A megváltás csillaga

Franz Rosenzweig:

A megváltás csillaga

(részlet)*

A „hatalmas (félelmetes) napokat” az ünnepek között is kitünteti az, hogy ez alkalommal és csakis ez alkalommal a zsidó letérdel. Amit megtagadott a per­zsa királytól, amit semmilyen földi hatalom meg nem követelhet tőle, s amivel még Istenének sem tartozik sem az év többi napján, sem életének más alkal­main: most megteszi, nem akkor térdel le, amikor megvallja vétkét, vagy ami­kor bűnei bocsánatáért imádkozik, bár az egész ünnep elsősorban ennek van szentelve. Akkor térdel le, amikor Isten közvetlen jelenlétét megpillantja, vagy­is egy olyan állapotban, amely kiemeli a ma földi esendőségéből. Ugyanezért maradt ki a szombati főimából is a bűn­bocsánatért való könyörgés. A megvál­tás ünnepi tíz napját betetőző nagy En­gesztelő napot jó okkal nevezik tehát a Szombatok Szombatjának. A közösség visszaemlékezve jut el Isten jelenlété­nek átérzéséhez, felidézi az egykori szentélyben folyt istentiszteletet, elsősorban azt a pillanatot, amikor a papok Isten soha ki nem mondott, min­dig csak körülírt nevét most, egyetlen egyszer az évben körülírás nélkül ki­mondták, a templomban összegyűlt nép pedig térdre borult. Közvetlenül pedig akkor merül el ebben az érzés­ben, amikor azt az imát mondja, amely más napokon is egészen belefeledke­zik az eljövendő pillanat ígéretébe. Az eljövendő pillanatéba, amikor is min­den térd meghajlik majd Isten előtt, amikor minden bálványimádás eltűnik majd a földről, a világ Isten Országa lesz, mindenki az Ő Nevét fogja szólítani, a világ minden gazembere megtér majd hozzá és minden és mindenki magára veszi majd az Ő igáját. De en­nek az imának az engesztelő napi válto­zata még ennél is tovább megy. A jövő jelenné válásáért való könyörgés itt a főima része, s a főima e napokon hatal­mas szavakkal kiált azért a napért, ami­kor minden térd meghajlik majd és egyetlen szövetségben egyesül, hogy egész szívvel Isten akaratát tegye. A zá­ró ima viszont, amelyben minden nap felhangzott e kiáltás, e hatalmas napok­ban nem kiált érte, hanem jelenvaló­ként ragadja meg az örök megváltás pil­lanatát, tudván tudva, hogy a saját kö­zössége még nem az összes teremt­mény Egy Szövetsége. S amit az év más napjain csak mond a gyülekezet, itt meg is teszi: térdre borul a Királyok Ki­rályának színe előtt.

AZ ÍTÉLET

A hatalmas napok, az Újév napja és az Engesztelés napja az örök megvál­tást belehelyezi az időbe. Az Újév nap­ján, az ünnep tetőpontján megfújt sófár e napot „az Ítélet Napjává” avatja. Az idők végére helyezett ítélet most közvetlenül előttünk áll a jelen pillanat­ban. Ezért nem lehet szó a világ meg­ítéléséről – hiszen hol van már a világ ebben a pillanatban? Az ítélet az egyén­ről ítél. Minden egyes ember sorsát a cselekedetei szerint szabják ki. Az Újév napján megírják az ítéletet a múlt és az eljövendő évre és az Engesztelő na­pon, amikor „a vezeklés tíz napjának” határideje lejárt, megpecsételik. Az év így teljes egészében az örökkévalóság teljes jogú képviselője lesz. Az „Utolsó Ítéletnek” ebben az évenkénti visszaté­résében az örökkévalóság megszaba­dul minden túlvilági messzeségétől; va­lóban itt van, megragadható az egyén számára és erős kézzel megragadja az egyént. Nem az örök nép örök történel­mében és nem a világ örökké változó történelmében áll az egyes ember. Nem várhat, nem bújhat el a történelem mögé. Közvetlenül ő az, akit meg­ítélnek. Igaz, hogy a közösségben áll. Azt mondja: mi. De ez a „mi” a mai na­pon nem a történelmi nép „mi”-je, nem azoknak a törvényeknek az áthágása a bűn, amelyek e népet a földgolyó többi népétől elválasztják, nem az ilyen bű­nök megbocsátásáért könyörgünk.

Ezen a napon az egyén közvetlenül, meztelen egyediségében áll Isten előtt, vétke tisztán az ember vétke; csak eze­ket az emberi vétkeket nevezi meg az ima, amikor megrázó felsorolását adja a bűnöknek, „amelyeket elkövettünk” – és ez a felsorolás maga is több, mint felsorolás: a lélek legrejtettebb zugaiba is bevilágít, hogy előcsalja az egyetlen bűn megvallását, a mindig egyforma emberi szív egyetlen bűnét.

A BŰN

Az a „mi”, az a közösség, amelyben az egyén a maga meztelen és csupasz ember voltában Isten előtt mellét veri, s amelynek vallomást tevő „mi”-jében bűnös énjét olyan mélyen átéli, mint soha életében, ez a „mi” nem lehet szűkebb, mint maga az egy emberiség. Ahogyan ezekben a napokban az év képviseli az örökkévalóságot, úgy Izra­el képviseli az emberiséget. Izrael tuda­tában van, hogy „a bűnösökkel” imád­kozik. S ez azt jelenti – bármi is legyen a homályos formula eredete -, hogy mint az emberiség egésze (imádkozik) minden egyessel. Hiszen mindenki bű­nös. Ha tisztán kapta is lelkét Istentől, mára magával ragadta a harc megtört szívének két ösztöne (a jó és a rossz ösztön) között. S ha mindig újra erőt gyűjtve el is határozta és megfogadta, hogy hozzáfog kettéhasadt szívének megtisztításához és egyesítéséhez, két évnek az örökkévalóságot jelentő hatá­rán minden elhatározása semmis lesz, esküi érvénytelenek, s a fogadások, amelyekkel Istenhez fordult, szétfoszlanak, s amihez az Ő bölcs gyermeke­ként fogott, az most a csak sejtőnek megbocsáttatnak.

* Der Stern der Erlösung, Dritter Teil, J. Kauf­mann Verlag, 1930. 80-83. oldal