A neokonzervatív külpolitika és Izrael

Gadó János

„Hidak kellenek, nem falak” – zeng a leg­újabb jelszó, mióta az izraeli kormány elkezdte építeni a zsidó és palesztin te­lepüléseket elválasztó biztonsági kerí­tést, amellyel a terroristákat kívánja tá­vol tartani. Nem kisebb személy, mint maga a pápa tette magáévá e hangzatos frázist, ami azt jelzi, hogy e gondolat utat talált a nyugati világ szívébe. Mintha a házát éjszakára bezáró háziasszony­nak azt mondanák: Tárt karok kellenek, nem zárt kapuk, hiszen így a betörők so­sem fognak téged megkedvelni.

A szépen hangzó üzenet valódi tartal­ma ez: a nyugati világ nem ismeri el Iz­rael jogát az önvédelemre. Nem volt még olyan terrorista merénylet az izraeli civil lakosság ellen, amely után mérték­adó európai politikusok elismerték vol­na: Izraelnek joga van megvédeni polgá­rait. Ilyen kijelentést csak az amerikai el­nök tesz időről időre (amikor a bonyo­lult nemzetközi konstellációban ezt megengedhetőnek véli). Amint a fenti jelszó mutatja: a találékony európai szel­lem mindig megleli a módját, hogy Izrael önvédelmi lépéseit erkölcstelenségként ábrázolja. Európa az ellenségeskedés megszüntetésére egyetlen módszert ajánl Izraelnek: tegyen engedményeket.

A mai Európában (és a nyugati világ­ban szinte mindenütt) hegemón ember­jogi, kisebbségvédő felfogás egydimen­ziós szemlélete csak a „gyenge-erős” vi­szonyt hajlandó látni és láttatni. Izraeli tank szemben a kődobáló palesztin fiú­val. Saját előítéleteinek gőzében a véle­ményformáló európai „progresszív” értel­miség nem hajlandó észrevenni, hogy amit ő ténynek hisz, az saját előítéletei­nek objektiválódása: a kődobáló palesz­tin fiúk a nyugati (és persze arab) tévéstá­boknak dolgoznak, rendszerint akkor in­dulnak a tankok ellen, amikor a fotósok és operatőrök már a helyükön vannak.

S amiként e nagyon látványos eset­ben igaz, hogy a nyugati közvélemény (a média közreműködésével) nemcsak szemléli, hanem gyártja is az esemé­nyeket, úgy igaz ez a konfliktus egészé­re. A Palesztin Autonómia költségeinek 60 százalékát adományozók fedezik, amelyek közt – havi 10 millió euróval – első az Európai Unió. EU-pénzekből fe­dezik a palesztin oktatást (ez igazán bé­kés cél, nem?), ahol a gyerekek az ön­gyilkos robbantók dicséretét zengik. EU-pénzekből fizetik a palesztin állami alkalmazottakat, köztük az Al Aksza Bri­gádok számos tagját – miután a palesz­tin pénzügyeket az EU nem képes ellen­őrizni. Az izraeli polgárok egy részét te­hát az európai adófizetők pénzéből robbantják föl. De az európai pénznél, médiánál, EU-pénzből fizetett terroris­tánál is fontosabb az európai szív: ma minden valamirevaló baloldali tünteté­sen ott lobognak a palesztin zászlók, ott díszlenek a palesztin kendők. Ko­runk hegemón ideológiai irányzata a palesztinokat választotta jelképéül: ők szimbolizálják az egész elnyomott har­madik világot. Olyan, túl nem becsülhe­tő erkölcsi támogatás ez, amely meg­sokszorozza a palesztinok hitét abban, hogy ők az igaz ügy harcosai.

A békeszerető Európa tehát – anyagi és erkölcsi javak formájában – folyama­tosan zúdítja a muníciót abba a konflik­tusba, melyet állítólag leghőbb vágya megoldani. A zsidóellenes előítélet klasszikus működési módját láthatjuk itt: a külvilág saját előítéleteinek meg­felelő helyzetbe kényszeríti a zsidókat, majd amikor ők ennek megfelelően vi­selkednek, a külvilág szörnyülködik és ujjal mutogat rájuk.

Mindeközben ugyanezen európai ér­telmiség színe-java elítéli az antiszemi­tizmust, térdet s főt hajt a Soá áldoza­tai előtt, és egyértelműen elhatárolódik a hagyományos szélsőjobbtól. Keblük­re ölelik a zsidókat, miközben nagyot rúgnak a zsidó államba. A gyerekgyil­kos zsidó mítoszát újraélesztve palesz­tin kisdedeket faló szörnyetegnek ábrá­zolják az izraeli kormányfőt,* majd kije­lentik, hogy ebben nincsen semmi anti­szemitizmus.

A progresszív Európa tökéletesen ski­zofrén állapotba jutott.

Hogy Európa a zsidókat egészen más mértékkel méri, mint a többi embert, abban nincs semmi újdonság. Mindeh­hez azonban olyan ideológiai közeg is kell, amely kedvez a leegyszerűsítések­nek, primitív dichotómiáknak. A fen­tebb már említett baloldali, emberjogi, kisebbségvédő radikalizmus éppen ilyen közeg. Ennek közvetlen szellemi elődei a XX. század második felének radikális baloldali hagyományai: nyuga­ton a 68-as antikapitalista lázadás, amelynek egykori utcai harcosai ma kulcspozíciókat foglalnak el a kulturá­lis, tudományos és politikai életben – keleten pedig a szovjet külpolitika, me­lyet – minthogy a brutális Szovjetunió már nem létezik – ma nyugodtan lehet vállalni. „Amerika rossz – a Harmadik Világ jó” – summázhatnánk némi éllel e felfogás velejét. A Harmadik Világ országaiban uralkodó kietlen nyomor és káosz adja a morális felháborodás alap­ját, az „erkölcsi muníciót”, a végtelenül leegyszerűsített, primitív baloldali felfo­gás pedig a világmagyarázatot, melynek járatain keresztül a gőz a felszínre tör.

A harmadik világ kaotikus országai­ban uralkodó diktátorok, véreskezű po­jácák boldog örömmel csatlakoznak e kórushoz, amely felmenti őket minden felelősség alól az országaikban uralko­dó embertelen állapotokért, amelye­kért az újbaloldali felfogás szerint a múltban a gyarmatosító nyugat, a jelen­ben pedig az Egyesült Államok és Izra­el a felelős. Ennek a torz szemléletnek megnyilvánulásai voltak azok a 2003 nyarán zajlott, sok százezres európai „béketüntetések”, amelyeken „támo­gatták az iraki népet” (azaz Szaddám Huszeint), és „elítélték az olajért har­coló amerikai imperializmust”. Ennek a végsőkig torzult szemléletnek az orgiá­ja volt a 2001 augusztusában Durbanben megrendezett ENSZ-konferencia az antirasszizmusról, ahol az arab és isz­lám országok kezdeményezésére a leg­főbb téma Izrael rasszistaként való meg­bélyegzése volt, és amelyet az európai országok küldöttei szépen végigültek anélkül, hogy egyetlen elítélő szót szól­tak volna.

Ma Nyugat-Európában ennek az ideo­lógiának nincsen komoly vetélytársa. A kormányok tetteit természetesen nem mindig ez a felfogás motiválja, de ha lé­péseiket a nyilvánosság előtt magyaráz­zák, rendszerint ehhez nyúlnak vissza. A nyugati nyilvánosság terein ez a felfogás az uralkodó, és ebben a közel-keleti konfliktusról festett képben Izrael az „el­nyomó”, „fehér”, „nyugati”, „kolonialista” hatalom, a palesztinok pedig az el­nyomott harmadik világ szimbólumai.

* * *

A neokonzervatív amerikai felfogás jelenleg az egyetlen, elméletileg kel­lően kidolgozott gondolatkör, amely képes fölvenni a küzdelmet az európai ihletésű újbaloldali gondolattal szem­ben – amely utóbbi Amerikában is erős, elsősorban az egyetemi, akadé­miai világban. A neokonzervatív felfo­gás – noha európai gondolkodóktól is merít – alapvetően az amerikai hagyo­mányokon alapszik. Ezektől idegenek a vad zsidóellenes indulatok, a merev és szélsőséges ideológiák. Amerika „lelkiismerete” nincs úgy megterhelve a gyarmatosítások és a Soá bűneivel, amelyek Európát nyomasztják, és idő­ről időre kontrollálhatatlan indulatok formájában törnek elő.

A neokonzervatív felfogás pragmati­kus, és nem ideologikus. Egy véreske­zű diktátorban képes véreskezű diktá­tort látni, nem pedig az antiimperialista küzdelem hősét. Egy fanatikus terroris­tában képes terroristát látni, akinek tet­tét ugyan motiválhatja, de nem ment­heti föl népe sanyarú sorsa. A neokon­zervatív felfogástól sem állnak mindig távol a primitív leegyszerűsítések (ld. a „gonoszság tengelye”), ám ezek inkább a nagyközönségnek szánt retorikai for­dulatok, mint masszív ideológiai konst­rukciók. A neokonzervatív felfogás jelenleg az egyetlen, amely Izraelt képes annak látni, ami: egy túlélésért küzdő országnak, amelynek létezését az őt környező arab-iszlám világ nem képes elfogadni. Ezzel szemben a „prog­resszív” európai felfogás Izraelt saját indulatainak és ideologikus konstruk­cióinak torzító tükrében szemléli.

A neokonzervatív gondolkodók azért jutottak fontos pozíciókhoz a jelenlegi amerikai adminisztrációban, mert felfo­gásuk, a mai világjelenségekre adott válaszuk illeszkedik az amerikai hagyo­mányokba, nem pedig azért, mert összeesküvők módjára beférkőztek a Fehér Házba – mint azt bírálóik szeretik sugallni.

A neokonzervatív gondolkodóknak valóban komoly szerepük van abban, hogy az Egyesült Államok továbbra is Izrael megbízható szövetségese – ám ennek elsődleges oka nem az ő aktivi­tásukban, hanem Amerika hagyomá­nyaiban keresendő.

* A karikatúra a The Independent című brit napilapban jelent meg, és elnyerte a brit karikaturisták 2003. évi díját.