Francia zsidóság – új helyzetben

Francia zsidóság – új helyzetben

Egy amerikai zsidó turista éppen a Marais, azaz Párizs régi zsidó negyedét járta, amikor kíváncsiskodva megállt egy épü­let előtt, amelyen héber feliratot látott. Hirtelen megjelent mellette három fiata­lember, akik udvariasan, de határozottan kikérdezték, hogy honnan jött és mi járat­ban van. Hasonló módon, mint ahogy ez a repülőtereken zajlik, mielőtt valaki felszállna az El-Al egyik járatára.

A 600 000 francia zsidó központi szervezete, a CRIF több száz önkéntest küldött Párizs utcáira a zsidó ünnepek­re. Az önkéntesek arra a körlevélre rea­gáltak, amelyben a CRIF a zsidó ifjúsági csoportok volt és jelenlegi tagjai közül biztonsági őröket toborzott. Párizs utcáinak rendjét másutt is fegyveres katonák és rendőrök vigyázzák, főleg a turisták által látogatott helyeken, a pályaudvaro­kon és a metró állomásain. Az utcai sze­méttárolókat lehegesztették, a múzeu­mok és áruházak bejáratánál megvizs­gálják a látogatók táskáját. Az óvatosság indokolt, hiszen szeptember 11-e után vagyunk.

De a zsidóknak amúgy sem árt, ha kö­rültekintően járnak el. Pontosan egy év­vel ezelőtt erőszakhullám sepert végig Franciaországon, amely elsősorban a vi­lág harmadik legnépesebb zsidó közös­sége ellen irányult. A CRIF 2000 szeptem­bere és novembere között közel 150 el­lenséges cselekedetet regisztrált. A zsidó intézményekre összesen 43 bombát dob­tak, három zsinagóga teljesen leégett. A francia rendőrség az ügyek kapcsán 50 embert tartóztatott le. Majdnem mind­egyikük fiatal arab férfi volt. Az erőszakhullámnak sikerült véget vetni, de idén augusztusban ismét megkezdődött a gyújtogatás: ezúttal a Párizs melletti Clichy-sous-Bois zsinagógája volt a cél­pont. Az olyan külvárosokban, ahol sok arab él, az ünnepek alkalmából a zsina­gógákba igyekvők fejére tojások és joghurtos dobozok záporoztak a környező lakótelepek toronyházainak ablakaiból.

Szeptember 2-a szép meleg vasárnap este volt. A Champs-Élysées sugárúton lévő Häagen-Dazs fagylaltozó előtt renge­teg olyan zsidó fiatal gyűlt össze, akik a zsidó közösség táboraiban együtt töltöt­ték a nyarat, hogy az iskolaév megkezdé­se előtt búcsút vegyenek egymástól. Hir­telen több száz arab huligán tűnt fel és rátámadtak a zsidó fiatalokra. Az incidensnek a kiérkező rohamrendőrség ve­tett véget. A sajtó nemigen tudósított az esetről, mert sem a rendőrség, sem a zsi­dó vezetők nem kívántak további ötlete­ket adni az araboknak, akik esetleg rend­szeressé tennék a vasárnap esti zsidóverést a Champs-Élysées sugárúton.

Szeptember elején egy fiatal arab, mi­után egy Kalasnyikovot és egy rakéta­vetőt vett magához, fenyegetően kisétált a dél-franciaországi Beziers főutcájára. Miután rakétát lőtt ki egy járőr-kocsira és halálosan megsebesített egy biztonsági tisztet, a rendőrség agyonlőtte. A fiatal arab homlokán ugyanolyan kendőt vi­selt, mint a Hamasz öngyilkos merénylői. Húgai azt mondták az újságíróknak, hogy „Szafir semmi másról nem beszélt, csak Palesztináról”.

A CRIF nemrég megválasztott elnöke, a 65 éves Roger Cukierman szerint a za­vargások nagy részét a média tevékenysé­ge váltja ki. A francia távirati ügynökség, az AFP közel-keleti tudósításai, amelyeket a francia lapok és tévécsatornák is átvesz­nek, egyoldalúak, és a konfliktusban Izra­el ellenében mindig az arab oldal pártját fogják. Cukierman ezt Chirac elnöknek és Jospin miniszterelnöknek is elpanaszolta.

A francia zsidók egyik válasza az AFP negatívnak ítélt tevékenységére az volt, hogy megalakították saját távirati irodáju­kat, a Zsidó Újságírók Szövetségét. A szö­vetség elnöke a France-3 csatorna bírósá­gi tudósítója, a 41 éves Clement Weill-Raynal. Szerinte a francia újságíróknak csak egy kis köre erősen arabbarát, ők vi­szont rengeteget írnak a Közel-Keletről és véleményükre a többi újságíró is ad, akik a lapjaikban ennek a maroknyi ember­nek a féligazságait szajkózzák. A francia újságírók zöme egyszerűen nem eléggé tájékozott és túlságosan hiszékeny.

Weill-Raynal egy példát is említ. Egy új­ságíró elutazott a Gáza-övezetbe, és in­terjút készített egy idős arabbal, aki el­mondta, hogy 1948-ban az izraeliek a fa­lujának több mint 50 lakóját lemészárol­ták. A túlélők elmenekültek, és ma Gázá­ban élnek. Az öreg egy homokdűne felé mutogatott, ahol állítólag valaha a háza állt, és megmutatta azt a helyet is, ahol az állig felfegyverzett zsidók sorba állítot­ták áldozataikat, hogy végezzenek velük. Az idős arab könnyekben tört ki és az egész riport rendkívül meggyőzőre és meghatóra sikeredett. Csak egy gond volt vele: egy szó sem volt igaz belőle. Weill-Raynal tiltakozó levelet írt a műsort leadó csatornának, bizonyítékokat követelve az esetről. Végül a csatorna képviselője személyesen jelent meg a képernyőn, bo­csánatot kérve a nézőktől azért, hogy egy teljesen alaptalan és légből kapott sztori­val próbálták megetetni őket.

A francia zsidókat a „területekért bé­két” kérdés sok éven át erősen megosz­totta. De az intifáda kezdete óta elásták egymás közt a csatabárdot és szinte egy­hangú a felháborodásuk a média nyílt arabbarátsága miatt. A szerkesztőket pa­naszos levelek százaival bombázzák. A helyzet az, hogy a franciaországi zsidók körében a „héja” Saron támogatottsága ma nagyobb, mint a „galamb” Rabiné vagy Baraké valaha is volt.

A franciaországi zsidóság – amelynek 60 százaléka észak-afrikai eredetű sze­fárd, igen erős családi kapcsolatokkal Iz­raelben – más területen is próbál az ár el­len evezni: például ösztönzik az izraeli utazásokat. Igen sok zsidó család, amely valaha elhagyta Algériát, Marokkót vagy Tunéziát, új hazájának részben Franciaországot, részben Izraelt választotta. Egy-egy esküvő, barmicvó vagy nyaralás re­mek lehetőséget nyújt az izraeli látoga­tásra. A francia nyelvű zsidó rádiók állan­dóan hirdetik a szállodákat Netanján vagy az eladó lakásokat Asdodban.

A párizsi izraeli követség szóvivője sze­rint „az Izraelben vakációzó franciaorszá­gi zsidók száma nem nőtt az idén, de sze­rintem nem is csökkent. És ez is valami.”

A Jerusalem Report cikkei nyomán

Rajki András