Fogyatkozó és erősödő zsidóság (Gadó János)

A Szovjetunió végóráinak idején mintegy kétmilliónyira becsülték az ott élő zsidók létszámát. Az azóta eltelt csaknem tíz esztendőben mintegy hétszázezer vándorolt kö­zülük Izraelbe, több százezer az Egyesült Államokba, Kanadába. Ausztráliába, több tízezer pedig Németországba. A volt szovjet álla­mok zsidó lakosságát ma változat­lanul mintegy kétmilliósra becsülik. Hogyan lehetséges ez a csoda?

Az első ok az, hogy e régió álla­mainak, illetve városainak zsidó közösségei érdekeltek létszá­muk fölfelé kerekítésében, hiszen ez növeli politikai súlyukat mind otthon, mind a zsidó világ centrumaiban, Ame­rikában és Izraelben. (Utóbbi minde­nekelőtt a pénzügyi támogatás miatt fontos: az állítólag virágzó közösségek csak amerikai pénzből tudják az utóbbi években szárba szökkent intézményei­ket fenntartani.) A második ok, hogy az Izraelbe alijázott hétszázezer ember nem nettó veszteség a posztszovjet ál­lamok zsidó közösségei számára, mivel a zsidó államba vagy a Nyugat más or­szágaiba áttelepülők között százezres nagyságrendben találhatók halachikusan (tehát anyai ágon) nem zsidók, va­lamint nem zsidó hozzátartozók is.

Ennél fontosabb és összetettebb ok, hogy a zsidóság ma presztízsének, poli­tikai befolyásának zenitjén áll a nyuga­ti világban – és ennek következtében növekvő mértékben az egykori szovjet blokk országaiban is. A presztízs kivívá­sában döntő szerepe van annak, hogy a művelt Európa (Németországgal az élen) negyven év késéssel rádöbbent, mekkora szerepe volt a zsidóknak az elmúlt kétszáz év gazdasági fejlődésé­ben, szellemi és kulturális felvirágzásá­ban, mekkora veszteséget jelentett a Soá pusztítása és mindebben mekkora felelősség terheli őt magát. Izrael állam és mindenekelőtt a nagy befolyással rendelkező amerikai zsidóság adja a közösség politikai súlyát – amely per­sze elválaszthatatlanul összefonódik a Soából következő erkölcsi presztízzsel. A megnövekedett befolyás talán legvi­lágosabb jele a fordulat a kárpótlások terén: az amerikai zsidóság politikai be­folyása révén meghátrálásra kényszerí­tette a titkukat mindaddig legendásan őrző svájci bankokat, Németország leg­nagyobb konszernjeit és a multinacio­nális biztosítótársaságokat.

Mindez úgy csapódik le az ex-szovjet államok reménytelen nyomorba süllyedt tízmillióinak tudatában, hogy manapság zsidónak lenni jó. A zsidók kivételezettek: elvándorolhatnak a po­litikailag ugyan zűrös, de emberibb életkörülményeket kínáló Izraelbe, a lelkifurdalásból őket befogadó gazdag Németországba és – ha vannak családi kapcsolataik – a vágyak netovábbját jelentő Amerikába is. De zsidóként még helyben maradni is jobb: a Joint élelmiszercsomagjai legalább a nyo­mortól megmentik a rászorulókat, nem beszélve a zsidó infrastruktúra ál­tal kínált egyéb előnyökről az oktatás, egészségügy és külföldi ösztöndíjak terén. Nem csoda, ha manapság Oroszországban vagy Ukrajnában szá­mosán kutatnak lázasan olyan papírok után, amelyektől néhány évtizeddel ezelőtt még mindenáron megszaba­dulni igyekeztek: a zsidó származást igazoló iratok ugyanis ma belépőt je­lenthetnek a kivételezettek fenti klub­jába. Az Izraelbe való bevándorláshoz már egy zsidó nagyszülő is elég, amint az a Szochnut, a bevándorlásért fele­lős izraeli állami hivatal orosz nyelvű hirdetményein olvasható.

A nem zsidó vagy halachikusan nem zsidó bevándorlók politikai feszültsé­gek gerjesztői Izraelben: az egyre na­gyobb befolyással rendelkező vallásos pártok nem nézik jó szemmel a sze­mükben gój jövevényeket, akiknek nyakába varrják a nekilendült bűnö­zést, prostitúciót, az erkölcsök (szerin­tük észlelhető) züllését. Smuel Hal­pert, a kelet-európai ortodoxia hagyományain alapuló Egyesült Tóra Zsidó­ság Pártjának egyik (Magyarországról származó) vezetője egyenesen „ötödik hadoszlopnak” nevezte őket, és pártja nevében a visszatérési törvény szigorí­tását készül előterjeszteni a Kneszetben: eszerint a jövőben csak a halachikus zsidók esnének e törvény hatálya alá. Az izraeli parlament többségben lé­vő cionista meggyőződésű képviselői minden bizonnyal el fogják utasítani a javaslatot, hiszen ez gyakorlatilag az orosz alija végét jelentené. A poszt- szovjet zsidóság nagy része ugyanis ve­gyes házasságban él, ha ugyan már nem ilyen frigy szülötte maga is. A szi­gorítás valamilyen más formája azon­ban bizonnyal napirenden marad, mert az elmúlt évben bevándoroltaknak – hivatalos adatok szerint – már 60 száza­léka volt nem zsidó. Jonathan Rosenblum, a The Jerusalem Post publicistája szerint a Habarovszk városából nemrég érkezett 1004 bevándorló között mind­össze 38 halachikus zsidót találtak.

„A bevándorlók izraeliek lesznek (vagyis nem arabok)” – veti ellen Zeév Chafec, a baloldali The Jerusalem Report publicistája, utalva az izraeli társa­dalmat megosztó legmélyebb törésvo­nalra, amelyen keresztül jelenleg nincs átjárás, és amely kijelöli az alapvető szocializációs mintákat. Az izraeli szekuláris baloldal számára tökéletesen elegendő, ha a bevándorlók elsajátítják az ország nyelvét és szokásait, mint akármely más bevándorlóországban. Natan Scsaranszkij, az orosz beván­dorlókat tömörítő Jiszrael baAlija párt vezetője, jelenleg a belügyi tárca birto­kosa szerint „alkalmazkodni kell a rea­litáshoz. Világszerte sokan akarnak Iz­raelbe vándorolni. Legyen az ország otthona mindenkinek, aki itt akar lete­lepedni és ehhez joga van.” A zsidósá­got nem modem nemzetként, hanem történelmen kívül élő népként felfogó vallásos pártok azonban ragaszkodnak a hagyományos definícióhoz: zsidó az, aki zsidó anyától jött a világra, minden­ki más idegen.

*

Az Egyesült Államok és Kanada zsi­dósága is a közösség „felhígulásának” eddig nem ismert gondjával kénytelen szembenézni. Észak-Amerika zsidó kö­zösségei oly mértékben megtalálták he­lyüket az Újvilágban, olyan prosperitás­ban élnek, ami párját ritkítja a diaszpó­ra több mint kétezer éves történeté­ben. A politikai befolyása csúcsán álló amerikai zsidóságot körüludvarolják az újraválasztásukért küzdő képviselők és szenátorok, akik a jobb hatás kedvéért zsidó ősöket kutatnak fel, kipában fe­szítenek a nyilvánosság előtt vagy ép­pen a Siratófalnál fényképeztetik magu­kat, mint legutóbb a New York-i képvi­selőségért ringbe szálló Hillary Clin­ton. Mivel a zsidó házastársat szívesen látják számos amerikai családban, a re­form- és konzervatív gyülekezetekben a vegyes házasság feltartóztathatatla­nul terjed: jelenleg aránya megközelíti az ötven százalékot. A befolyása csú­csán álló zsidóság aggasztó demográ­fiai perspektívák elé néz. Vezetőik ezért megpróbálnak a szükségből erényt kovácsolni: miközben hangsú­lyozzák, hogy nem bátorítják a vegyes házasságot, a már ilyen frigyben élőket megpróbálják be- vagy visszacsábítani a közösségbe. (Ennek a stratégiának a neve a manapság Amerikában sokat emlegetett outreach, amit magyarul jobb híján „visszahódítás”-nak lehetne fordítani.) Ennek érdekében a vegyes házasságban született gyermeket zsidó­nak tekintik akkor is, ha csak az apja zsidó, ami ellentmond az anyaági le­származás sok évszázados törvényének és gyakorlatának. Az egyenleg pillanat­nyilag mindezzel együtt negatív: a nem zsidó társat választók mintegy nyolcvan százaléka kiválik a közösségből. A ma­radók esetében viszont a nem zsidó (il­letve újonnan zsidó) társ különösebb gond nélkül beilleszkedik a közösség­be: ő ugyanis valószínűleg éppoly libe­rális középosztálybeli, mint az amerikai zsidók többsége, akikkel azonos kultúr­körben nevelkedett. így az amerikai zsi­dóság is hasonló irányú demográfiai fo­lyamatot él át, mint az izraeli: a nem zsidók növekvő mértékben áramlanak be a közösségbe. Mindez az amerikai zsidóságon belül is feszültségeket ger­jeszt: a reformközösségekbe betértek és az ő gyerekeik ortodox szemmel nem számítanak zsidónak. Míg azon­ban az Egyesült Államokban vagy Kana­dában ezek a feszültségek csak a kö­zösségen belül jelentkeznek és az ame­rikai „civil” életben nem okoznak prob­lémát, Izraelben, ahol a rabbinátus ha­tóságként működik, az ilyen gondok elől nem olyan könnyű elmenekülni.

*

Az Izraelbe bevándorló nem zsidók százezrei vagy az amerikai zsidóságba beházasodó nem zsidók egyazon folya­mat két megjelenési formája: sok év­század óta először mindkét irányban át­járhatóvá váltak a zsidóságot környeze­tétől elválasztó gátak. Míg egy évszá­zaddal ezelőtt az emancipáció megnyi­totta az utat a többségi társadalomba való befogadáshoz, most már lassan az ellenkező irányban is járható az út. Ez még nem széles autópálya, mint a zsi­dók útja az asszimiláció felé a nyugati társadalmakban, de a zsidó közösség­be lépő mögött nagy valószínűséggel már nem zárulnak be a külvilág kapui. Sok évszázada először elfogadott jelen­séggé válik, ami korábban ritka heroi­kus tett volt.

A zsidóság kölcsönhatásba lépett a külvilággal. Ez a kölcsönhatás már nem az emancipáció évtizedeinek mintája szerint zajlik: nem a zsidóságból kilépett, asszimilált egyének hatnak a tár­sadalomra, amelyben befolyásos pozí­cióba jutottak; ma már a zsidó közös­ség és annak hagyományai, kultúrája, értékei, története jelennek meg a külvi­lágban. Izrael a világpolitika színpadán; a hajdanvolt kelet-európai jiddis nyelvű közösségek kultúrájának újra fölfedezése; zsidó témák állandó felbukkanása irodalomban, zenében, képzőművészet­ben; és mindenekelőtt a nyugati világ nyilvánosságában mostanra már szinte nyomasztó súlyúvá növekedett holoca­ust, amelyen minden más zsidó téma keresztülszűrődik. A nyugati világban (elsősorban a mértékadó értelmiségi fórumokon) egyidejűleg, egymást ger­jesztve és egymással kibogozhatatlanul összefonódva zajlik a Soá miatti bűn­bánat és a zsidó civilizáció recepciója. A kölcsönös megtermékenyítés-megtermékenyülés e korszakában a nyugati kultúrában ledőlnek a zsidóságot a kül­világtól még elválasztó falak. Paradox folyamat zajlik: a diaszpórában a zsidó­ság asszimilálódik, a közösség zsugoro­dik, miközben súlya, jelenléte a nyilvá­nosság fórumain egyre nő. De asszimi­lálódik a zsidóság saját országában is – legalábbis a vallásos, valamint a ha­gyomány iránt fogékonyabb jobboldali politikusok, közírók vélekedése sze­rint. A vallástól való elfordulás, a nem zsidók beáramlása – állítják – kikezdi az ország zsidó jellegét.

A modem világ változásaival együtt haladó, a progresszió értékeit magáé­nak valló izraeli baloldalt vagy amerikai zsidó mainstreamet egyre kevesebb do­log választja el a modem nyugati társa­dalmak középosztályától, amelynek de­mográfiai következményei egyre nyil­vánvalóbbak. Az ortodoxiában döntő számbeli fölényt képviselő harédi kö­zösségeket viszont nem érdekli a civili­zációk egymásra találása, a „zsidó kul­túra zsidók nélkül” csodás új jelensége. Ők mindebben csak az asszimilációt és/vagy a hagyományos értékek jelen­tős részének elvetését látják. így egyre inkább jogosultnak érzik elzárkózó stra­tégiájukat, a Tóra köré mind magasabb­ra épített kerítést. Így a nyugat általi el­fogadtatás alapvetően két ellentétes re­akciót vált ki: a zsidóság polarizálódik. Fogyatkozó létszám és nagy civilizációs katarzis az egyik oldalon, a hagyomány­ba való bezárkózás és izmosodó közös­ségek a másikon. A két pólus közötti fe­szültség törvényszerűen erősödik.