postázásában), vagy az „éle­tüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak” számára kifizetett (és komoly felháborodást kiváltó) 30 ezer forintos állami kárpótlás.

Fennállásának kevesebb, mint három esztendeje alatt a Mazsök apparátusa a következő ügyeket intézte, illetve intézi (nemzetközi jelentőségű ügyeknél ter­mészetesen csak annak magyar vonat­kozásait):

A magyar állam által a Soá-túlélőknek fizetett életjáradék.

A Bundestag által megajánlott 500 márkás humanitárius támogatás a Soá túlélőinek, és további 500 már­ka a volt deportáltaknak.

A Svájci Bankszövetség által a Soá túlélőinek megajánlott ezerdolláros támogatás.

A német cégek által fizetendő 10 mil­liárd márkás kárpótlás a volt rabszol­ga- és kényszermunkásoknak.

A Svájc által felajánlott 1,25 milliárd dolláros kárpótlás mindazon túlélők­nek, akiket a háború évei alatt a sváj­ciak magatartása folytán ért kár.

A magyarországi műkincsek felülvizs­gálata és a restitúció előkészítése.

Az osztrák bankok által felajánlott 40 millió dolláros kárpótlás.

A nagy biztosítótársaságokkal folyta­tott jóvátételi tárgyalások.

Mindezekben a már lezajlott vagy most zajló ügyekben a Mazsök irodája tájékoztatta az érintetteket, segítséget nyújtott az igények beadásában és köz­reműködött a pénz eljuttatásában a cím­zettekhez. Sebes Gábor vezetése alatt a Mazsök irodája nemcsak a tőle elvárha­tó adminisztrációt végezte el, hanem igen offenzív módon lépett fel a kárpót­lásra jogosultak tájékoztatásában, az igények beadása körüli segítségnyújtás­ban. Mindezen túl a Mazsök vezetői va­lósággal önálló politikát folytattak, ami­kor a németországi kényszermunka ügyében felkérték közreműködésre Ed Fagan New York-i ügyvéd irodáját. Ugyancsak a Mazsök kezdeményezésére lépett föl a magyar zsidóság önálló igénnyel a svájci bankok által megajánlott 1,25 milliárd dollár ügyében. A 200 mil­liós igényt megalapozó tanulmányt is a Mazsök felkérésére írta egy (egyelőre anonim) történészcsoport. Az osztrák kárpótlással kapcsolatos kérdőíveket is öntevékenyen szerezte be a közalapít­vány irodája, amely – más jelentkező hí­ján – ma már a legfontosabb jóvátételi információs központtá nőtte ki magát.

Pályázatok

Míg a kárpótlási ügyeket jórészt a Mazsök apparátusa intézi, a pályázati tá­mogatások odaítélésében formailag a kuratóriumé a döntő szó. A Mazsök ke­zelésében lévő hét ingatlanból befolyó évi mintegy 100-120 millió forintot osztják szét a pályázók között. Mielőtt azonban a pályázatok elbírálására sor kerülne, egyes magyarországi zsidó szervezetek és intézmények „alanyi jo­gon” támogatást kapnak a fenti összeg­ből. A támogatást a kuratórium ítélte meg, amelyben e szervezetek képvise­lői helyet foglalnak. A legutóbbi – 1999 első fél évére szóló – döntés során ez a következőképpen alakult:

Az „alanyi jog” gyakorlatát többször érte bírálat, hiszen ezek a szervezetek és intézmények további pályázatokkal is fordulhatnak a közalapítványhoz, képviselőik a kuratóriumban ülnek, rá­adásul egyik-másik maga is komoly for­rások fölött rendelkezik. A kuratórium eddig három ízben döntött a pénzügyi támogatások odaítéléséről, alkalman­ként mintegy 50-60 millió forintos nagyságrendben. Az említett szerveze­tek minden alkalommal a fentihez ha­sonló nagyságrendű támogatást kap­tak. Ezután juttatást kapnak még a 60 éves életkort el nem ért Soá-túlélők, akik nem jogosultak az állami életjára­dékra. Ez fejenként mintegy tízezer fo­rintot jelent, ami további 20 millióval csökkenti a pályázatok számára elérhe­tő alapot. (Ez az összeg évről évre csökken, mivel egyre kevesebb a nem nyugdíjas túlélő.) Mivel az érintettek számára havi 1-2 ezer forint jelentékte­len összeg, viszont a pályázati pénzből sokat elvisz, ezt a gyakorlatot is érte már bírálat.

A fennmaradó összeget oszthatja el végül a kuratórium. Alkalmanként mint­egy ötszáz pályázatot bírál el az a négy­tagú pályázati bizottság, amely támoga­tási javaslatait a kuratórium asztalára teszi. A kialakult gyakorlat szerint a bi­zottság elnöke, Feldmájer Péter (akit még Mazsihisz-elnök korában jelöltek erre a posztra, illetve a Mazsök alelnö­ki tisztére) nézi át a hatalmas mennyi­ségű anyagot és terjeszti elő javaslatait a bizottság másik három tagja: Engländer Tibor, Kardi Judit és Szeszlér Ti­bor elé. (Engländer Tibor, a Cionista Szövetség elnöke e helyütt a Budapesti Zsidó Hitközséget képviseli, a cionisták reprezentánsa itt Kardi Judit.) A bizott­ság tagjai áttekintik a javaslatokat, megbeszélik a vitás eseteket. Javasla­taikat hasonlóképpen értékeli a kurató­rium, amelynek tagjai inkább csak a hozzájuk közel álló vagy éppen ellen­szenvesnek tartott pályázatok ügyében szólnak hozzá. Míg a pályázati bizottság tagjai az összes pályázat anyagát meg­kapják, a kuratórium tagjai a Mazsök Lendvay utcai épületében tekinthetik meg azokat. Minden kurátor megkapja viszont a pályázati bizottság javaslatát. Ez tartalmazza a pályázó nevét, pályá­zata címét és a megajánlott összeget, indoklás nélkül.

A pályázati bizottság ülésein részt vesz még Eliézer Gilad, a Szochnut magyarországi irodájának vezetője, aki ugyan nem tagja a kuratóriumnak, de annak munkájában mégis igen aktívan részt vesz. (Korábban kérték már, hogy Gilad hivatalosan is az egyik – soha je­len nem lévő – izraeli kurátor helyére kerülhessen, de a kormány részéről e kérésre – csakúgy, mint mostanában bármi másra – nem adtak választ.) A bi­zottság ülésein hivatalból jelen lévő Se­bes Gábor irodavezető az első alkalom­mal rövid, néhány mondatos leíró, min­den minősítéstől tartózkodó összefog­lalót készített a pályázatokról. A pályá­zati bizottság tagjai ezt azonban egy­szer s mindenkorra megengedhetetlen­nek nyilvánították, így a kuratórium tag­jai a továbbiakban csak a bizottság ajánlásaira támaszkodhattak.

A pénzosztás e rendszerét (egyebek közt a fenti példa alapján) nemrég írá­sos anyagban bírálta Korányi László, a Mazsike képviselője a kuratóriumban. Korányi alapjában elhibázottnak tartja az elbírálás rendszerét, mivel gyakor­latilag egy négytagú bizottság értékíté­letén múlik a magyar zsidóság legna­gyobb, megpályázható alapítványi for­rásának sorsa. A nehezen összehívha­tó kuratórium egyetlen ülésén kell az összes pályázat sorsáról dönteni, ahol legfeljebb néhány kiemelt esetről tud­nak érdemi vitát folytatni. A teljesen in­formális, ezért személyi elfogultságokat tükröző döntési rendszer helyett Korá­nyi alaposabb szakmai előkészítést ja­vasol, albizottságok felállításával, a Mazsök-iroda aktívabb közreműködésé­vel, a két évvel ezelőtt megszabott ará­nyok figyelembevételével. (A pályázati rendszer indulásakor megszabtak bizo­nyos arányokat a nagy témakörök – val­lás, kultúra, hagyomány stb. – között, ez azonban a későbbiekben nem befo­lyásolta a kuratórium munkáját.) Korá­nyi szerint a szubjektív ítélkezés torzít­ja az elosztást. Kalkulációja szerint pél­dául a szervezeteknek juttatott pénzek­ből aránytalanul nagy részesedést, majd negyven százalékot (az elmúlt al­kalommal 6,19 millió forintot) kap a Cionista Szövetség (és tagszervezetei). Ennek oka szerinte az, hogy „az elké­szült javaslatok rendszeresen tükrözik a pályázati bizottság tagjainak érték­rendjét, amely nem képezi le a teljes kuratórium értékrendjét”. Mások önké­nyesnek vélik a tipológiát, melynek alapján Korányi a cionista szervezete­ket behatárolta, de a döntéshozatal konkrét példán túl terjedő bírálata ak­kor is megállja a helyét. (Lapzárta után kaptuk a hírt: január 21-i ülésén a kura­tórium Korányi László valamennyi javaslatát leszavazta, még ahhoz sem já­rult hozzá, hogy az egyértelműen beso­rolható pályázatok, (pl. vallási rendez­vény, történeti kutatás) elbírálásában az adott területet jól ismerő kurátor működjön közre. (a szerk.)

Az inkább ad hoc módon, mintsem Koncepciózusán szétosztott pénzek mégis tükröznek bizonyos arányossá­got. Egyetlen szervezet, illetve egyetlen kurátor sincs ugyanis abban a helyzet­ben, hogy a maga vagy valamely ked­vence számára nyakló nélkül nagy pénzeket juttasson. A kuratóriumot al­kotó számos szervezet képviselői, aki­ket sokféle érdek mozgat, képesek gá­tat vetni egyes igénylők mohóságának. (Ennek talán legjobb példája volt az ortodoxia kis híján százmilliós igénye a mikve – rituális fürdő – felújítására. A kuratórium végül 10 milliót szava­zott meg.) A számos érdek egymásnak feszülése ugyanakkor gátja is a na­gyobb szabású, koncepciózus, egy-egy témát preferáló tá­mogatási elképzelé­seknek, ami a nagy kül­földi alapítványok gyakor­latára jellemző. Mindennek ellenére a Mazsök kicsinye­sen torzsalkodó és örökösen a döntésképtelenség határán egyensúlyozó kuratóriuma a magyar zsidóság egyik legdemokratikusabb – mert átláthatóan működő – tes­tületé. A demokrácia mindazonáltal inkább a kényszer, mintsem az elkötelezettség szülötte. Utóbbi hiányára utal, hogy a közalapítvány kuratóriumának – tör­vény szerint nyilvános – ülésein nem engedélyezik az újságírók jelenlétét (lásd: Szombat, 1998. október).

A kényszer szülte demokrácia tette lehetővé, hogy a magyar zsidó közélet­ben szokatlan személyiség. Sebes Gá­bor kerüljön a jelentős mozgásszabad­sággal járó titkári pozícióba. A magyar zsidóság régi betegsége az értelmiség távolmaradása az általa lenézett, gettó- szagúnak tartott, szervezett zsidó élet­től. Az értelmiségi rálátással rendelke­ző, de a gyakorlati ügykezelésben is jár­tas és a médiában is rutinosan nyilatko­zó Sebes titkárrá választása (noha a ku­ratóriumban zajló féléves huzavona után) aligha lett volna lehetséges, ha a döntés egyedül a hitközségen múlik, és abba nem szólnak bele a hazai és kül­földi zsidó szervezetek képviselői.

Az elmúlt hónapok zsidó témájú közéleti vitái után a közalapítvány kö­rül megfagyott a levegő. Korábban Schmidt Máriával, a miniszterelnök fő­tanácsadójával léptek kapcsolatba, ha az alapító állam részéről valamilyen in­tézkedés volt szükséges. Amióta a főta­nácsadó asszony a tervezett Auschwitz-kiállítás, majd a Magyar Hírlapban pub­likált előadása nyomán ellenzéki és hit­községi bírálatok kereszttüzébe került, és sértődötten jelentette ki, hogy többé zsidó ügyekkel nem foglalkozik, a Ma­zsök senkihez nem tud fordulni – pana­szolták többen is az alapítványtól. Leg­utóbb nyáron folytattak tárgyalást a Ma­zsök vagyonának bővítéséről, ám a hitközség/Mazsök vezetői által bejelentett igény süket fülekre talált. Különböző kormánytényezők (köztük Martonyi János külügyminiszter) figyelmesen hallgatták ugyan a Mazsök-vezetők pa­naszait, és azok továbbítására is ígére­tet tettek, a helyzet azonban nem válto­zott. A jelek szerint nem hozott érdemi javulást az sem, hogy a hitközség kéré­sére Semjén Zsolt helyettes államtit­kárt kinevezték kapcsolattartó személy­nek a zsidóság felé. Semjén Zsolt tit­kárságvezetője úgy tájékoztatott, hogy az ügy egyértelműen a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe tartozik. (A Mazsök-iroda évi 30 millió forintját viszont az ez évi állami költségvetés már nem az MH, hanem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma büdzséjében tünteti fel.)

Előbb-utóbb pedig szükség lesz kor­mányintézkedésre. Az adminisztráció fenntartására kiutalt évi 30 millió forint inflálódása még nem veszélyezteti a működést, a kuratórium munkájában azonban komoly fennakadások mutat­koznak. A külföldi tagok gyakorlatilag soha nem jelennek meg az üléseken, az idős tagok betegség miatt maradnak rendszeresen távol, így a fennmaradók közül elegendő egyetlen tag kiesése, és a testület máris működésképtelen. Szükség lenne tehát a kuratóriumi ta­gok kétharmadának jelenlétét előíró szabály módosítására, valamint a tagság megújítására (amit már Lancz Tibor, a BZSH, és Tordai Péter, a Mazsihisz el­nöke is szorgalmazott, akik a kuratóri­um felállítása idején még nem töltötték be ezt a tisztséget, így természetesen nem lettek kuratóriumi ta­gok). Új tagokat kizárólag az alapító, a mindenkori kor­mány nevezhet ki. A kormány azonban hónapok óta nem rea­gál a Mazsök részéről érkező jelzésekre, amelyben egyes megfigyelők szándékolt takti­kát, valóságos bojkottot sej­tenek. Ezt látszanak alátá­masztani szemükben a közalapítványt az elmúlt hóna­pokban ért támadások is a jobboldali sajtó­ban (Napi Magyarország, Magyar Fó­rum) és a közszolgálati televízióban. Mivel a kuratórium már most a működésképtelenség határán táncol, a halo­gató taktikával könnyen meg lehet béní­tani. Egyes vélekedések szerint visszaszúrás lehet a dolog hátterében: az el­múlt hónapokban antiszemitizmussal több ízben megvádolt és magát sértve érző kormány (vagy annak egyes tisztvi­selői) nem bánják, ha a zsidó szerveze­tek toporognak egy kicsit az ajtóban.

Mások ugyanakkor a zsidó oldal hi­báira is rámutatnak az ügyben. A Mazsök-iroda vagy egyik-másik kuratóriu­mi tag informális jelzései, kérelmei nem helyettesíthetik a kormányhoz in­tézett hivatalos kérelmet, a zsidó szer­vezetek egyeztetett javaslatait, melyek­kel a kormányoldal komolyabb nyomás alá helyezhető. Ismeretes, milyen ala­csony hatékonyságú a zsidó szerveze­tek közti együttműködés (lásd kurató­rium). Ráadásul a kuratóriumi tisztújí­tás sem feltétlenül szívügye mindenki­nek, hiszen akit a visszahívás veszélye fenyeget, vagy egyik-másik lehetséges jelöltet nem látná szívesen, annak alig­ha sürgős a kormány intézkedése.