Fokozott cionista tevékenység

„Fokozott cionista tevékenység”

Folytatjuk a forrásközlést, melyet előző számunkban kezd­tünk meg. Két, a 60-as, illetve a 70es évekből származó doku­mentumot tartanak a kezükben az olvasók. Nem az ítélkezés a szándékunk, hanem a múlt tisztázása. A jelentéseket író hit­községi alkalmazottak magukévá tették a külső elvárásokat, együttműködtek a hatalommal, és más és más szinteken pró­báltak megfelelni „információadási kötelességeiknek”.

Nemcsak az országnak, de a hitközségnek is volt rendszere, 1957-től 1965-ig tartott Sós Endre korszaka majd utána az ún. Seifert-korszak következett. Seifert Géza az állammal való mi­nél harmonikusabb együttműködésre helyezte a hangsúlyt, de – elődjével szemben – arra is törekedett, hogy legalább a hit­községi hivatalnokréteget ne fordítsa szembe magával.

Az Állami Egyházügyi Hivatal és a különféle „belbiztonsági szervek” nagy problémája a 60-as évek második felétől az volt, hogyan kezeljék az Izraellel 1967-ben a diplomáciai kapcsolatot megszakító ország zsidó közösségét. A korábbi megtűrt partnerből ellenség lett, és a zsidó állammal való bárminemű kapcsolattartás a „baráti” Szovjetunió és a Var­sói Szerződés tagállamai elleni tevékenységnek számított, ezért a szervek szigorú kontroll alatt próbálták tartani a lé­tező vagy a csak csírájában meglévő cionista kezdeményezé­seket. A megfigyelés nem minden magyar zsidó állampolgár­ra, „csupán” a rabbikra és más közösségi vezetőkre terjedt ki. A dokumentumok élénk „cionista tevékenységéről számol­nak be, amely nem biztos, hogy pontosan fedi a valóságot In­kább arról lehetett szó, hogy a – felfokozott figyelem követ­keztében – a szervek sokszor még abban is cionista propa­gandát láttak, ami nem volt az. A dokumentumok másik jel­lemző vonása, hogy óvakodtak attól, hogy a holocaustra mint speciálisan zsidó eseményre reflektáljanak, és ehelyett az eu­femisztikus „második világháborús események”-ről értekez­tek. Ez a megfogalmazás több volt, mint egyszerű szófordulat, mivel a rendszer tudatosan kerülte a zsidó népirtás pontos néven nevezését. Ez ugyanis felbontotta volna a szocialista re­zsim asszimilációs törekvéseit, mely nem ismert el minőségi különbséget a különböző szenvedések között, és a zsidó ta­pasztalatot a szocialista-kommunista ellenállási mozgalomé­ba próbálta meg beolvasztani.

Mindenki tette a dolgát- a rabbik és más közösségi vezetők tanítottak, dolgoztak, és raportra jártak a belügyi szervek és az ÁEH embereihez, akik mindenről szorgos feljegyzéseket készítettek. A szerepeket a kor formálta meg, de hogy ki miként ala­kította ezeket, az rajta is múlott

Az ügynökkérdés szakértőivel való konzultáció után a doku­mentumokban egyetlen nevet anonimizáltunk: a közszereplő­nek nem minősülő, meglehetősen negatív színben feltűnő M. M.-ét (aki már nincs az élők sorában). A jelentés írója, Seifert Géza korabeli közszereplőként más elbírálás alá esik, hason­lóképpen Lóránt Vilmos, az ÁEH „izraelita felekezettel” foglalkozó munkatársa, a másodikként közölt feljegyzés szerzője.