Akkor és most

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Mellékletünk a közel-keleti konfliktus hátterét próbálja megvilágítani. Szinte mindennap érkeznek drámai hírek a térségből. A Szombat szerkesztősége fontosnak tartja, hogy megpróbáljon behatolni a hírek mögötti régióba, és megismertesse az olvasókkal a történések hátterét, a konfliktus okait. Gadó János írása a nyugati közvélemény Izraellel kapcsolatos állásfoglalásáról érte­kezik, Seres László pedig a palesztin média elfogultságait veszi górcső alá. Novák Attila a palesztin-izraeli viszály történelmi hátterét világítja meg, és a zsidó állam által 1967-ben elfoglalt területeken létrejött zsidó településekről ír. Foglalkozunk még az iszlám világban egyre inkább terjedő antiszemitizmus­ról is, melynek során a nyugatról importált zsidóellenesség új és gigantikus tárgyat talált magának Izrael állam formájában.

Gadó János

Akkor és most Európa és a Közel-Kelet

Január első felében, Belfastban is­mét fellángoltak a zavargások. Egy pro­testáns és egy katolikus nő veszekedé­se percek alatt vad konfliktussá fajult: ahelyett, hogy lecsillapították és hazaküldték volna őket, mindkét fél militánsai azonnali mozgósítással reagáltak. Mindez világosan mutatja, milyen mé­lyen beépültek, és mennyire jól mű­ködnek még mindig a konfrontáció me­chanizmusai.

Az északír konfliktust jól ismerők en­nek ellenére optimisták: reménykednek abban, hogy sikerrel túljutnak a békefo­lyamat talán legnehezebb próbatételén: az IRA fegyvereinek leadásán. Ha ezt si­kerül tető alá hozni, a szembenállás többé nem lehet olyan véres, mit elad­dig, soknemzedéknyi időn át.

A Közel-Keleten jelenleg épp ellenkező irányú folyamatok zajlanak. A palesztin hatóság gőzerővel fegyverkezik, és maxi­mális fordulatszámmal működteti a harci propagandát. Miközben Észak-Írországban katolikusok és protestánsok egyre nagyobb hányada hajlik a békés egymás mellett élésre, és a konfrontációt hovato­vább csak egy militáns kisebbség szor­galmazza, addig a palesztin társadalom­ban a békepártiak hallgatnak, mert a (ha­talom által kontrollált) közhangulat az ilyen megnyilvánulásokat az árulással tartja egyenértékűnek.

A jámbor kívülálló nem érti: ha az egyik helyen sikerül, a másik helyen miért nem?

Az alapvető különbség a kétféle konfliktus eltérő világpolitikai beágya­zottságában rejlik. Az északír belháború az elmúlt tizenöt évben elveszítette azt a nemzetközi hátteret, amely nagymértékben felelős volt fennmaradásá­ért. Miután az írek sok évszázados füg­getlenségi harca nyomán az 1920-as évek elején megszületett az ír Szabad­állam, rendezendő konfliktusként fenn­maradt a hat, protestáns többségű északír grófság ügye. A brit demokrácia korabeli eszközeivel ez a kérdés kezel- hetetlennek bizonyult: a brit protestáns többség demokratikus úton kifejezett akarata éles ellentétben állott az ír ka­tolikus kisebbség által követelt szabad­ságjogokkal. A kor egyik vezető ideoló­giája, a nacionalizmus folyamatosan magas hőfokon tartotta a kedélyeket. Miután ez az eszme Európában 1945 után fokozatosan visszaszorult, a mar­xista gondolatrendszer lépett a helyé­be, és gondoskodott a konfrontáció éb­rentartásáról. Az északír függetlensé­gért harcoló szervezet, az IRA és a vele szembenálló brit protestánsok a kora­beli ideológiai képletnek megfelelően radikalizálódtak: a protestánsok a szélsőjobbra, az IRA pedig a szélsőbal­ra sodródott. A vallásos és nacionalista szembenállást így harmadikként tetéz­te a kelet-nyugati konfrontáció: az IRA az antagonisztikus szembenállást hir­dető kommunista blokktól kapott ideo­lógiai és egyéb muníciót.

1989 után a szovjet rendszer meg­szűnt. A vallásos fundamentalizmus­nak a mai nyugaton csekély a befolyá­sa, a nacionalizmust pedig a nemzetek fölötti, egységes Európa eszméje kezdi ki. Az északír szembeállás ideológiai utánpótlása így erősen elapadt. A kor­társ nyugati világ ráadásul igen fogé­kony a kisebbségi kérdés iránt: külön­böző etnikumok békés együttélésére a legkülönbözőbb technikákat hajlandó kidolgozni. Ily módon Nyugat-Európában nem egy etnikai konfliktusnak (Baszkföld, Dél-Tirol) sikerült kihúzni a méregfogát. Mindezen fölül az érintett országok sikeres modernizációja, a középosztályosodás a konfliktus szociális okait is kiküszöböli: nincsenek többé elnyomorodott, ideológiai maszlagra fogékony, törni-zúzni mindig hajlandó tömegek.

*

A Közel-Keleten épp fordított a hely­zet: az Izraelt az arab világgal szembe­fordító konfliktus újabb és újabb ideo­lógiai dimenziókkal bővül. Ebben a ré­gióban a fentebb leírt európai folyama­tokkal ellentétes dinamika működik. Miközben a nyugati világ már a poszt­modern időket éli, a fáziskésésben lévő iszlám világ most lépett a modern korba: a régi hagyományaikból kisza­kadt, nagyvárosi nyomornegyedben élő tömegek, a haza sorsáért aggódó értel­miségiek mohón szaladnak a megváltó ideológiák után, amelyekből Európa – a XX. század tapasztalatai után – lassan kiábrándult. A csődtömegnek bizonyult arab szocializmust most fölváltja az isz­lám fundamentalizmus, amely az arab­-iszlám világ gazdasági csődjére, ver­senyképtelenségére az iszlám gyöke­rekhez való visszatérést és a nyugatellenességet ajánlja gyógyszerül.

Az iszlám fundamentalizmust néha iszlám fasizmusnak is nevezik. A hason­lat nem teljesen alaptalan: azt fejezi ki, hogy az iszlám világ modernizációja so­rán most érkezett el a totalitarizmus korszakába. A totalitarizmus lesöpri az asztalról azt a kifinomult intézmény- rendszert, amelyet a modernizálódó tár­sadalom fokozatosan épít ki magának a benne zajló végtelenül sokféle folyamat kezelésére. Mindezt érvénytelennek és hazugnak nyilvánítja. Ehelyett minden társadalmi konfliktust egyetlen okra ve­zet vissza: az osztályharcra, az idegen népek gonosz szándékaira, a hitetlenek áskálódására. E felfogás hívei, mint az igazság letéteményesei, a nép üdvözítői, az egész társadalmat egyetlen, szerető, nagy családként képzelik el, ahol mindenki egyszerre lélegzik, egy­szerre mozdul. (Innen ered féktelen vonzalmuk a monumentális népünnep­élyek iránt, ahol több tízezer ember me­netel, kiált és lendít kart, pontosan azo­nos ritmusban.)

Miután a konfliktusok rendezésére szolgáló intézményrendszert kiiktatták, a feszültségek kezelése csak úgy lehet­séges, hogy minden bajt egyetlen ellen­ségre vetítenek ki. Ez a totalitárius rezsimek paranoiájának strukturális oka. Az iszlám fundamentalizmus/fasizmus esetében az egyetemes üdvözítő ideo­lógia az igaz hithez való visszatérés, az ellenség pedig a nyugat, amely – tévképzetük szerint – az iszlám elpusztítá­sára tör. A nyugatot megszemélyesítő két sátán a távoli, nagyon erős, nehe­zen megközelíthető Egyesült Államok, valamint a közeli, kicsiny, könnyebb fa­latnak ígérkező Izrael.

A zsidó államot övező ellenséges in­dulatok valódi oka nem a palesztinok­kal fennálló konfliktus. Ez az egykori ok ma már csak újratermelt ürügy – a való­di ok az egyik csődből a másikba tán­torgó, megváltó ideológiák után szom­jazó arab-iszlám világ bűnbakkereső hajlama. Izrael, mint bűnbak, termé­szetesen nem a semmiből lépett elő: a zsidóság hasonló szerepét vette át 1948 után a levitézlett európai totalita­rizmusoktól. A náci Németország ehhez a faji alapú zsidógyűlöletet és az össze­esküvés-elméletet szállította, a Szovjet­unió pedig a zsidógyűlölet korszerű, baloldali nyelvezetét, az anticionizmust.

Míg tehát Európában a kisebbségi kérdést egy kifinomult és folytonosan tökéletesített intézményrendszer segít­ségével kívánják megoldani, addig a Közel-Keleten minden racionális meg­fontolást félrelöknek, és tobzódnak a bűnbakra zúdított gyűlöletben. Míg Eu­rópában a konfliktus különböző rétege­it (etnikai, vallási, kulturális, stb.) türel­mes munkával igyekeznek egymásról lehántani és semlegesíteni, addig a Kö­zel-Keleten a konfliktus alkotórészei egyetlen üstbe hányva rotyognak, gőzö­lögnek. Vallási, etnikai, kulturális, civili­zációs, ideológiai ellentéteknek esé­lyük sincs, hogy megfogalmazzák őket: a totalitarizmus egyetlen tömbből fara­gott, irracionális ellenségképe nem is­mer ilyen mechanizmusokat.

Ezen irracionális gyűlölködés első számú letéteményese ma a palesztin társadalom, amelyre az arab világ – négy vesztes háború után – az Izrael-ellenes küzdelmet rátestálta. Izraeli zászlók rituális égetése, öngyilkos robban­tok csuklyás felvonulásai, dzsihádra va­ló szüntelen buzdítás iskolában és tele­vízióban, gyerekek sahiddá (mártírrá) nevelése tanúskodik arról, milyen min­taszerűen követi e téren a kortárs tota­litarizmus 60-70 évvel korábbi elődeit.

*

Az európai média közel-keleti tudósí­tásai roppant érdekes határvidéket je­lentenek: itt találkozik a posztmodern Európa két-három nemzedékkel koráb­bi önmagával. A kisebbségi jogokat, különbözők együttélését, a másság iránti toleranciát, stb. magáévá tevő Európa nemigen tudja/kívánja tudomá­sul venni, hogy a Közel-Keleten még mindig azok a normák érvényesek, amelyeket ő már maga mögött hagyott, ám mindmáig olyannyira röstell. Izrael és a palesztinok viszályát ennek megfe­lelően kisebbségi, etnikai konfliktus­ként értelmezi, és ennek megfelelő „helyi érzéstelenítést” javasol: kisebb­ségi jogok elismerését, a konfliktus tárgyalásos rendezését, stb. Mint a fel­nőtt világ értékei szerint ítélő kamasz, aki szégyelli tudomásul venni épp hogy maga mögött hagyott gyerekkora balga­ságait.

Az európai közvélemény ennek meg­felelően a konfliktus interpretációjából minden olyan elemet kiszorít, amely or­dítva bizonyítja, hogy itt a 20-as 30-as évek Európájából ismert véres, kegyet­len, irracionális zsidógyűlölet tobzódik.

Európa, amely nagy keservesen, sú­lyos traumák közepette képes volt szembenézni a zsidósággal szemben évszázadok alatt elkövetett és a holo­caustban betetőzött bűneivel, most – legnagyobb döbbenetére – ugyanezzel szembesül, élőben. Amit fekete-fehér archív felvételeken, nyolcvanéves túl­élők vallomásaiban, fél évszázad távla­tában el tudott viselni, az a maga jelen­valóságában túl sok. Beindulnak a vé­dekező mechanizmusok: Izrael a fe­lelős a konfliktusért, mert „nem ismeri el a palesztinok jogait” stb. Mindezek után az Európai Unió politikusai sérel­mezik, hogy a közel-keleti tárgyaláso­kon Izrael nem hajlandó nekik Amerikáéhoz hasonló szerepet biztosítani.

Címkék:2002-02

[popup][/popup]