Fény az éjszakában

Beszélgetés Jossi Stern izraeli festőművésszel

Sáros, koszos, fekete latyak az utakon. Ködös, fullasztó, influenzás idő. Meghívóval a kezemben rosszkedvűen keresem a bejáratot. Kiállítás megnyitóra vagyok hivatalos. Belépek az üvegezett ajtón és nem hiszek a szememnek. A falakon függő képeken napfény, ragyogás, derű, béke és szerelem. A megnyitó előtti percekben rövid interjúra kérem a művészt, Jossi Sternt.

– Miért éppen most nyílik meg ez a csak pár napig látható kiállítás?

– A Láng Kiadó és az Interpress közös gondozásában ma jelenik meg az Énekek éneke című kétnyelvű kiadvány az én illusztrációimmal. Ebből az alkalomból nyílt meg ez a kiállítás is, egyébként ez a második Magyarországon. Az első 1986-ban volt a Fészek klubban. Addig nem is jártam Magyarországon. Nem akartam ide visszajönni. 1939-ben menekültem Izraelbe, senkim nem maradt itt életben. Miért vágyódtam volna tehát ide? De – látja – most is itt vagyok és én csodálkozom a legjobban, hogy az Énekek énekét, Somlyó György fordításában, mennyire élvezem magyarul. Mintha a magyar lenne az eredeti és a héber változat a fordítás. (Ezt a művész izraeli barátaihoz fordulva ivritül is elmondja, akik jót derülnek a megjegyzésen.)

– Honnan ered ez a derű a képein?

– Maga így látja? Ennek igazán örülök. Erre talán legjobban egy régi-régi magyarországi anekdotával válaszolhatnék. A történet egy idős orvosról szól, aki járta a vidéket, látogatta a betegeket és a különböző betegségekre felírta a megfelelő gyógyszereket. Minden gyógyszer mellé azonban, bármi lett légyen az, felírt még egy palack bort is. Egyszer egyik betege megkérdezte: Jobban használ ez a gyógyszer, drága doktor úr, a borral együtt? Mire az orvos: Azt én nem tudom édes fiam, de az idő biztosan jobban múlik tőle. (A körülöttünk állók mind mosolyognak.) – Ugye igazat ad neki? Én ugyan nem hiszem, hogy mindig őrzöm magamban ezt a derűt, amit a képeimen látnak, de ha ez segít az embereknek boldogabban élni, ennek nagyon örülök.

– Az itt kiállított képei szoros kapcsolatát jelzik a Bibliával, így van ez más képein is?

– Amikor 1939-ben elhagytam Magyarországot, még a bármicvá előírásait sem voltam képes teljesíteni. Az ötven év alatt viszont, mióta Izrael földjén élek, a Biblia tudása mindennapi életem részévé vált, mint az étel vagy ital, amit megeszünk vagy megiszunk. Képzelje csak el, itt minden rög, kő, fa erről mesél.

– Míg képein a bibliai témák dominálnak, addig stílusában népmesei, sőt magyar népmesei elemeket fedeztem fel.

Jossi Stern táskájából egy korábbi kiállítás katalógusát teszi elém, s amíg tollat is keres hozzá, hogy dedikálja nekem, nagyon halkan a Szól a kakas már című dalt dúdolja. A borító felső részén hatalmas színes tollú kakas látható.

– Ismeri a dalt ugye? – kérdezi. – Természetesen hoztam a gyermekkoromból motívumokat, meserészleteket, dallamokat. Azok a művészek, akik Izraelben születtek, ezt már természetesen nem ismerik. Mi azonban sok mindent őrzünk onnan, ahonnan származunk.

– Van-e kapcsolata a magyarországi képzőművészekkel?

– Sajnos hivatalosan nincs ilyen kapcsolat a két ország között. Az én kapcsolataim személyes jellegűek és esetlegesek. Hozzáteszem: Izraelben – és ez szomorú tény – nagyon kevéssé ismerik az európai festészetet. A nagy magyar festők közül talán még Munkácsy neve sem ismert. Átfogó magyar képzőművészeti tárlat még nem is volt Izraelben.

A kiállítást Moldova György nyitja meg, és már a mikrofon elé lép. Be kell tehát fejeznünk a beszélgetést. Végül egy meghívást közvetítek Jossi Sternnek az MZSKE Chagall Galériájába.

Fürth Éva