Felsimered őket? – Cine îi recunoaste?

Kertész Melinda/Transindex

2008. június 8. Kolozsvárról hiányzik egy kisebbség, aki Kloysenburgnak hívta a várost. De az erdélyi zsidók tragédiája is hiányzik a köztudatból: a magyarok el voltak foglalva a sajátjukkal. Az asztalon fényképek tucatjai hevernek. A fotókon a már névtelen arcok, egy letűnt kor szinte feledésbe merült közösségének egykori létéről mesélnek. A Tudsz róluk? Cine îi recunoaşte? Missing since 1944 – 2008 című kolozsvári projekt keretében ezúttal egy könyvbemutatóra és kerekasztal-beszélgetésre került sor a Tranzit Házban az erdélyi zsidóságról.

A Cine îi recunoaste? Tudsz róluk? Missing 1944–2008 projekt célja az 1944-ben eltűntek emlékét közvetíteni, elsősorban Kolozsvár mai lakosai számára.

A projekt által megteremtett médiumok, mint például az internetes felületen elraktározott elektronikus képek mind az egykor eltűnt személyek nyomait sokszorozzák meg azért, hogy azok a Tranzit Házból, azaz az egykori Poale Tzedek zsinagógából visszakerülhessenek a városba, hogy emlékezzünk rájuk, Kolozsvár valamikori lakosságának arra a 15 százalékára, mely nyomtalanul tűnt el 1944-ben. Az Árnyékos oldal az identitás kereséséről szól, a könyv egyik lényegi kérdése az, hogy milyen identitás-alternatívák kínálkoztak a holokausztot túlélő erdélyi zsidóság számára 1945 és 1948 között – kezdte Tibori Szabó Zoltán könyvének bemutatóját Gidó Attila, a Kisebbségkutató Intézet munkatársa. A választ a korabeli erdélyi sajtó tematikus vizsgálatával próbálja megadni a szerző.

„A könyvben elhatárolódik az empirikus sajtótörténeti rész az elméleti fejezetektől. A szerző elsősorban a hiányok konstatálásából indul ki. A magyar köztudatba kevés ivódott be a zsidóság tragédiájából, ami nemcsak annak tudható be, hogy a magyarok a saját tragédiájukkal voltak elfoglalva, hanem a háború után újraéledt antiszemitizmusnak és a holokauszttal való szembenézés szinte teljes elmaradásának is” – mondta Gidó. Hozzáfűzte, a könyv tematikailag szinte újdonságnak számít, mivel Tibori Szabó Zoltán könyve megírása előtt nem léteztek szakmunkák a második világháborút követő időszakról, az erdélyi zsidóság történetére vonatkozóan. A Holokauszt után kevés zsidó kiadvány látott napvilágot, és többségük igen rövid ideig működött.

A hazatérő zsidók a keresztények számára kellemetlen bűnjelként építették újra életüket és közben mind a két részről általános volt a történtek elhallgatása – mondta a Kisebbségkutató Intézet kutatója. Általában csak olyan esetekben esett szó a holokausztról, amikor a túlélők elkobzott vagyonokat próbáltak visszaszerezni, vagy szociális ellátásért, kárpótlásért szálltak síkra.

A Tranzit Ház Alapítvány Gidó Attila mellett Michael Shafirt, a BBTE Európai Tanulmányok fakultásának tanárát, Florian Alexandrut, az Elie Wiesel Országos Holokauszt Kutatóintézet ügyvezető igazgatóját, és Tibori Szabó Zoltánt, a könyv íróját hívta meg a könyvbemutatót követő kerekasztalra.

„Kolozsvárról hiányzik egy kisebbség. A kommunizmusban a hajdani nagy létszámú zsidó közösségről és sorsáról nem beszéltek, ami oda vezetett, hogy egész léte a feledés árnyékos oldalára került – vezette fel Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es szenátor a kerekasztal-beszélgetés témáját. „Most, amikor a társadalom fejlődésének egy újabb korszakába érkeztünk, mit tehetünk azért, hogy megtörjön ez a kollektív feledés, amelyet a hajdani politikum táplált be Kolozsvár jelenlegi lakosságának a köztudatába? Mit tehetünk annak érdekébe, hogy újból beszédtéma legyen a kolozsvári zsidó közösség léte és az igazságtalanság, ami velük történt?” – kérdezte a szenátor a meghívottakat.

„Csupa ellentmondásos és provokatív gondolatok jutnak eszembe a témával kapcsolatosan – vett mély lélegzetet Michael Shafir. – Zsidó vagyok, ezért a feledés problematikája fel sem merül bennem. A történelem és a memória számomra nem egy és ugyanaz. A történelmet dokumentumok alapján újból és újból feltett kérdések megválaszolásával, a revizionizmus eszközével írják. Azonban nem a revizionistákat kell elítélni, hanem a történelem tagadóit!” – jelentette ki az egyetemi előadó. Szerinte az egyik lehetséges eszköz a feledés elleni küzdelemben a jelenleg is köztünk élő antiszemiták életének megnehezítése.

“Az antiszemiták úgy tartják, hogy egy jó zsidó, az egy halott zsidó. Folyamatosan megválaszolom az antiszemita megnyilvánulásokat, nem hallgatok, mert míg élek, méltóságteljes zsidóként akarok élni!” – hangsúlyozta Schapir.

Florian Alexandru fontosnak találta kiemelni, hogy az általa képviselt intézet a művelődési minisztérium támogatását élvezi és ennek hatásköréhez tartozik. Az állami holokausztot tanulmányozó intézetet két és fél évvel ezelőtt hozták létre. Az intézet létezése szerinte azt bizonyítja, hogy a román állam nyílt kérdésként kezeli a történelem e nemrég bekövetkezett és tragikus eseményét, komolyan veszi a holokauszt történetének tanítását, valamint az antiszemitizmus visszaszorításának a fontosságát.

Florian Alexandru elmondta, a ’90-es években nem ritkán felszólaló, holokauszt-tagadó diskurzust folytató hangok mára kezdtek elhalni. Jelen pillanatban a legvehemensebb, fennhangon holokausztot tagadó szónokok Corneliu Vadim Tudor, Ion Coja és Paul Goma.

Az intézetben folyó kutatást megkönnyíti a hiánytalan archívum. Országszerte csupán az intézet rendelkezik a teljes romániai holokauszt dokumentációjával, indulásakor kapta meg az összes, mikrofilmre vett dokumentumot tartalmazó archívumot a Washingtoni Holokauszt Múzeumtól, amely annak idején Romániából gyűjtötte össze az iratokat.

„A kutatás mellett az intézet ismeretterjesztő konferenciákat, szimpóziumokat szervez a holokauszt témakörében. Sajnos a résztvevők általában belső berkekből kerülnek ki, kutatók, illetve a zsidó közösség tagjai jönnek el az általunk szervezett rendezvényekre, pedig éppen az lenne a cél, hogy a romániai teljes lakosságának az érdeklődését felkeltsük” – mondta.

Hozzátette, az értelmiséget mindig meghívják az eseményekre, de sajnos nem mutatnak érdeklődést a téma iránt. Az intézet felvette a kapcsolatot a középiskolai történelemtanárokkal, középiskola-igazgatókkal és az állampolgári nevelést oktató tanárokkal. Őket sikerült annyira bevonni, hogy visszajárnak a rendezvényekre, és valóban érdeklődnek az iránt, hogy kik voltak az áldozatok, mi történt a holokauszt tanúival. Az újságírók számát ezeken a rendezvényeken a meghívottak hírneve befolyásolja. Ha például egy nagykövet teszi tiszteletét, akkor jópár tévé és országos terjesztésű újságok részéről is érkeznek sajtósok, máskor a média kis számban van jelen.

Tibori Szabó az asztalon heverő képeket emelgette. „A feledés a deportálásokkal egyszerre kezdődött el” – mondta. Akkoriban körülbelül 96 ezren lakták Kolozsvárt, ebből 16 ezer, vagyis mintegy 17 százalék a népszámláláskor izraelitának vallotta magát. Ez a 17 százalék nem jelenik meg a holokauszt után sem lélekszámban, sem a hitközösség befolyásoló erejeként.

“Minden közösség, aki a burgot lakta, saját nyelvén adott neki nevet: így a várost hívják Kolozsvárnak, Klausenburgnak, Clujnak. Azonban a feledés annyira ráborult a közemlékezetre, hogy ma már csak kevesen tudják, hogy jiddis elnevezése is van a városnak: Kloysenburg” – idézte fel Tibori.

“A feledés folyamatának különböző mozzanatai vannak, amelyek nem kötődnek feltétlenül a történelemhez vagy az emlékezéshez, hanem inkább a közös pszichológiával kapcsolatosak. A holokauszt pszichológiája közvetlenül a háború után kezdett működni, és meghatározza a közösségek együttélését a burgban. Legtalálóbban ezt a közös pszichológiát A Nagy Hallgatás, bővebben pedig a bűntett körüli nagy hallgatás szavakkal lehet körülírni. Kifejlődik egy objektív és egy szubjektív szituáció. Lássuk, kik ezek az emberek, akiket ezek a képek ábrázolnak. A népirtás kezdetén előbb a társadalom peremére szorították őket: kirabolták, elkobozták a vagyonukat. Majd elválasztották őket a társadalom többi részétől: a város körüli falvakba, általában iskolákba vagy zsinagógákba zsúfolták be őket.

Ezek után téglagyárakban kialakított gettókba, vagy a dési erdőbe hurcolták őket. Marosvásárhelyen két gettó működött: az egyik a téglagyárban, a másik a marhapiacon. Majd ezekről a helyszínekről marhaszállító vagonokban deportálták őket. A holokausztot megelőzően, az 1941. évi népszámlálás szerint, Észak-Erdélyben mintegy 165 ezer olyan személy élt, akikre a magyarországi zsidóellenes törvények kiterjedtek.

A zsidók munkahelyük, vagyonuk, családjuk elvesztésével kezdődő kálváriájának a visszatérésük pillanatáig minden egyes eseményt a parlament és az országvezetés irányított, amelyet az állam adminisztrációja és fontos intézményei révén vitt véghez. Például a vasút legfontosabb szerepe a front ellátása lett volna, azonban mégis megtalálták az útját-módját annak, hogy azok a vonatok is közlekedhessenek, amelyeken a deportáltakat a lágerbe szállították. A lényeg, hogy ezeket az embereket nem véletlenszerűen, hanem egy jól kidolgozott program szerint deportálták. A 165 ezer emberből csupán 35-40 ezer élte túl a lágert, ebből 10 ezer soha nem tért vissza Erdélybe. Többnyire nyugatra, Mexikóba vagy Palesztinába települtek ki. A visszatért 20-25 ezer zsidónak azzal kellett szembesülnie, hogy házát elfoglalták azok, akik hasznot húztak a háborúból, vagy akiknek háza megsemmisült a háború alatt.

A hazatérés pillanatában a javak visszaszolgáltatásának követelése újabb antiszemita hullámot korbácsolt fel. ’46-ra a helyzet odáig fajul, hogy az újságok a zsidóellenesség zászlóvivői lettek: a napi sajtótermékek keresztény gyermekeket gyilkoló zsidókról szóló és egyéb ehhez hasonló rémtörténetekkel teltek meg.

A holokausztot követően a zsidókon ellenséges érzületek, a magyar lakosságon pedig lelkiismeretfurdalás vett erőt. Ez utóbbiak számára a város utcáin megjelenő zsidók a bűntett két lábon járó bizonyítékaivá váltak. Így nem csoda, hogy a két közösség között feszültség keletkezett, amelyetaz akkori román állam még erőteljesebbre akart duzzasztani, hogy a zsidók helyzetét titkos fegyverként, a ’46-47-es párizsi békekonferencián felhasználhassa, ami egyébként sikerül is.

Ezek a feszültségek hamar eljuttatták a közösséget a feledés pontjára. A zsidó és a magyar közösség is egyszercsak elkezdett csendben, visszafogottan beszélni a történtekről, majd a téma említése teljesen elhalt. Tulajdonképpen a burg összes közössége lépésről lépésre építi fel a hallgatást és beindítják a feledést: bezártak az archívumok, a témát taglaló újság- és folyóiratkollekciókhoz nem lehetett hozzájutni” – mesélte Tibori.

A kerekasztal a meghívottak és a hallgatóság közötti, személyesebb jellegű beszélgetéssel zárult. A Tudsz róluk? Cine îi recunoaşte? kiállítás június 5-én zárult, de a 436 azonosítatlan arcot megjelenítő fotók és a Tranzit Ház kiállításának képei továbbra is megtekinthetők a Missingsince1944.ro honlapon.