fényes délelőttökön szabad csak olvasni

„fényes délelőttökön szabad csak olvasni”

A frankfurti könyvvásár forgatagában találkoztunk utoljára. Mosolyogva me­gölelt a búcsúzásnál. Én meg visszaö­leltem, és egyszerre újra megéreztem ennek a mosolygó, már-már teátrálisan kedves embernek a keménységét. Azt hiszem, nagyon szeretem ezt a nálamnál jóval idősebb, sokkal többet tapasztalt lelket, néhány hete egy debreceni bará­tommal a huszadik századi magyar re­mekműveket vettük számba, és vita nem volt, hogy a Sorstalanság című re­génynek az első tíz, vagy hány közt van a helye. És persze akadnak pillanatok, úgy látszik, mifelénk most már soha nem múlnak el, amikor az embernek mindig másnak is kell lennie, mint ami­re egyébiránt tanította az édesanyja mellbimbója. Erre a kényszerítő KELL szócskára illeszteném a hangsúlyt. Hogy amikor a makkosban röfögni kez­denek a barna kisdisznók, az ember azt gondolja, jó, rendben, akkor most én is zsidó vagyok, teszem azt, egy hosszú, aljas névsor erejéig. Holott kü­lönben egyáltalán nem akarok zsidó lenni, mert nekem egészen elviselhető a szerb, török meg még ki tudja miféle vércérnákkal összefércelt bőrömben vegzálni, de ha ez van, akkor én beál­lók egy helyre kis kapedli alá, csak azért is.

Életemben többször is hibáztam. Egy­szer például akkor, amikor négyszázöt­ven méterre egy ragyogó osztrák város fölött, tökéletes elhagyatottságban, szortyogós depresszióban, kesernyés szájszaggal, félrekalimpáló szívvel újra­olvastam a Kaddist és Az angol lobogót. Mármost addig se volt könnyű, de hogy aztán miket mondtam a lelkemet körbeszorongató szobafalaknak, azt ne tudja meg Jahve. Nagy ember Kertész Imre és nagy író. Azt hiszem, fényes délelőt­tökön szabad csak olvasni. Áldja meg a mi közös Istenünk, már ha van persze, és éltesse, amíg csak tudja.