Hol a cionizmus mostanában? – akadozó beszámoló Jeruzsálemből.

Hol a cionizmus mostanában?Akadozó beszámoló Jeruzsálemből

A Cionista Kongresszus négy évenként ül össze. 750 küldöttjéből 503-nak van szavazati joga, de nagysúlyú szervezetek (pl. WIZO) is rendelkeznek szavazati joggal. Jelenleg Izrael küldi a delegátusok 38 százalékát, az USA pedig 29 százalékát.

Jeruzsálem kongresszusi központja, a zsúfolásig telt nagyte­rem, fényszóró-erdő, sokfunkciós színpad, várakozás. Valahol a mennyezetről megszólal egy hang: „Hölgyeim és uraim, köszöntsük Izrael állam elnökét!” A közönség feláll, tapsol, besé­tál Ezer Weizman köztársasági elnök és leül egy székre az el­ső sorban, tisztes távolságra Jiszrael Meir Lau askenáz főrab­bitól. Nem sokkal később hasonló ceremónia közepette belép Benjámin Netanjahu miniszterelnök is. A díszvendégek meg­érkeztek, kezdetét veheti a harmincharmadik, centenáriumi Cionista Kongresszus nyitóünnepsége, az államalapítás ötvenedik évfordulóján. Ron Arad, az évekkel ezelőtt Libanon fe­lett lelőtt, de a közvélemény által még mindig számon tartott és keresett navigátor édesanyja szól néhány szót az örök re­ményről, a közönség tapsa közepette, majd meggyújtja az el­ső hanukka-gyertyát. Avraham Burg, a Cionista Világszervezet (World Zionist Organisation – WZO) elnöke énekli az áldást, majd gyerekkórus jelenik meg a háttérben és rázendít a Máoz Cúr énekre. „Miért szereted Izraelt?” – kérdik egy rövid film­etűdben 4-5 éves óvodásoktól. „Mert a zsidók erősek és meg­verik az ellenséget.” „Mert szeretik a gyerekeket.” „Mert ez a legszebb ország a világon.” Az aranyos óvodások kedves vála­szaira a közönség hálásan tapsol. Weizman elnök mond kato­násan rövid üdvözlő beszédet: „Gyertek közénk Izraelbe, alijázzatok!” – zárja szavait, majd távozik. Élő közvetítést látha­tunk a hatalmas képernyőn: egy szakasz katona ül valahol (ta­lán egy laktanyában). Netanjahu miniszterelnök a nézőtéren, mikrofonnal a kezében beszélget velük közvetlenül, oldottan, barátságosan. Láthatólag készült; személyre szabott kérdése­ket tesz föl a katonáknak, ilyesmiket: „Úgy tudom, édesapád tavaly elvesztette az állását. Talált már új munkahelyet?” „Bí­rod már a sivatagi menetelést a többiekkel?” A kérdezettek pár szavas mondatokban válaszolnak. A közönség lelkesen üdvözli a katonákat, Izrael őrzőit. Film bejátszás: a dagesztáni (volt Szovjetunió, Kaukázus) zsidók sanyarú sorsát láthatjuk a vásznon: napirenden lévő emberrablások, kilátástalan gazda­sági helyzet. Aztán a színpadra szólítanak egy 16 éves forma, félszeg kamasz fiút, aki pár hónapja, szüleit, testvéreit hátra­hagyva alijázott Dagesztánból. Egy lelkes riporter kérdezgeti őt, tolmács segítségével, mert a fiú még csak oroszul tud. „Hogy érzed magad Izraelben?” „Jól.” „Vannak már barátaid?”

„Vannak.”„Izraeliek vagy oroszok?” „Oroszok.” „Na majd lesz­nek izraeliek is!” A riporter hátralép, mosolyog, széles gesztus­sal a bejárat felé int, ahol belép a fiú családja. Most alijáztak, egyenesen a repülőtérről jönnek. Egymás nyakába borulnak, ölelgetik egymást a színpadon. A közönség tapsol, éljenez, meg van hatva, főként a lelkes fiatalok. Katarzis.

– Ez olyan volt, mint az emlékünnepség a KISZ huszonötö­dik születésnapján – mondja mellettem D. kollégám a műsor végén. Ami a töretlen optimizmust illeti, van némi alapja a párhuzamnak, noha az itteni közönségen végigfutó örvende­zéseket nem lehet egy napon említeni a hajdani merev és unalmas KISZ-rituálékkal. Másnap, a kongresszus első napján betévedek a „Cionista mozgalom függetlensége” címet viselő plenáris ülésre. Éppen Joszi Szárid, a baloldali Merec párt vezetője beszél: cionizmus ürügyén a kormányt bírálja. „Bár­ki, aki a Jordán nyugati partján lévő zsidó települések kibőví­tését szorgalmazza, az anticionista, mert a békét veszélyezte­ti.” Válaszul hatalmas füttykoncert, hujjogás, kiabálás hangzik fel a Likud-frakcióból. Az ülést vagy öt percig nem lehet foly­tatni, a bekiabálásoktól és visszakiabálásoktól zúg a terem, elszabadulnak az indulatok. „Itt a cionista mozgalom függet­lenségéről kellett volna beszélni, de mindenről volt szó, csak erről nem!”- figyelmeztet egy másik hozzászóló a (viszonyla­gos) nyugalom helyreállta után. Egy munkapárti szónok állam és egyház szétválasztását követeli. Ellenlábasa a Likudból a reformzsidókat figyelmezteti: szívesen látják őket Izraelben, ha alijázni kívánnak, de távolról ne bírálják Izraelt. Egy öreg svéd bácsi a cionisták hajdani egységéről beszél, egy munka­párti szónok bömbölve közli, hogy ő épp annyira zsidó, mint a vallásosok, akkor is, ha nem hisz Istenben.

Lassan kialakul a kép: mivel ez a szekció csak a kötetlen eszmecserét szolgálja, a cionizmus függetlensége ürügyén mindenki arról beszél, amiről akar – tehát a zsidó világ és Iz­rael jól ismert problémáival találkozom itt is. Aztán az idő múlásával kezd hasonló érzésem kialakulni az egész kong­resszusról. Átnézem a benyújtott határozati javaslatokat. A mintegy ötven javaslat – amit kilenc bizottság tárgyal, mielőtt a plenáris ülés elé kerülnének – többségében elvi deklaráció, a mozgalom céljairól, a zsidó világot megosztó problémák­ról. A cionizmus e parlamentje, a WZO legfelsőbb fóruma in­kább csak elvi iránymutatást ad, amit a végrehajtó szerveken nehéz számon kérni. Nem szavaznak a küldöttek a költségvetésről sem, csupán szervezeti kérdésekben hoznak kötele­ző erejű döntéseket. E viszonylagos súlytalanságra utal a sza­vazási procedúra fejetlensége is – merül föl bennem a gya­nú. A mintaszerűen demokratikus döntéshozatali mechaniz­mus utolsó állomása a plenáris ülés, melynek során a nagy­teremben több száz küldött cédulája feltartásával szavaz. Ha nincs látható többség, hallatlanul nehézkes számolási proce­dúra következik, sok veszekedéssel. A magas szervezési színvonalon álló apparátus miért nem gondoskodott valami­lyen szavazatszámláló rendszerről? A hőskorszak bázisde­mokráciáját akarják megőrizni? Vagy úgy vélik, az egész ügy valójában nem fontos?

Ha a javaslatokat mind átültetnék a gyakorlatba, annak va­lóban forradalmi következményei lennének. Ezek ugyanis kevés kivétellel baloldali indíttatásúak. Jelentős részük a ci­onizmus ürügyén vallásos pluralizmust, állam és egyház elvá­lasztását, a békefolyamat felgyorsítását követeli – jeléül an­nak, hogy a cionizmus fogalmi határai igencsak ködösek. Jobboldali pártok semmit nem javasoltak! Feltehetőleg azért, mert a baloldali többségű közgyűlésen nem lenne esé­lyük. Két nagy tömb küldi ide a delegátusok túlnyomó részét: Amerika és Izrael. A frakciók is ennek megfelelően rendeződ­nek: többségében az izraeli politikai pártok és a nagy ameri­kai zsidó szervezetek nevei olvashatók a teremben elhelye­zett, frakciókat jelző táblákon. A zsidó államban nagy politi­kai súlyú ultra-ortodoxia (és annak amerikai megfelelője) ide nem jön el, mert nem rokonszenvezik a cionizmussal. Nagy súllyal vannak viszont jelen az amerikai reform- és konzerva­tív zsidóság képviselői, akik hazájukban a zsidóság döntő többségét adják. Az izraeli baloldal és az amerikai prog­resszív zsidók bizonyos kérdésekben (pl. állam és egyház el­választása) szövetségesek. Ebben a közegben a jobboldal­nak nem sok babér terem. Ám ha a közgyűlés határozatainak valóban komoly súlya lenne, az izraeli jobboldali kormány kézzel-lábbal küzdene ellene. Netanjahu miniszterelnök azonban a megnyitó után nem foglalkozik többet a kong­resszussal. Egyes kommentátorok szerint a valódi döntések úgysem itt születnek. A Ha’arec idézi Roger Pinto veterán francia cionistát, aki ez alkalommal visszautasította a kong­resszusi meghívást, mert nehezményezte, hogy Avraham Burg, a WZO jelenlegi elnöke, a Munkapárt embere, előre megállapodott a Likud-párti Sali Meridorral, hogy két év múl­va váltják egymást a szervezet élén. A két pártnak elegendő szavazata és befolyása van a kongresszuson, hogy a megál­lapodást elfogadtassák. „Mi vagyok én, pecsétnyomó, hogy ezt jóváhagyjam?” – háborog a francia, és üres formalitásnak nevezi az egész rendezvényt.

A vonakodó franciának írt válaszában Avraham Burg hara­gosan sorolja a kongresszus égetően fontos témáit: cionista nevelés az ifjúság körében; alija a nyugati országokból; az elmaradott izraeli területek fejlesztése; cionista tevékenység a diaszpórában és a többi. És valóban: magam látom, ahogy a kongresszus munkacsoportjai lelkiismeretesen tárgyalják a benyújtott javaslatokat. Az ifjúsági szekcióban kellő számú szék és asztal hiányában a fiatalok egy része a szőnyegen ül családiasán. Jó a hangulat, komoly munka folyik: pontról pontra rágják át a javaslatokat és nemegyszer heves vitában fogalmazzák meg az alternatív indítványokat, amit a holtfá­radt levezető elnök igyekszik rögzíteni. Reggel kezdték a munkát, most este tízre jár az idő.

„Az öt évvel ezelőtti kongresszus döntéseit sem valósítot­ták meg!” – replikázik Burgnak a meggyőzhetetlen francia. „Azokban is szó volt nevelésről, alijáról, jövő nemzedékéről, de csak papírgyártás volt az egész. Hajdan a cionista kong­resszus tizenkét napig tartott, ma mindent lezavarnak három nap alatt. Csak a formák a fontosak, a szervezet saját magát akarja fenntartani.”

A francia cionisták egyébként is radikalizmusukkal tűnnek ki. A Likud Nemzetközi Szövetségének tisztújító ülésén – né­hány nappal a kongresszus kezdete előtt – verekedéssel adtak nyomatékot ama véleményüknek, hogy a nekik nem tet­sző elnököt szabálytalanul választották meg. Az izraeli sajtó persze kapott az eseten és gúnyos megjegyzésekkel illette a Párizsból érkezett vendégeket, akik azért jöttek, hogy megtanítsák az izraelieket: mi fán terem az igazi cionizmus. Ezt a dühöt alighanem magyarázza a francia zsidóság hiábavaló erőfeszítése is, hogy az amerikaiak és izraeliek mellé harma­diknak odaállhassanak, mint a világ zsidóságának vezetői. Ám az izraeli politikai elit és az amerikai pénzügyi elit vezető szerepe rendíthetetlen. (Ezt tükrözi még a kongresszus két hivatalos nyelve, az angol és a héber is.) Ennek megfelelően az izraeli belpolitika valamint az amerikaiakat elsősorban foglalkoztató állam-egyház viszony köszön vissza a vitákban.

*

Avraham Burg intelligens, széles látókörű ember – egy elő­adás alkalmával erről módom van megbizonyosodni. Burg az izraeli társadalmat feszítő ellentétekről beszélt, arról, hogy a különböző kizárólagos, fekete-fehér ideológiák mennyire gyenge lábakon állnak. Izrael – mely sokáig tagadta a diasz­póra létjogosultságát – nem érthető meg, ha nem veszik fi­gyelembe a diaszpórába nyúló gyökereit. A szefárd zsidóság, melynek politikai vezetői ma gyakran askenáz-ellenes szóla­mokat hangoztatnak, nem érthető meg az askenáz gyökerek nélkül. A zsidó vallás szent könyvei – melyeket ma gyakran fegyverként használnak a szekulárisok ellen – nem érthetők igazán a szekuláris értelmezés bevonása nélkül. A társada­lomnak nem olvasztótégelyként, hanem mozaikként kell mű­ködnie – summázza mondandóját, őszintén beismerve, hogy az együttélés új formái még nem születtek meg. Ennek fényé­ben nem is bizonyos, hogy a békülékeny politika e híve ké­pes lesz álláspontját a kultúrharc egymással

szembenálló tá­boraival elfogadtatni – sokan inkább úgy vélik, hogy elsodor­ja őt az áradat.

*

Valaha a cionista mozgalom Izrael állam létrehozásán dol­gozott, létének miértje egyértelmű volt. Az állam létrejötte és megszilárdulása után a mozgalomnak új célt kellett keresnie. A cionizmus és Izrael jelentőségét késve felismerő nyugati (elsősorban amerikai) diaszpóra-zsidóság e mozgalmon ke­resztül tartotta a kapcsolatot a zsidó állammal, gyakran en­nek csatornáin keresztül küldött pénzt, tett látogatásokat vagy küldte gyerekeit Izraelbe. A WZO Izrael és a diaszpóra (elsősorban Amerika) zsidóságának egyik együttműködési fóruma lett, a cionista eszme alapján. Mára azonban az alija forrásai kimerülni látszanak, a diaszpóra új legitimitást nyer, ráadásul az amerikai zsidók többsége súlyosan neheztel az izraeli kormányra a betérési törvény miatt. Az ideológia átér­tékelésre szorul, a kapcsolatokban súlyos zavarok mutatkoz­nak – miközben a szervezet marad a régiben? Ezt kérdezte a Ha’arec szemleírója is a megnyitó ünnepség másnapján, em­lékeztetvén arra, hogy a bizonytalan helyzetben csupán két évre garantálták a WZO költségvetését. „A cionista szervezet valami olyan absztrakt dolog, aminek lényegét a közönség nem érti, szervezeti felépítését pedig még a küldöttek sem látják át” – írja a baloldali lap, a posztcionista gondolat egyik szócsöve. Két nappal később egy másik publicista a cioniz­must retrográd és szükségtelen maradványnak minősíti, amely az államalapítás előtt köldökzsinórként táplálta Izraelt, de ma már csak fojtogatja, ezért ideje elvágni. A mozgalom vezetőit a szerző szerint csak a pozíció és a luxuskörülmé­nyeket biztosító jövedelem csábítja. Ez szintén jól ismert radikális posztcionista gondolat: az „Izrael legyen polgárai or­szága” elv köszön itt vissza, amely nem sokat hederít a diasz­póra zsidóságával való kapcsolatra, holmi „nép-nemzeti” ide­ológia maradványaként kezelve azt.

*

Zavarban vagyok: a kongresszuson tapasztalt jó hangulat és komoly munka, valamint a számomra elérhető angol nyelvű izraeli sajtó fanyalgása között nincs semmi összekötő kapocs. A Ha’aretz egyértelműen elutasító, a Jerusalem Report nem is említi az eseményt, a Jerusalem Fost pedig az utolsó oldalon arról cikkezik, hogy a kongresszusról csak a Likud konvenci­ón történt verekedések miatt tud az izraeli közvélemény.

Hol az igazi cionizmus mostanában? A Szochnut az újság­írók egy csoportját egy szép napon összecsomagolja és elvi­szi egy kirándulásra Jeruchám városába. Az Eilatba vezető főútvonaltól félórányira fekvő eldugott településen, a sivatag közepén talán nyolcezren laknak. Az ötvenes években „fejlő­dő város” titulussal alapított település a cionizmus egyik nagy célját, a Negev betelepítését volt hivatva elindítani. Ha­sonló céllal alapított testvérvárosa, Dimona valóban nekiló­dult és ma már 30 ezer lakosa van, de Jeruchám egészen a közelmúltig stagnált. Az idetelepülök kelletlenül jöttek ide, kedvezmények fejében és hamarosan odébbálltak. A három elemi és az egyetlen középiskolában évente váltogatták egy­mást a tanítók, így persze az egész országban itt voltak a leg­rosszabbak a tanulmányi eredmények. A várost pályaudvar­nak nevezték az állandó vándorlás miatt. A legrosszabb azonban az idevalósiak önképe volt: nem sokra becsülték a városukat és nem éreztek kötődést iránta. A fordulatot né­hány éve egy új, ambiciózus polgármester hozta meg, aki pénzt verekedett ki az elhanyagolt városközpont felújítására; kapcsolatokat épített ki kanadai zsidó közösségekkel, akik pénzt adtak egy új könyvtárra; magasan képzett értelmiségi­eket hozott a városba, akik hivatásuknak érzik, hogy Jeruchámot valódi várossá tegyék. Négy fiatal nővel beszélge­tünk, akik Jeruzsálemből települtek ide, ígéretes akadémiai karriert hagytak maguk mögött, hogy a helyi iskolában tanít­sanak. Az én szememben ők az igazi cionisták: küldetésként fogják fel, hogy egy széthulló városból igazi közösséget te­remtsenek. Jeruchámban ez (még?) lehetséges: ide nem hal­latszik el a nagypolitika zaja, a Jeruzsálemben és Tel-Avivban tomboló ideológiai konfliktusok itt nem lényegesek.

*

Az izraeli politika egyetlen mértékadó politikusa sem vetet­te föl a WZO megszüntetésének gondolatát. Még a baloldali Merec párt sem vetemedne arra, hogy a köldökzsinór elvágá­sát javasolja. (Csak a párton belül is radikálisnak számító Sulamit Aloni ír ilyen hangon esszéket a Ha’arecbe.) A zsidó szolidaritás itt a többségnek szívügye, csak éppen nem na­gyon tudják, mit is kezdjenek vele a megváltozott világban. A WZO, az a szervezet, amely e szolidaritásnak hivatott konk­rét formákat adni, politikai harcok színterévé vált – hű tükre­ként a zsidó világnak. „Ám echád, guf echád…” A zsidó nép egy test, egy lélek – zeng a dal. De a modern tudományban jártasak előtt régóta ismeretes, hogy test és lélek viszonya igen bonyolult. Ezeket a viszonyokat még tisztázni kell.