Fiatal történészek vitája

Egy mítosz halála: az állam megszületésének valós története

Az alább közölt Newsweek-cikk precedens értékű – véli az utána közölt írás szerzője, mert az Izraellel kapcsolatos torzító szemléletnek több rétege is felfe­dezhető benne. Ennek illuszt­rálására bocsátjuk olvasóink elé először az amerikai lap tudósí­tását, majd a hozzá írt kommen­tárt.

A ZSIDÓ ÁLLAM létrejötte tisz­ta és egyszerű ügynek mond­ható – legalábbis standard izraeli felfogás szerint. 1948-ban az újonnan megalapított államot öt arab hadsereg támadta meg. Szemük előtt egyetlenegy cél lebegett: annak teljes megsemmisítése. Izrael csodával hatá­ros módon, meg erkölcsi ereje okán megnyerte a háborút. Mintegy 700 000 palesztinai arab vált menekültté, nem utolsósorban azért, mert arab vezetőik, kik vakon hittek saját győzelmükben, rádión felhívást intéztek hozzájuk, hogy hagyják el otthonukat. Izrael igenis a békét akarta, de ez az arabok intranzigenciáján végül is megbukott.

Ez a világosnak mondható képlet mára kissé bonyolultabbá vált. A közel- keleti békefolyamat eredményei nem csupán az izraeliek jövőképét változtat­ták meg, hanem azt a módot is, ahogy saját múltjukat tekintik. Benny Morris izraeli történész szerint a fiatalabb izraeli nemzedékek „féligazságok és hazugságok tömkelegén nevelkedtek”.

Morris egyike azon izraeli történé­szeknek, akiket „új történetírók”-nak neveznek, s akik az első ízben hozzáfér­hető, korábban titkosnak minősített do­kumentumok alapján a korábbinál jóval kritikusabb képet festenek a cionizmus­ról és Izrael korai történelméről. 1948 eseményei, Morris szerint a következő­képp zajlottak: a zsidók sokkal több embert fegyvereztek fel, mint az arabok, és magasabb képzettségük, valamint jobb kiképzésük ellensúlyozta fegyvereik esetleges gyengébb minő­ségét. Nincsenek közvetlen bizonyíté­kok arra nézve, hogy az arab rádiók felhívást sugároztak volna a menekü­lésre, arra azonban igen, hogy több százezer palesztin rémületében elme­nekült, vagy éppenséggel elűzték őket otthonaikból. Több száz arab civilt lemészároltak, és az izraeli vezetők mereven elutasítottak bármiféle enged­ményt, amely lehetővé tette volna a békekötést a háború után. Az „új törté­netírók” eleven húsba vágtak, amikor azt állították, hogy Izrael állam meg­teremtésének a palesztinok itták meg a levét, és hogy a cionizmus nem teljesen az a magasztos eszméktől áthatott ne­mes vállalkozás, amelynek eddig be­állították.

Kritikusaik szerint az új történész­nemzedék aláássa az ország legitimá­cióját. „Amennyiben az önmarcangolás és a kétkedés hulláma nem csitul …. elveszítjük erőnket, hogy szembeszáll­junk azokkal a veszélyekkel, melyek létünkben fenyegetnek” – kesereg Aharon Megged izraeli író.

AZ „ÚJ TÖRTÉNETÍRÓK” erre azt felelik, hogy Izraelnek talán valóban szüksége volt mítosz­ra a múltban, de mára kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy szembenéz­zen a tényekkel. „A régi történész­nemzedék részt vett az 1948-as hábo­rúban; ez volt életük talán legszebb pil­lanata. Aligha várhatjuk el tőlük, hogy rossz fényben tüntessék fel” – mondja Morris. A fiatalabb nemzedékeknek is megvolt a maguk meghatározó élmé­nye: a majdnem katasztrófába forduló 1973-as háború, az 1979-es békekötés Egyiptommal, Libanon végzetesnek bi­zonyuló megszállása 1982-ben, a fel­kelés a megszállt területeken és a gázai övezetben és legutóbb, a békekötés irányába tett hatalmas lépések.

A VITA IGENCSAK felerősö­dött az utóbbi időkben. Az idősebb történésznemzedék tagjai azzal vádolják a „fiatalokat”, hogy bizonyos eseményeket eltúloz­nak, míg másokat figyelmen kívül hagynak. A „fiatalok” azzal kárhoztat­ják idősebb kollégáikat, hogy minden áron el akarják rejteni a „cionista” szennyest. A palesztin menekültproblé­máról írt könyvében Morris részletesen beszámol arról, hogy 1948-ban Lodban mintegy 250 arab civilt öltek meg megtorlásként orvlövészeik miatt, s több tízezer arabot űztek el Lodból és Ramlából. Netanel Lorch, aki szintén megjelentetett egy könyvet az 1948-as háborúról, azt állítja, hogy könyvében azért nem tesz említést ezekről az eseményekről, mert nem rendelkezett megfelelő dokumentumokkal. Lorchot érezhetően idegesíti, hogy Morris az iz­raeliek által elkövetett bűnökre és igaz­ságtalanságokra összpontosít. „Vég­tére is, megnyertük a háborút – állítja -, miért kellene emiatt szégyen­keznünk?”

Az izraeli történelem újraírása nem korlátozódik 1948 eseményeire. Né­hány történész megpiszkálta a „holo­caust cionizálásának” felettébb ér­zékeny kérdését is, és erőteljesen megkérdőjelezik a cionista vezetők ma­gatartását és cselekedeteit a nácizmus alatt. Véleményük szerint a palesztinai zsidó vezetők nem tettek meg mindent, hogy megmentsék az európai zsidó­ságot, és azzal is megvádolnak némely jelenlegi politikust, hogy a holocaust emlékét manipulálják azzal a céllal, hogy saját tetteiket igazolják. (Menachem Begin volt miniszterelnök például azzal indokolta a libanoni in­váziót, hogy az alternatíva „Treblinka” lett volna – vagyis az a haláltábor, ahol 870 000 zsidót öltek meg.)

A vitának legalább annyira tárgya a jövő, mint a múlt. Anita Shapira, a cionizmus prominens kutatója szerint a palesztinokkal kötött béke „igencsak megváltoztatta az izraeliek saját magukról alkotott képét”. Ám továbbra is nyitott kérdés, hogy az „új történetírás” mennyiben lesz képes elfoglalni a régi helyét. Mindenesetre tény, hogy az új iskolai tankönyvek már tartalmazzák Morris egynémely megállapítását a palesztin menekültproblémáról. „Az emberek idővel megszokják az új gon­dolatokat” – állítja a szerző.

Fordította: Seleanu Magdaléna

A Newsweeek 1994. augusztus 15-i számában megjelent cikk alapján