Fogd a pénzt és fuss?
1993-ban egy Chicagóban élő 75 éves túlélő, Irving Wolf keresetet nyújtott be a zsidóságot a németekkel szemben képviselő szervezet, a Claims Conference ellen. Sérelmezte, hogy kérelmét a Claims azzal utasította el: ő egyszer már kapott 1800 márkát a németektől. 1996-ban Wolf elvesztette a pert, ugyanis kiderült: nincsenek világos kritériumok arra nézve, hogy a Claims kinek adjon a német pénzből és kinek ne. Magyarán, annak ad, akinek akar.
Wolf ügyvédje, Mark Donjawsky szerint a Claims úgy viselkedik, mint egy Judenrat, amelynek tagjai a holocaust idején együttműködtek a németekkel. Szerinte a németektől kapott pénzt nem a zsidó szervezeteknek kellene odaadni, hanem közvetlenül a túlélőknek. Donjawsky hasonló véleményt hangoztatott a svájci pénzzel kapcsolatban is.
Nemrég az izraeli Likud párt egyik képviselője, Michael Kleiner azt indítványozta a Knesszetnek, ítélje el a Claims működési módszereit, amellyel szemben ő is alkalmazta a Judenrat kifejezést. A Claims ezen úgy felháborodott, hogy az izraeli parlament által kezdeményezett békéltető megbeszélés során Kleiner kénytelen volt bocsánatot kérni a kifejezés használatáért. Elítélő véleményét azonban alapjában véve fenntartotta.
Kleiner a vádjait alátámasztó bizonyítékok nagy részét egy londoni ügyvédtől, Martin Sterntől kapja, aki évek óta árgus szemekkel figyeli a zsidó szervezetek kárpótlással kapcsolatos ténykedését. A zsidó szervezetek már régóta úgy könyvelik el Sternt, mint született bajkeverőt, aki kirobbantotta a szarajevói incidenst. (130 szarajevói zsidó rászorult túlélőként segélyt kért a Claimstől, amely a kérelmet elutasította, ugyanazt az érvet használva, mint a németek: csak az kaphat pénzt a német alapból, aki a holocaust idején legalább 18 hónapon át volt kénytelen bujkálni. Ráadásul a szarajevóiak keresztény papírokkal bujkáltak, tehát – így a Claims – zsidó voltuk erősen megkérdőjelezhető. Amikor tudomást szerzett a dologról, Stern szinte őrjöngött: ha Anna Frank túlélte volna a holocaustot, ő sem kaphatna egy fillért sem a németektől, hiszen csak 16 hónapig bujkált…)
Eddig a legkomolyabb panasz a korábbi NDK területén lévő zsidó tulajdonnal kapcsolatban merült fel a Claims ellen. A német újraegyesítést követően a Claims kárpótlást kért a német államtól a keletnémet területeken lévő ingatlanok fejében is. Az ezt követően meghozott német törvény úgy szólt, hogy az ingatlanok 1992. december 13-ig visszaigényelhetők, és ha egy ingatlanért eddig a határidőig senki sem jelentkezik, az a német állam tulajdonába megy át. Kivétel a zsidók örökösök nélkül maradt tulajdona: ez nem a német állam, hanem a Claims vagyonát gyarapította. A Claims a határidőig mintegy 80 ezer ingatlant kutatott fel a volt NDK területén, és mindre bejelentette az igényét. Ez az erőfeszítése dicséretes volt, azonban munkáját nemigen tárta a nagyközönség elé, így a visszaigényelt ingatlanok zöme a törvény értelmében nem a lázas munkáról mit sem sejtő túlélők, hanem a Claims tulajdona lett. 1997-ben Netty Gross cikksorozatot írt a Jerusalem Postba. Ebben azzal vádolta meg a Claimst, hogy munkáját mindössze három sajtóközleményben tárta a nyilvánosság elé, fizetett hirdetésekre pedig egyáltalán nem pazarolt pénzt. A Claims azzal védekezett, hogy a visszaigénylés lehetőségét nem a napi sajtóban, hanem a zsidó szervezeteken belül hirdette meg. Amikor az örökösök rájöttek a turpisságra és jelentkeztek ingatlanaik új tulajdonosánál, azaz a Cla imsnél, az kerek perec elutasította őket. Az izraeli PazGas vállalat volt elnöke, Joszef Wolf segíteni próbált a Javne kibuc néhány tagjának, akiknek családja valaha Németország keleti feléből emigrált Palesztinába. A Claims válasza egyértelmű volt: „A német törvény ilyen és ilyen paragrafusa értelmében Ön elveszítette jogát az ingatlanra.” Végül 1994-ben a Claims, hogy lecsitítsa bírálóit, létrehozta a méltányossági alapot, amely az ingatlanok értékének bizonyos százalékát mégiscsak biztosította a kisemmizett túlélőknek vagy örököseiknek. A vita ettől kezdve már ama „bizonyos százalék” mértékéről folyt. A Claims bonyolult egyenleteket alkotott, amelyek lényege, hogy az ingatlan értékének első 100 000 márkája után a kárpótlás 100 százalékos, 400 000 márkánál már csak 50 százalékos és így tovább – azaz minél értékesebb az ingatlan, annál kisebb a kárpótlás százaléka. A végső százalékot még meg kellett szorozni egy tényezővel, amely, ha a kérelmező maga az örökös, 1, ha az örökös közvetlen rokona, 0,5, ha távolabbi rokona, akkor 0,2. A Claims büszkén nyilatkozott arról, hogy a méltányossági alap több millió dollárt fizetett ki. Az örökösök azonban dühöngtek, hogy alkudozni kényszerültek, ráadásul egy zsidó szervezettel. Érdekes módon a Claims azon tagjai, akik a legelszántabban tiltakoztak az ellen, hogy az ingatlanokat a jogos örökösök kapják vissza, az Izraeli Holocaust Túlélők Szervezetének a képviselői. Az ő érvük az, hogy a Claims vagyona ne folyjon vissza a jogos örökösökhöz, hanem abból inkább a rászorult túlélőket támogassák. Az izraeli szervezet elnöke, Mose Zanbar – aki egyben a Claims pénztárosa is – kijelentette: „A vagyonnak nem szabad az örökösök egy kicsiny csoportját gazdagítania. Inkább a rászoruló túlélők életét kell megkönnyíteni vele. Az örökösök zöme távoli rokon. Nem élvezhetnek előjogot a rászoruló túlélőkkel szemben olyan ingatlanok tekintetében, amelyek jogilag ráadásul már nem is az övék.” Zanbar olyannyira kitart a véleménye mellett, hogy elveti a Claims legújabb stratégiáját, amely szerint az igénylők most már az ingatlan értékének 80 százalékát is megkaphatják kárpótlásként, a Claims jogi és karbantartási költségei fejében mindössze 20 százalékot tart meg.
Az 1990-es évek elején visszaigényelt 80 000 ingatlanból jelenleg körülbelül 5000 van a Claims birtokában, többségüket bérbe adták. Körülbelül 700 ingatlant értékesítettek, 40 000 ingatlan tulajdonjoga pedig vitatott: vagy nincsenek meg a földhivatali információk, vagy kiderült, hogy a holocaust előtti tulajdonosuk nem volt zsidó. A többit visszaadták eredeti tulajdonosának vagy örököseinek, akik elég ügyesek voltak ahhoz, hogy a német törvény adta határidőig bejelentsék igényüket a német hatóságoknak, ilyen módon „lekörözve” a Claimst.
A Claims több száz millió dolláros bevételre tesz szert (a pontos számról sejtelmesen hallgat), amelyet főleg a túlélőket segítő zsidó szervezetek segélyezésére fordít. Izraelben például 3500 ágyat létesítettek idősek otthonaiban, vagy olyan gyógyászati felszereléseket biztosítottak a túlélőknek, amelyekért a Bituah Leumi, az izraeli „tb” nem fizet (szemüveg, hallókészülék, műfogsor). A Joint rendszeresen ingyen ebédet oszt a volt Szovjetunió területén, és ezt nagyrészt a Claims pénzén teszi. A Claims adományainak 20 százalékát a holocaust megismertetésére és oktatására fordítják. A jeruzsálemi Jad Vasem új levéltárát és könyvtárát főleg a Claims pénzéből építették fel. Természetesen a Claims kárpótlást is fizet azoknak a túlélőknek, akiknek ez a német kritériumok alapján jár.
Wolf és Stern elismerik a Claims érdemeit, de tovább bírálják a szervezetet: a Claims vezetői milyen jogon tartják vissza a jogos örökösök vagyontárgyait? És ha a Zanbar által vallott magasztos eszmék valósak, akkor miért bújik a Claims a német törvények mögé és utasítja vissza az olyan túlélők kárpótlási igényeit, mint Irving Wolf és a szarajevói zsidók?
A vitákat két súlyos kérdés váltja ki: a rászoruló túlélőknek vajon elsőbbségük van-e a jogos örökösökkel szemben, és a kárpótlást a zsidó szervezeteken keresztül kell-e szétosztani, avagy az olyan rászorulókon is segíteni kell, akik mögött nem áll ilyen szervezet? Wolf szerint a Claims vezetői el vannak telve önmaguktól, élvezik a hatalmat, hogy dönthetnek a felől: kinek adnak kárpótlást, kinek nem.
A Claims Conference 1951-ben alakult, alapítója Nahum Goldmann, a Zsidó Világkongresszus (ZSVK) akkori elnöke volt. A szervezet fő célja az volt, hogy a németekkel folyó jóvátételi tárgyalásokon a zsidóságot (nem Izrael Államot) képviselje. Goldmann 24 zsidó szervezet (a Szohnut, a Joint stb.) koalícióját hozta tető alá. Bár egyik-másik tagszervezet fontossága azóta jócskán csökkent, a 24es lista 1951 óta változatlan. Egy kivétel azért volt: tíz éve a holocaust-túlélők nevében két új szervezet csatlakozott a Claimshez: az Izraeli Holocaust-túlélők Szervezete és az Amerikai Holocaust-túlélők Szervezete. A Claims mai vezetői továbbra is ugyanazok, akik valaha közel álltak Goldmannhoz. Az alapító halála, 1982 óta az az Israel Miller rabbi a Claims elnöke, akit még Goldman hozott a szervezethez. Sol Kagan 1951-től kezdve közel fél évszázadon át volt a szervezet főtitkára, míg 1998-ban fel nem váltotta Gideon Taylor. A Claims vezetősége tehát nem más, mint egy maroknyi hatalmasság exkluzív klubja, amely tetszése szerint szórja a mannát az egyszerű népnek. Miután 1997-ben Netty Gross ellátogatott a Claims központjába, megírta, hogy a szervezetnél semmit sem visznek számítógépre, a hatalmas összegek szétosztását régi jegyzetfüzetekben tartják nyilván.
Véletlen egybeesés, hogy a korábbi NDK területén lévő zsidó tulajdonnal kapcsolatban felmerült panaszok és a Claims általános működésével kapcsolatos viták egyszerre váltak komollyá. Ráadásul a szervezet a rabszolgamunka kapcsán nemsokára közel 1,5 milliárd német márkával gazdagodik, és további jelentős összegek várhatók Ausztriától is. Mindez halaszthatatlanná teszi a reformot. Időközben számítógépesítették az ügymenetet és új alkalmazottakat vettek fel, s a reform előkészítésére létrehozták a tervezőbizottságot, amelyben külső tagok is részt vesznek: így Menahem Elon, Izrael volt legfelső bírája, Anita Sapira professzor, és mások.
A reform két fontos pontra összpontosít: egyik a kelet-európai zsidók (és túlélők) képviseletének megoldása, akik a vasfüggöny miatt 1951-ben nem tudtak csatlakozni a szervezethez. A másik: a túlélők szervezetei több szavazatot akarnak maguknak, mint eddig (akár 51%-os többséget is). Most először Izrael Állam is szeretne részt venni a Claims munkájában, s nem a szervezet 27. tagjává kíván válni, hanem központi helyet követel magának. A diaszpóra ügyeivel foglalkozó miniszter, Michael Melchior rabbi is azt nyilatkozta, hogy Izrael a jövőben befolyásolni akarja a Claims politikáját. Szerinte tarthatatlan, hogy ugyanaz a szervezet döntsön a pénz szétosztásának elveiről, amelyik megkapja azt.
A szétosztás elvei különben is erősen vitatottak. Hány százalékot fordítsanak kárpótlásra és támogatásra, és mennyit a holocaust megismertetésére és oktatására? (Az arány jelenleg 80:20.) Zanbar például a 100:0 arány mellett száll síkra. Mások a 20 százalékot fenntartanák, de abból zsidó nevelésre-oktatásra és a zsidó kultúra támogatására is költenének. A Zsidó Világkongresszus főtitkára és a Claims alelnöke, dr. Israel Singer azt a véleményt hangoztatja, hogy a pénz az egész zsidó népé, nem csak a néhány ezer szerencsés, de már idős túlélőé. Ahogy Singer nyersen kifejti: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a nagymamám pénzét Zanbarnak kellene adni.” A tervezőbizottság jelenleg a pénz jövőbeli felosztásának módján dolgozik. De ma még senki sem tudja megmondani, hogy egy rászoruló szarajevói vagy chicagói túlélő kaphat-e majd kárpótlást akkor is, ha a német kritériumoknak nem felel meg…
A Jerusalem Post nyomán:
Rajki András
Címkék:2000-10