Az első fecskék?
Gadó János
Több mint egy hónapja már, hogy a Tv2 Tények című műsorában furcsa, groteszk tartalmú riportot láthattunk: a Pest megyei Pánd község roma lakosságának egy része, húsz család a közelmúltban iszlám hitre tért.
Az újhitű, testben és lélekben megújult-megtisztult emberek szokásához híven ők is beszámoltak arról, hogy életük megváltozott, felhagytak az ivással, és általában jó útra tértek. Az egyik legprimitívebben nyilatkozó, alig egy-két hónapja megtért interjúalany azt is megmondta: nagyon nem szereti a zsidókat. – Hogy miért? Háát azt nem tudja megmondani, de nagyon nem szereti őket. – De mégis, mi ennek az oka? – Hát… mert mindig balhéznak, meg háborúznak, meg ilyesmi.
A sűrű tudatlanság mögött a vak is látja a frissen „megvilágosodott” ember mástól átvett, érvek nélküli tévhiteit, szinte genezisében figyelheti meg az előítélet kialakulását, a semmiféle ténnyel alá nem támasztott heves ellenszenv megszületését, amelyet kizárólag a választott új közösséggel, annak hitével és vezéralakjával való azonosulás vágya gerjeszt. (A „vezér” a falu jegyzője, mellesleg a Magyarországi Iszlám Közösség vezetője. Ő térítette moszlim hitre a pándi romákat. Az illető később a műsornak küldött üzenetében elhatárolta magát az antiszemita nézetektől.)
Az előítélet e fenti megragadó iskolapéldája azonban korántsem mond el mindent a frissen megtértekről. A férfiak naponta ötször imádkoznak, egyikük naponta órákon át tanítja három fiának az arab nyelvű imádságokat. A megtértek péntekenként Budapestre, egy igazi mecsetbe járnak imádkozni. Hárman állítólag már mekkai zarándoklatra készülnek, amit a szaúdi kormány finanszíroz majd. Az új öntudatra ébredt emberek hite hegyeket mozdít.
A magyar közönség napirendre tért az ügy felett. Egy maroknyi iszlám hite tért cigány, akik Kolompár László Mohamed és más, kívülálló számára komikus hangzású neveket viselnek, és közülük egy a zsidókat szidalmazza – mindez olyannyira groteszk, egzotikus és komikus, hogy egy kis nevetségen túl szót sem érdemel.
Holott a példa ragadós lehet. A riportból kiviláglott, hogy a falu közösségén kívül rekedt romák számára az új hit öntudat és méltóság forrása. Az eddig periférián élő, döntő többségükben munkanélküli, erősen italozó férfiak hirtelen megváltoztak, rossz szokásaikkal nagyobbrészt felhagytak, értékrendjük radikálisan átalakult, közösségük hirtelen összetartóbb lett. (A szellemi erőforrást némi anyagiakkal is megtámogatták: a jegyző – szabálytalanul – tűzifát utal ki a rászoruló iszlám testvéreknek. Egy asszony el is mondta, hogy azért akar áttérni, mert akkor majd kap sok mindent. Az ilyen anyagias, földhözragadt szemlélettel azonban az újhitűek közül senki más nem azonosult.) Aligha véletlen, hogy a jegyző – aki az igaz hitet nyilván mindenkinek szívesen terjesztené – épp a falu roma lakosainál ért el ilyen szép eredményt. Az „uralkodó” magyar lakosság körében csak nevetségessé tenné magát az, aki iszlám hitre térne. A romák viszont, akiknek kirekesztettségét a keresztény valláshoz tartozásuk eddig a legkevésbé sem szüntette meg, az új hittel semmit sem veszíthetnek és cserébe – úgy hiszik – egy egész világot nyerhetnek.
A csoportlélektani magyarázaton túl itt lép be a képbe a geopolitika. Korunkban az iszlám világszerte a modernizációt, a nyugati életfelfogást elutasító tömegek hitvallása lett. Nem alternatív vallás, mint a buddhizmus vagy a hinduizmus, amelyeket a nyugati világban sikeres, de a javak utáni hajszába belefásult emberek választanak. Az iszlám az alulmaradtak, a frusztráltak menedéke. Korántsem véletlen, hogy ma az Egyesült Államokban az iszlám épp a fekete lakosság körében hódít számottevően, amely a versenyfutásban a legerősebben lemaradt, más etnikumoknál jóval nagyobb hányada él bűnözés, kábítószer és közösségen belüli erőszak által erősen fertőzött gettókban, ahol a frusztráltságból, kirekesztettségből ellenideológiát gyártanak. A dühödt szembenállás a legjobb termőtalaj az iszlám számára, amely az ösztönös elutasítást impozáns ideológiai rendszerbe foglalja. Akik eddig csak tették, azok most már tudják is. Végül is az iszlám, amellett, hogy ideológiája talán a legmilitánsabb a nagy világvallások között, több mint ezeréves hagyománnyal bír a nyugat elleni harc terén. (A sokarcú iszlám világot, a hagyományt és a történelmet természetesen nem lehet szőröstül-bőröstül begyömöszölni a fenti kategóriába. Csupán annyi igaz, hogy ez a nagy vallás bizonyult leghatékonyabbnak a nyugatellenes indulatok ideológiai rendszerbe foglalására és politikai kanalizálására.)
A pándi roma családok megtérésükkel egy olyan hatalmas közösség tagjai lettek, amely öntudatát büszkén állítja szembe a nyugattal. Vele van az erő. A munkanélküli és politikailag feltehetően nemigen tájékozott pándi romacsaládok ezt persze nem tudhatják, de érzik ezt karizmatikus jegyzőjükön, aki már bejárta az iszlám világot és magával hozta a harcos öntudatot.
A nyugatellenes iszlám ideológia fontos alkotórésze az anticionizmusnak álcázott antiszemitizmus. Az iszlám világ testébe beékelődött Izrael, amely ráadásul hallatlan katonai és gazdasági sikereivel bosszantja a modernizációs verseny által egyre jobban szorongatott muzulmán országokat, az első számú közellenség a Nagy Sátán (ti. az Egyesült Államok) mellett. Izrael és a zsidóság valósággal jelképe mindannak, ami ellen a kortárs radikális iszlám harcol: a sikeres, gazdag, kulturálisan offenzív nyugati „fehér” kultúrának. A moszlim világ kommunikációs hajszálerein ezek az információk Gázától, Teherántól és Kairótól egészen a pándi romákig jutnak el.
Az ellenkultúrák terjedésének kedvez a ma nyugaton uralkodó politikai-ideológiai légkör is, amelyben elkoptatott, de mégis megkérdőjelezhetetlen kulcsszavakká vált a „politikai korrektség”, a „másság tisztelete”, – a hajdan minden más népen és kultúrán uralkodó Nyugat lelkifurdalásának termékei. E nemes elvek a gyakorlatban alkalmazva nemegyszer úgy jelennek meg, hogy egy adott kisebbségi csoport hátrányos helyzetéért kizárólag a többség kirekesztő magatartását teszik felelőssé. Ezt a felfogást a többségi társadalom egyes mértékadó körei is elfogadják, ez normává válik, így a kisebbségi csoportban fellépő egyes radikális ideológiák előtt tág tér nyílik, és csak hosszú idő elteltével döbbennek rá, hogy a kisebbségi lét nem legitimál mindenfajta eszközt.
Az Öcalan-ügy kapcsán reflektorfénybe került „Kurd Munkáspárt” ókommunista ideológiája, véres terrorcselekményei, kegyetlen leszámolásai szolgáltatják a legfrissebb példát arra, hogy egy politikai magatartás akkor sem okvetlenül elfogadandó, ha elnyomott kisebbség áll mögötte. A kisebbség, politikai tapasztalatok híján gyakran nem képes hatékonyan megszervezni saját életét, és nem egyszer a többségénél sokkal nyersebb, erőszakosabb belső rendet alakít ki. A roma társadalom, amely a nagypolitikában igencsak kezdő, maga is fogékony lehet a türelmetlen, bűnbakkereső ideológiákra. A pándi eset annyit bizonyít, hogy a fent leírt dinamika létező veszély.
Mindamellett vallási alapú lelki és egzisztenciális megújulás mai napság nem csak iszlám, hanem protestáns keresztény alapon is megtörténhet. A karizmatikus keresztény közösségek alapállása, ideológiája sok tekintetben épp ellentéte az iszlámnak. Míg a mai iszlám radikalizmus a modernizációs deficitből kovácsol antimodern ideológiát, a karizmatikus protestánsok épp a modem világhoz való hallatlanul sikeres alkalmazkodással tűnnek ki. Ők nem tekintenek féltékenyen a zsidókra, a másik sikeres csoportra, mert nincs a versenyben félnivalójuk. Sajátos módon épp erős filoszemitizmusukkal tűnnek ki. Az Egyesült Államokban már a zsidó közösség sem olyan elkötelezett támogatója a jelenlegi izraeli kormánynak, mint a karizmatikus protestánsok A – spirituálisán kiéhezett zsidókat is vonzó – Hit Gyülekezetének filoszemitizmusa Magyarországon úgyszintén közismert. Vannak Magyarországon a romák körében is karizmatikus keresztény csoportok, melynek tagjai, a hírek szerint, jól megtalálják a helyüket.
A zsidóság tehát kulcsfontosságú szereplővé válik a modem világ kihívásaira választ kereső egyes vallásos ideológiákban. A nyugati modernizációt elutasító iszlám fő ellenséget kreál belőle, a jól boldoguló karizmatikus protestáns kereszténység pedig keblére öleli. A mozgalmakhoz csatlakozó egyén itt is, ott is elsősorban lelki és/vagy egzisztenciális problémáira keres választ: szilárd értékrendet, önbecsülést, védelmező közösséget. A közösség által szállított ideológiát az elfogadtatás vágyától hajtva többnyire kritikátlanul magáévá teszi, ennek megfelelően szívében hirtelen nagy szeretet ébred a zsidók iránt, vagy éppen meggyűlöli őket. Egyik is, másik is előítélet, amelynek kialakulása az egyént tekintve véletlenszerűnek tűnhet, ám a csoportot nézve megmutatkozik a szabályszerűség: az egyik ideológia többnyire a befogadott, gyakran sikeres, de lelki szükséget szenvedő embereké, a másik a frusztráltak és kirekesztettek menedéke.
*
Március elején tartományi választásokat tartottak Ausztriában. Jörg Haider idegenellenes demagógiával operáló Szabadságpártja 42 százalékot kapott Karintiában, a pártvezér szűkebb hazájában. Az európai integráció és a világméretű globalizáció negatív hatásaival ijesztgető európai szélsőjobb sikerei elgondolkoztatóak. A több mint egy évtizede nyomuló új szélsőjobb ellen hiába vetik be a hagyományos fegyvert jó szándékú politikusok Ausztriában, Franciaországban: a rasszizmus és az idegengyűlölet megbélyegzése, a fasiszta veszély és a náci rémtettek felidézése lepereg a szélsőjobbal rokonszenvező választókról. A modernizáció vesztesei, illetve az ettől még csak rettegők vagy a bevándorlókkal való együttélés nehézségeit megtapasztalok számára elvont, tartalmatlan absztrakció a nácizmus felidézése, viszont nagyon közeli és kézzelfogható mindaz a gond és veszély, amelytől tartva a szélsőjobbra szavaznak.
A nácizmussal kapcsolatos tapasztalatok oly mértékben diszkvalifikáltak bármifajta etnikai különbségtételt, hogy gyakran a különbözők együttéléséből természetesen adódó súrlódásokat sem lehet a nyilvánosság előtt említeni. A modernizáció gyilkos versenyében különböző sikerrel indulnak az eltérő hagyományú etnikai csoportok. Az egyik bevándorló közösség sikeresen alkalmazkodik, a másik sokkal keservesebben, és ennek megfelelően nagyobb lesz körében a frusztráció, a harag, a deviancia. A törzsökös helyi lakosság időről időre megszenvedheti az új bevándorlók alkalmazkodásának keserveit, amikor az deviancia vagy a többség elleni harag formájában robban ki. Az ilyen konfliktusok kezelésére mindkét fél iránt empátiát tanúsító kifinomult technikák szükségesek Olyan ideológiai alapállás, amely az együttélésből fakadó félreértéseket, frusztrációkat, indulatokat, az egymás nem ismeréséből származó előítéleteket nem bűnként, hanem szükségszerűen fellépő hibaként kezeli. A radikális baloldali diskurzus azonban gyakran az etnikai konfliktusok mindenfajta tételezése láttán rasszizmust kiált, elvágva ezáltal a kommunikáció lehetőségét, és mindkét felet visszalökve a meg nem értő frusztrált gyűlölködés rossz körébe.
A zsidóság szenvedője lesz az ilyenfajta konfliktusoknak. A modernizáció kárvallottjaként mind a szélsőjobb, mind a radikális ellenideológiákkal szimpatizáló kisebbség ellenségesen tekint rá: előbbi az ősi hagyomány megbontóját, az idegen, bomlasztó elemek „importőrét” látja benne, utóbbi pedig a be (nem) fogadó társadalom szimbólumát, a sikeres és gazdag fehér embert. Az előbbi a hagyományos (többnyire burkolt) szélsőjobboldali demagógiát alkalmazza vele szemben (idegen, nem nemzeti, stb.), utóbbi a modem jogvédő diskurzus kiforgatott változatát (rasszista, elnyomó, stb.).
A fentihez hasonló helyzetbe kerültek az amerikai zsidók a hetvenes években. Miután minden más fehér etnikai csoportnál aktívabban vettek részt a fekete polgárjogi mozgalmakban, nem értették, miért robban ki épp a fekete lakosság körében olyan antiszemitizmus, aminek semmilyen ideológia előzményét nem látták. De említhetjük magát Izrael államot is, amely – az üldözöttek országaként – szívélyes kapcsolatokat tartott fenn a harmadik világ fiatal államaival, és lehetőségeihez mérten erőteljesen segítette őket. Hideg zuhanyként érhette ezek után a cionizmust rasszizmusként megbélyegző ENSZ-határozat, amelyet épp a harmadik világ országainak támogatásával fogadott el többségi határozatként a világszervezet közgyűlése.
*
A magyarországi többség és a roma lakosság viszonyát alapvetően jellemzik az erősen eltérő hagyományok, a meg nem értés, a kölcsönös bizalmatlanság, sőt a gyűlölet rossz körei, nem feltétlenül tesz jó szolgálatot a társadalmi békének, ha e konfliktust kizárólag a többségi kirekesztésre vezetik vissza. A konfliktusba belegabalyodó többség szemében ez csak diszkvalifikálja a nemes eszméket. A többség – nem tudván ezeket a gyakorlatban alkalmazni – közönnyel vagy ellenszenvvel fog rájuk válaszolni, és esetleg daccal vállalja föl a megbélyegzésül ráaggatott „rasszista”, „szélsőjobboldali”, stb. jelzőket. így elevenedhet meg a falra festett ördög. Mindez természetesen még nagyobb harci kedvet ad a másik oldalnak, a megbélyegző hang felerősödik, és a konfliktus tovább pörög a rossz irányban. A politikai-közéleti tapasztalatokkal alig rendelkező roma lakosság pedig hajlamos lehet e harcba bekapcsolódni és maga is fölerősíteni a számon kérő, bűnbakkereső mechanizmusokat. E rossz irányú mozgásnak szenvedő alanyai lehetnek a zsidók is, a bűnbakképző indulat leggyakoribb céltáblái. Többségnek és kisebbségnek is hasznosabb, ha a nagy ívű megbélyegzés helyett a konfliktusok aprólékos kezelgetését választják, ha a roma lakosság (vagy annak egy része) nem a radikális kívülállás ideológiája felé sodródik, hanem a többséggel való napi konfliktusait képes és hajlandó a régi kereteken belül megoldani.
Gadó János
Címkék:1999-04