Függönyök Purimja

Azt gondolhatjátok, hogy viccelek, hogy a Purim és a függönyök között lévő kapcsolat csak egy purimi tréfa. Nos, tévedtek. Valóban volt Függönyök Purimja, eredetileg „Purim Vorhang”-nak ne­vezték, és egy zsidó közösség megme­nekülését ünnepelték vele.

A Függönyök Purimját eredetileg télen ünnepelték, Tevet 22-én, a ren­des Purim előtt két hónappal. Az ün­nepnap 300 évvel ezelőtti esemé­nyekről emlékezik meg, amelyek Csehországban a híres prágai gettóban történtek.

Így volt tehát:

Wenceslavi Rudolf, Csehország kormányzója egy volt azon emberek közül, akik nem örültek annak, hogy a zsidók vagyonra tesznek szert. Szem­élyes sértésnek vette, hogy egy olyan ember, mint a gazdag Schmieles Já­kob nemesi címet kap. Nem volt mit tenni azonban, akkoriban Prágában több mint ezer zsidó élt, közülük so­kan gazdag kereskedők voltak és bankárok. Mindez annak volt köszön­hető, hogy a híres prágai Lőw rabbi, a Máhárál emléke és befolyása még mindig érezhető volt zsidók és nem zsidók között egyaránt. így a kor­mányzó minden igyekezete ellenére sem tudott komoly zavargásokat vagy pogromokat provokálni. Azonban az 5383-as év (1623) egyik téli napján a sors a kezére játszott.

Palotája kincsei között nagy és ne­héz brokátfüggönyök voltak, melye­ket egy középkori mester készített Brüsszelben. Értékük felbecsülhetet­len volt, s a kormányzó a királynak tartozott felelősséggel értük. Egész évben, a tél közepéig védett helyen tartották őket, hogy megóvják a nap­sütéstől, portól. Amikor eljött a de­cember, Hradek kamarás, a kormány­zó jobb keze elrendelte, hogy hozzák elő a függönyöket és készítsék fel a palotát az ünnepi időszakra. Minden rendben ment, mert az értékes darabok mindegyikét nagy odafigyeléssel rak­tározták el. A lista alján voltak az aranybrokát függönyök. Ahogy az lenni szokott, a pince hatalmas vaslá­dájában tartották őket, amelyben a pa­lota legértékesebb darabjai voltak.

Eljött a fontos nap, melyen maga Hradek ment le a pincébe, hogy el­lenőrizze, a szolgák elég óvatosan és körültekintően bánnak-e az értékes anyagokkal. Felemelte a nehéz vas­tetőt és a gyertya fénye – hogy lehet ez? – megvilágította a láda teljesen üres belsejét. A jelenlévőknek elakadt a lélegzetük, és szörnyű kiáltás rázta meg az egész palotát. Hamarosan a kormányzó is meghallotta a szörnyű hírt. Azonnal nyomozást rendelt el. Senki nem léphetett be a palotába, és senki sem hagyhatta el azt. Rudolf, aki olyan mérges volt, mint egy oroszlán, egyenként hallgatta ki a palota dolgo­zóit a kamarástól a takarítókig, de semmi eredményre nem jutott. Min­denki tagadta, hogy bármit tudna, vagy bármi köze lenne a rabláshoz.

Ha nem lesznek itt a függönyök ma estig – mondta a kormányzó a szolgáknak mindannyian börtönbe kerültök. – Senki sem kételkedett ben­ne, hogy beváltja ígéretét.

Pár perc nehéz csend után, melyet csak a kormányzó dühös lépteinek za­ja szakított félbe, a kamarás azt java­solta, hogy a kormányzó rendelje el: katonák kutassák át a város összes zálogházát és raktárát.

Ha megengedi nagyságod, azt ja­vaslom, külön figyelmet fordítsunk a zsidó kereskedők üzleteire. Ők szere­tik a lopott árut – tette hozzá Hradek rosszindulatúan.

Wenceslavi Rudolf nagyon örült ka­marása tanácsának, és nem sokkal később katonái átfésültek minden prá­gai üzletet és raktárt. Körülzárták a gettót, és anélkül, hogy egy szót is el­árultak volna kutatásuk céljáról, min­den házat feldúltak, kiforgattak.

A katonák egyik csapata Enoch Altschul házához és üzletéhez érke­zett, aki a prágai gettó egyik vezetője volt, tudós és gazdag kereskedő. Óva­tosság és megfontoltság nélkül minden fiókot, minden polcot átkutattak, tar­talmukat kiszórták a földre, hatalmas rendetlenséget hagytak maguk mögött. Amikor nem találták, amit kerestek, pisztolyt fogtak Enoch Altschul mellé­hez, és megfenyegették, hogy lelövik, ha nem árulja el, hol rejtette el az érté­kes darabokat. Életét féltve Enoch Altschul kinyitotta az üzlete végében lévő titkos kamrát, ahol sok más érté­kes műtárgy között a katonák megpil­lantottak pár aranyló szövetet. Elége­dett kiáltás hagyta el ajkukat, megra­gadták a kereskedőt, megverték és láncra verték. A lopás története egy pillanat alatt elterjedt a városban. A katonák végigvezették Enoch Altschult a gettó utcáin, s amint elhagyták a zsidónegyedet, bezárták, mert tudták, a vad tömeg bármire képes lenne.

A kormányzó még mindig dühösen járt fel s alá, amikor behozták elé a zsidó kereskedőt. A megtalált függö­nyök kicsit megnyugtatták kedélyét, de ami még jobban felvidította őt, az a zsidó vezető vasra ver látványa volt. Azonnal rájött, hogy hatalmas le­hetőséget kapott, olyat, amilyenre kor­mányzóvá választása óta várt, hogy végre megalázhassa a zsidó keres­kedőket és nemeseket, és kifoszthassa a gettót a saját maga és népe javára. Borzalmas szitkokat szórt Enoch Altschulra, nem válogatta meg a szavait.

Az öreg zsidó csendesen állt előtte. Belső méltósága csak növelte a kor­mányzó dühét. Sem a szitkok, sem a lovaglóostor ütései nem érték el, hogy Enoch elárulja, hogyan kerültek hozzá az aranyfüggönyök.

– Becsületszavamat adtam udvarod egyik legnemesebb tagjának. Amíg ő maga nem ad nekem engedélyt, nem árulhatom el, miért voltak e függö­nyök a házamban.

Tolvaj! Nincs becsületed, szavad­nak semmi értéke. Csak menekülni próbálsz, menteni magad. De nem baj. Meglátjuk, az ostor szóra bír-e majd.

A kínzás és az ütések nem törték meg Enoch akaraterejét. Estefelé újra a kormányzó elé hozták, hordágyon.

Most már elárulod, ki adta neked a függönyöket?

A kereskedő olyan gyenge volt, hogy csak megrázta a fejét.

Holnap reggelig adok neked időt. Ha reggel kilencig nem beszélsz, nem­csak hogy a családod és te is lógni fogtok, de engedélyt adok az embere­imnek, hogy lerohanják a gettót.

Először, mióta elfogták, Enoch Altschul elvesztette higgadtságát. Most már nemcsak a saját élete és be­csülete volt a tét. A kormányzó ször­nyű fenyegetése nyilvánvaló volt, s Enoch elveszítette elhatározottságát.

Egész éjjel előre és hátra forgoló­dott sötét cellájának priccsén, megkín­zott teste égett a fájdalomtól. Isten se­gítségéért és irányításáért könyörgött. Fontosabb, hogy megtartsa esküjét an­nak, aki a függönyöket hozta, annak ellenére, hogy amikor behozták a kor­mányzó elé, ez az ember úgy tett, mintha észre sem venné őt? Vagy kö­zösségének a sorsa túl fontos ahhoz, hogy feláldozza saját személyes tisz­tességéért? Reggel felé nyugtalan álomba merült. Hirtelen úgy tűnt, hogy világos lett a cella. Megjelent előtte hőn szeretett tanárának és barát­jának, Lőw rabbinak a képe, és bizto­sította, hogy minden rendben lesz. Bár rögtön ezután felébredt, Enoch Altschult megerősítette és bátorította az álom. Végig, amíg az őrök el nem jöt­tek érte, hogy elvigyék a kormányzó­hoz, imádkozott Istenhez, hogy meg­segítse. Hamarosan megtudta, hogy nem ő volt az egyetlen, aki nem tudott aludni aznap éjjel, és hogy mestere va­lakinek még megjelent álmában.

Wenceslavi Rudolf türelmetlenül ütögette íróasztalát lovaglóostorával, amikor Enochot bevitték az egész udvar elé. Az előző nap kínzásai ellenére az öreg zsidó nyugodtnak és összeszedett­nek tűnt. A kormányzó jelt adott, hogy Enochot kísérjék a nagy térre, ahol több száz felfegyverzett katona várta. Körü­löttük hatalmas tömeg állt, kiabáltak, és várták, hogy történjen valami.

Hajéit adok innen az ablakból, be­törnek a gettó minden házába – mond­ta Rudolf kormányzó. Mielőtt azon­ban Enoch megszólalhatott volna, Hradek, a gőgös kamarás a kormány­zó és a kereskedő közé vetette magát. Sápadt, hófehér arccal, izgatottan szólt a döbbent kormányzóhoz:

Kegyelem, kegyelem, nagyságod. Én vagyok a bűnös! Engem büntess meg, ne ezt a nemes öregembert, aki azt gondolja, hogy a te becsületedet védi!

A kormányzót és az egész udvart megdöbbentette a kamarás vallomása. Hitetlenkedve figyelték elbeszélését:

Néhány hónappal ezelőtt sürgősen szükségem volt ötezer dukátra, melyet hazárdjátékon elvesztettem. Nem jutott eszembe más módszer arra, hogyan fi­zethetném ki az adósságomat, mint hogy kiveszem az értékes aranybrokát függönyöket a ládából, és zálogba adom a tiszteletre méltó Enoch Altschulnak, aki már sok szoros helyzetből mentett ki. Azért, hogy megvédjem magam, írtam egy levelet a nevedben, aláírtam és lepecsételtem a pecséted­del. Ebben te pénzt kérsz a függönyö­kért, és cserébe megígéred, hogy ha senki sem tud meg semmit a tranzakci­óról, akkor kegyesen bánsz a prágai zsidókkal. A levélben fenyegetés is áll, miszerint ha Enoch elárulná a titkot bárkinek a világon, a gettót megbünte­ted. Nem voltam elégedett a levéllel, ezért megeskettem Enochot személye­sen Istenére és becsületére, hogy mint az életét, úgy őrzi majd a titkot, a hír­nevedet és a politikai karrieredet. Ami­kor kérdeztél minket, azt tanácsoltam, hogy kutattasd át a zsidó otthonokat és boltokat, mert tudtam, hogy a katonáid megtalálják a függönyöket. Azt is tud­tam, hogy nem fogsz sokat teketóriázni a zsidó kereskedővel, akinél megtalá­lod a függönyöket, és azt is, hogy szá­míthatok rá, Enoch megtartja szavát minden körülmények között. így mind­kettőnkön segít. Majdnem sikerült. Tegnap éjjel azonban szörnyű látomá­som volt. Hosszú szenvedés után, hogy elhallgattassam bűnös lelkiismerete­met, elaludtam. Almomban megjelent a gettó híres vezetője, Lőw rabbi, aki évekkel ezelőtt meghalt. Almomban vele volt az agyagszörny, a Gólem, akitől Prága minden lakosa rettegett. Senki, aki egy ártatlan zsidót megvá­dolt, nem menekülhetett a Gólem bosszújától. Az öreg rabbi hangja csen­desen azt mondta: „Mondd el holnap az igazságot!” Láztól égve és félelemmel telve jöttem hajnalban, s alig vártam a pillanatot, amikor bevallhatom bűnö­met a nyilvánosság előtt.

Miután a kamarás befejezte a törté­netet, elájult, összeesett a kormányzó és az udvar tagjai előtt.

Enoch Altschult azonnal szabadon engedték.

A csodás eseményekre való emléke­zésül Enoch Altschul megkérte népét, hogy minden Tevet 27-én ünnepeljék meg a Függönyök Purimját. Évszáza­dokon át ünnepelte az Altschul család és velük együtt az egész prágai zsidó közösség ezt a napot, emlékezve a megmenekülésre.

Fritz Zsuzsa