Fotó által, világosan

Kezdetben voltak az időtől megsárgult és megbámult, régi családi fotográfiák ihletforrás gyanánt, amelyek még magu­kon viselték a fényképezőgépet tartó kéz gyakorlatlanságát, az amatőrség bá­jos naivitását és sete-sutaságát. Talán ezért emelkedhettek mégis áttételesen, a festészeti interpretálás révén a művé­szet magasába, mert már ekkor is átsü­tött rajtuk az emberség melege, az áb­rázolt személy és az ábrázoló piktor kö­zött létrejött érzelmi áramvonal erőtere.

Aztán a szürke szimfóniák, meg a fe­kete-fehér kontúrvonalak kontrasztjai következtek – mint afféle negatív előhí­vás az emlékezés sötétkamrájában, amelyeken az alakok áttetsző, testetlen körülrajzolása döbbenetesen drámai képzettársításokat keltett azáltal, hogy ezek a mozdulatlanná dermedt, valaha volt lények mégis súlyos, és sötét ár­nyékokat vetnek a mögöttük csupán díszletként húzódó, háromdimenziós és reális környezetre, vagy ha úgy tet­szik, a való világra.

A felhők vonulásához az égen, a szél fodrozta fakoronák, bokrok és fü­vek leveleken megcsillanó csúcsfé­nyeihez rövidesen a szabad vízfelüle­tek hullámverése és fénytörése társult fehér piktúrájában. Kezdetben csak egy mosóteknő vagy egy gyerekme­dence erejéig, aztán a Fekete Mólón még mindig csupán a folyékony elem hiányát tudatosítván a nézőben, de a Folyónál az aranyhíd helyett sötét tó­csába fullad a naplemente, a Vízesés­nél mintha jéggé dermedne hófehéren a fényképeszkedő turistapár felett, hogy aztán a Lány a Dunánál esetében a mennybolt bádogszerűen vak és sík tükre lehessen, a Park medencével pe­dig a sziluett-kislány háromdimenziós testét is visszatükrözze meghökkentő­en. Talán az eddigiekből is kiderül, hogy Fehér László a bennünk létező sztereotípiák ellen komponál folyama­tosan ilyen-olyan, váratlan fordulato­kat és ezzel a sok-hatással ér el megál­lást parancsoló döbbenetét, majd maradandó emléket a kiállítás-látogató­ban. Ezt variálták tovább a stég-változatok férfi és női figurái – úszógumival vagy vitorlással körítve, míg aztán a vasból konstruált kontúr-szobrokat is behozta a tárlatok termébe, amelyek egy-az-egyben képei rajz-figuráit repro­dukálták. Sőt, elhelyezte őket a sza­bad természetben is, a vízben illetve a vízparton, és az erről készült fotók do­kumentációja költözött a falakra vagy a katalógusok oldalaira. A natúr kolorit belopózása után szinte magától ér­tetődő folytatás volt, hogy a Szolnoki emlék szürke vízparton álló férfialakja már színesben és testi valóságában szemléli színtelen tükröződését a hul­lámzó felületen, Zöld fürdőruhás nő című olajképén is így vet a főszereplő árnyékot a szürke természetre, akár­csak a parkban a gyerekükkel játsza­dozó nők vagy a sárga ballonkabátos férfi a fatörzsön.

Jerger Krisztina értő és érző ren­dezésében a Műcsarnok legutolsó ter­mébe kerültek a legfrissebb képek, a festőhöz legközelebb álló családta­gokról, barátokról és ismerősökről, amelyek az európai hírű és rangú kor­társ magyar művész oeuvre-jének leg­újabb vonulatát képviselik, nekem itt az a színházi le­genda jutott az eszembe, miszerint a legnagyobb színé­szek képesek szótla­nul, a nézőtérnek háttal állva is „be­szélni” a közön­séghez a világot je­lentő deszkákon. Lám, Fehér László „hát-portréban” va­lósítja meg ezt a bravúrt, és a cím elolvasása nélkül is felismerhetjük Réz András esztétát jellegzetes kellékei nélkül is, kopasz tarkójáról, mert mozdulata teljes egyé­niségét is összegzi. Más esetekben a fekete napszemüveget veti be elidege­nítésül – például Kőbányai János vagy Engel Tamás esetében – hason­ló eredménnyel. David Eliot felülnézetben hajol előre, felesége – Edit ass­zony – épp a körmét lakkozza teljes odaadással és mégis, avagy éppen ezáltal válnak közvetlenekké, eltávolo­dás helyett. Legfeljebb az életnagysá­gúnál nagyobb méret emeli valóság fö­lé a figurákat… Fiát, Dávidot felhúzott kapucnival és profilból örökítette meg, kislánya – Zami – valakinek a nyakából fordul felénk, oldalra hajtott fejjel, játékosan, míg tavalyi önarcké­pén a festő füles sapkában tekint a né­ző szemébe: – Íme, az ember! Ezek a festmények már finom pasztellszínek­ben költik át a vászonra a valóságot, realisztikusan, akárcsak egy színes fo­tó. Így jutott el a monokróm barnáktól a fekete-fehér kontrasztokon át a szí­nezett figurákig, majd pedig a teljesen színes festmény-felületekig az az ötvenhez közeledő művész, aki próféta lehetett a saját hazájában is.

Wagner István