Felmagasztosult keretlegények

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Öt sír nyomában a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában
Forrás: Népszabadság

2007. november 25. / Csapody Tamás Sokkal bonyolultabbnak ígérkezett a kutatás. Előzetesen azt gondoltam, hogy úgy lesz, mint ahogy Borban, Cservenkán, Jabukán, Szentkirályszabadján vagy Abdán történt, ahol csak hosszas keresgélés után találtam meg a bori munkaszolgálat során elhunytak vagy kivégzettek sírhelyeit.

Ezen az október 23. előtti napon nem a Borba hurcolt munkaszolgálatosok sírjait indultam kutatni, hanem az őket kivégző keretlegényekét akartam beazonosítani a Rákoskeresztúri új köztemetőben.

Az előzetes kutatásokból kiderült, hogy a népbírósági ítéletek után a Budapesten 1947-ben kivégzett keretlegények közül Asztalos Ferenc, Szokolits Ferenc, Tálas András, Juhász Pál és Sisák György sírja pontosan hol található. Öt bori keretlegény történetének és nyughelyének pontos ismeretében indultam tehát felfedezőútra a temető egyik legtávolabbi, közvetlenül a 301-es parcella szomszédságában lévő részébe.

Nem okozott gondot a 298-as parcellának a megtalálása, hiszen jól láthatóan ki volt táblázva a követendő útvonal. A 298-as parcella előtt álló hatalmas székely kapu előtt leparkoltam, és már indultam is volna tovább a parcella másik szegletében lévő zöld dzsumbujba, de ennek a résznek a rendezettsége itt marasztalt: gondozott zöld fűben nemzetiszínű szalaggal átkötött kis kopjafák százai, szépen, egymás mellett. A székely kapun túl kikövezett út, kedves harangláb, mögötte három nagy márványtábla, rajtuk nemzeti címerünk és “A hazáért haltak vértanúhalált” valamint az “Ismeretlen helyen nyugszanak” felirat alatt néhány száz név olvasható. Jó érzés volt ide bejönni, mert azt az egyértelmű benyomást keltette, hogy végre egy hősi temető, ahol a nemzet mártírjai méltó körülmények között nyugszanak.

Mielőtt még továbbmentem volna tervezett kutatómunkámat elvégezni, egy pillantást vetettem a márványtáblákra vésett nevekre. “A hazáért haltak vértanúhalált” felirat alatt, ötödikként Asztalos Ferenc nevét fedeztem fel. Ugyancsak ezen a márványtáblán, a negyedik oszlopban Juhász Pál, a harmadik márványtáblán pedig Tálas András nevére bukkantam. Ettől kezdve nem lehetett kétséges, hogy a márványtáblákon nem szereplő Szokolits Ferenc és Sisák György sírjának is itt kell valahol lennie. A süppedő fűben hamarosan mind az ötük nemzeti szalagos, kopjafás sírját meg is találtam. A bonyolult és hosszú kutatásból így nem lett semmi, és az ápolt parcellarészt követő sűrű akácosba már nem kellett bevenni magamat. Ezt persze nem bántam, de leírhatatlan döbbenettel álltam a felmagasztosult keretlegények sírjai előtt. És csak néztem és néztem, hogy a 301-es parcellából átjövő diákcsoportok a 298-as parcella márványtáblái előtt is leróják kegyeletüket.

Az 1943-ban és 1944-ben Borba vitt, összesen kb. 6000 zsidó, Jehova tanúja, nazarénus és szombatista munkaszolgálatos közül legalább 3000-en nem élték meg a felszabadulást. Sok mindent gondoltam, de arra azonban nem számítottam, hogy azoknak a kivégzett keretlegényeknek a sírját, akik Borban és visszafelé, a Radnóti-féle “erőltetett menet” közben kivégezték a munkaszolgálatosokat, egy ápolt Nemzeti Panteonban találom meg. Álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy a voralbergi hóhér, Asztalos Ferenc és a 70-75 bori zsidó munkaszolgálatost meggyilkolt Szokolits Ferenc sírhelyét címeres márványlappal fedték be. Hogy is van ez? Kik “haltak a hazáért vértanúhalált”? Kiknek is jár a politikai-emberi mártíromság koszorúja?

A kérdésekre válaszolva, nézzük meg közelebbről, hogy ki is volt ez az öt kivégzett bori keretlegény.

A “voralbergi hóhér”

Szokolits Ferenc honvéd, akárcsak Asztalos Ferenc, Juhász Pál és Tálas András a Bor környéki munkatáborok egyikében, a “Voralberg” táborban szolgált, és őt is a Budapesti Népbíróság vonta felelősségre 1945 és 1947 között. Sorsuk abban az egyetlen nem “voralbergi” Sisák Györggyel is közös, hogy ők mindannyian a Borból 1944. szeptember 17-én, Zsagubicán, Belgrádon, Titelen, Cservenkán, Zomboron át Szentkirályszabadjára, majd novemberben Tarjánpusztán és Abdán át Mosonmagyaróvárra, valamint Hegyeshalomra megérkező gyalogmenet fegyveres kísérői közé tartoztak.

A győri születésű Szokolits Ferencet – aki bevonulását megelőzően napszámos és bokszoló volt – 1943 nyarán vezényelték Borba a 801-es különleges munkaszolgálatos századdal együtt. A Népbíróság előtt folyó perében nagyon sok “voralberges” tett tanúvallomást. Moskovits József mádi magántisztviselő tanúvallomása szerint Szokolitsról – akit maguk között csak mint “voralbergi hóhért” emlegettek – azt mondta, hogy a “Voralberg” táborban “ő volt az, aki az embereket kikötötte és közben ütötte-verte”. Ugyanezt erősítette meg November Sándor budapesti kereskedő is, aki azt állította, hogy “nevezett híres volt arról, hogy munkatáborosokat a lehető legnagyobb kegyetlenséggel kezelte”. Az említett Moskovits József azt is elmondta, hogy amikor 1944 októberében a visszavonuló bori gyalogmenet a vajdasági Cservenkára ért, és a németek a zsidók kivégzésére készültek, “felszólított Szokolits Ferenc a többi magyar kerettel egyetemben, hogy értéktárgyainkat és pénzünket, ami még ezek után megmaradt, adjuk neki”. Nem tudjuk, hogy a felszólításnak hányan tettek eleget, de azt tudjuk, hogy Cservenkán kb. 700 zsidó munkaszolgálatost végeztek ki. A túlélők azonban mentek tovább. Lukács Gyula esztergomi kereskedő tanúsága szerint Szokolits a Magyarországra tartó gyalogmenet során “a kidűlőket vagy pedig azokat, akik élelmiszert fogadtak el a lakosoktól, puskatussal agyba-főbe verte”. Szokolits az út vége felé megbetegedett, ezért a már járóképtelen bori munkaszolgálatosokkal együtt a szombathelyi kórházba került. Nyiri Tibor újfehértói író-hírlapíró, szintén “voralbergi” munkaszolgálatos, együtt volt itt Szokolits Ferenccel. Elmondása szerint a szombathelyi kórházban Szokolits “a pár nap múlva meghalt betegeket bottal ütötte, a jóérzésű magyar legénységet a beteg zsidók ellen lázította”.

Szokolits Ferenc a vádpontok közül elismerte, hogy “a kikötött embereket gyomron rugdostam, ütöttem, vertem”, s hogy “útközben a sorból az emberek kidőltek. Ezeket addig rugdostuk, amíg vissza nem álltak a sorba. Azokat, akik a lakosságtól enni- vagy innivalót fogadtak el, félholtra vertem. A muszosoktól órát és pénzt vettem el azzal a szándékkal, hogy ennivalót viszek nekik. Azonban a verésen kívül nem kaptak semmit.” Cservenkáról azt vallotta, hogy “akiket a németek nem lőttek agyon és menekülni próbáltak, azokat lőttük agyon. Ekkor már puskám is volt, és ezzel lövöldöztem őket. Körülbelül másfél óráig lövöldöztem rájuk. Kb. 100 töltényt lőttem ekkor el. Számításaim szerint ekkor kb. 70-75 embert lőttem agyon.” “A zombori táborban tovább folytattam az emberek kínzását, de egyet sem lőttem agyon.” Mindezek után a Népbíróság 1945. augusztus 1-jén háborús bűntett és rablás bűntettének elkövetésében bűnösnek mondta ki, és összbüntetésül halálra ítélte. Szokolits “újrafelvételi kérelemmel” fordult a Népbírósághoz. Ennek során kihallgattak újabb hat tanút, köztük kerettársát, Tálas Andrást, továbbá a Jehova tanú Klinyec Józsefet és Garay Mihályt. Mivel a tanúk “a legcsekélyebb mértékben sem igazolták az elítélt által velük bizonyítani kívánt tényállásokat”, a bíróság az “újrafelvételi kérelmet” elutasította. Szokolits Ferenc kötél általi kivégzésére 1947. április 15-én került sort, és május 7-én temették el az említett 298-as parcella 8. sorába. Rehabilitálása nem történt meg. Ma mint a “nemzetért halt vértanú” nyugszik egy nemzeti szalaggal átkötött kopjafa tövében a “Nemzeti Panteonban”.

A cservenkai mészáros

Sisák György tartalékos tizedes, csanádpalotai földműves először a központi “Berlin” lágerben, majd 1944 nyarától Radnóti Miklós “táborában”, a Bortól távol eső “Heidenau” táborban szolgált, majd ismét visszakerült a központi táborba. Az ő perében is számos bori munkaszolgálatos tett tanúvallomást. A “Berlin” táborba került Mikolósi István abonyi származású fakereskedő tanúvallomásában az szerepel, hogy Sisák “segédkezett a kikötéseknél, sőt önként jelentkezett, hogy a muszosokat kiköti. A kikötött muszosokat puskatussal és botokkal addig verte, amíg azok eszméletüket vesztették. Vízzel fellocsolta őket, és újból kezdte az egészet. Egy Csillag nevű bajtársunkat, akit nap-nap után kikötött, minden alkalommal saját kezűleg verte és annyit ütötte, hogy a végén teljesen deformálódott a feje és az egész alakja.” Személyes megveretéséről tanúskodott Mermelstein Ignác munkácsi származású kereskedelmi alkalmazott, aki azt mondta Sisákról, hogy “másfél órán keresztül ütött-vert, rugdosott és csuklóztatott”, aminek nyomán “3 napon keresztül öntudatlan állapotban feküdtem” és “kb. 4 hétig fekvő beteg voltam”, továbbá “6 hónapon belül csak sántítva tudtam járni”.

A Magyarországra tartó gyalogmenet felügyeletében részt vevő Sisákról a szemtanú Szabolcsi László budapesti kereskedő azt mondta, hogy “az útvonalon Sisák állandóan belelövöldözött a tömegbe. Úgy szám szerint meg sem tudom mondani, hogy hány bajtársamat lőtt és vert agyon. Belgrád és Cservenka közötti útvonalon pl. szemtanúja voltam annak, hogy a mellettem menő Weisz Lajos bajtársamat találta el az a golyó, amelyet Sisák közvetlenül közelről a tömegre irányított.” Szücs István budapesti klarinétművész jegyzőkönyvében az szerepel, hogy “a velem most szembesített Sisák György tizedesben határozottan felismerem azt a keretlegényünket”, aki “a Pancsovára való beérkezésünk előtt” “a mellettem futó bajtársamat puskával agyonlőtte”. A már idézett Szabolcsi László mondta tollba azt is, hogy Sisák Szentkirályszabadján “fegyverével, semmi ok nélkül agyonlőtte Kesztenbaum munkaszolgálatost”. Kesztenbaum agyonlövését Schichtanz Miklós budapesti szabómester is tanúsította. Ő azonban azt is jegyzőkönyvbe vetette, hogy Cservenkán “saját szememmel láttam”, hogy “a bajtársaimat kirabolta és fegyverével, nevezetesen puskájával ő is részt vett a kivégzésekben”. A Kesztenbaum lelövését szintén szemtanúként igazoló Flaschner Sándor budapesti főpincér közölte, hogy a gyalogmenet során “Sisák úgy járt közre a gyilkosságok elkövetésében, hogy pl. puskatussal valakit fejbe vert, mikor az tovább menni képtelen volt és összeesett, azt a milicisták agyonlőtték

Sisák György tanúvallomását is ismerjük. Ebben közölte, hogy “beismerem, hogy Borban tartózkodásom alatt több embert személyesen tettleg bántalmaztam. A bántalmazásokat puszta kézzel vagy bottal vagy puskám tusával hajtottan végre, több ízben előfordult az is, hogy a muszosokba belerugdaltam. Beismerem, hogy az éjszakánként a WC-re menőket minden különösebb ok nélkül, ill. azért, mert az illetők nem mentek el egészen a WC-ig, több muszt megvertem és megcsuklóztattam. Beismerem, hogy egy muszt, akinek nevére már nem emlékszem, arra kényszerítettem, hogy megigya vizeletét.”

Elismerte, hogy Cservenkán a kivégzések után jelen volt és a gödörbe lőtt, de még élő muszosok közül egyet “puskámmal agyonlőttem”, egy téglarakás tetején bujkáló muszosba pedig “belelőttem”. Azt is elvállalta, hogy “a keret többi tagja, akik velem voltak, szintén még életben maradt bujkáló muszokra lövöldöztek”. Egyben elismerte, hogy “lövésem egy Kesztenbaum nevű muszost talált el, aki azonnal meg is halt”. Elismerte még, hogy a Mosonmagyaróvár felé menetelők és az éhségüket a kukoricásban csillapító három közül egy muszost “puskatussal úgy fejbe vágtam, hogy összeesett”, “a másiknak a testét kezdtem ütlegelni”, a “menekülő harmadikra pedig rálőttem”. Ő “azonnal elvágódott”.

Sisák Györgyöt a Népbíróság háborús bűntett elkövetése miatt kötél általi halálra ítélte, és az ítéletet 1948. július 31-én végrehajtották. Augusztus 14-én temették el a Nemzeti Panteon 298-as parcella 9. sorába, ahol – Szokolits Ferenchez hasonlóan – egy nevesítetlen sírhelyen, nemzeti szalaggal átkötött kopjafa tövében nyugszik.

Az embertelen sótolvaj

Juhász Pál tartalékos főhadnagy és Asztalos Ferenc tartalékos szakaszvezető sorsa még az említetteken túlmenően is összefonódott. Együtt álltak ugyanis a Népbíróság elé, és a 219 oldalas közös peranyagukban megszólaló, összesen 35 munkaszolgálatos egy része mindkettőjük ellen tanúskodott. Mindezeken túlmenően a Népbíróság ugyanazon a napon ítéli őket kötél általi halálra, amit tíz perc eltéréssel, ugyanott, egymás után hajtottak végre. Egymás közelében kaptak – kopjafás, nemzeti szalagos és nemzeti címeres, márványtáblás – sírhelyet. A földeáki születésű Juhász Pál főhadnagy az ellene indult büntetőper idején tisztviselő volt.

Juhász 1941 novemberében munkaszolgálatosok parancsnoka lett Orgoványban. Innen Szegedre, majd 1943. július 17-én pedig Borba került. A központi “Berlin” lágerből novemberben került a “Voralberg” táborba századparancsnoknak, 1944 februárjától viszont már ő az összesen mintegy négyszáz munkaszolgálatosból álló tábor parancsnoka. A Borból 1944. szeptember 17-én Magyarországra induló, mintegy 3500 fős gyalogmenet parancsnokhelyettese lett. Ezt a beosztást tölti be egészen Cservenkáig, majd Zomborig, ill. Szentkirályszabadjáig. Az innen induló menet egyik századának parancsnoka lett, és kísérte a munkaszolgálatos menetet egészen Hegyeshalomig.

Munkaszolgálatos beosztottjai, Katz Gyula vámkezelő és Laufer György fényképész budapesti lakosok közösen tettek perében tanúvallomást. Elmondásuk szerint Orgoványon “a muszosok elhelyezése istállóban a legrosszabb állatias körülmények között, ehetetlen koszt mellett, napi 10-12 órai munka mellett kb. 20 km-t gyalogoltak a munkahelyre és vissza”. “Az embertelen bánásmód nagyrészt Juhász akkor még hadnagynak volt köszönhető.” “Bánásmódjára jellemző, hogy azért, mert rosszul tisztelegtem (Katz Gyula), két órára kiköttetett.” Borban “minden vasárnap a kihallgatásoknál a század 200 emberéből kb. átlag 15-20 ember volt lehetetlenül csekély okok miatt két órára kikötve. Volt rá eset, hogy kikötés előtt, sőt néha közben is, amikor az áldozatok a kötélen lógtak, személyesen tettleg bántalmazta őket.” “Engem (Laufer György) parancsnoksága alatt kilenc ízben köttetett ki, 2-2 órára, pl. azért, mert éjjel bakancsaimat nem helyeztem szabályszerűen el az ágy lábánál.” “Pancsovára érkezve egy helybeli szerb egy kocsi kenyeret akart közöttünk szétosztani, éhségünkben természetesen megrohantuk a szekeret, mire Juhász közénk lövetett.” Lukács Gyula esztergomi születésű kereskedő arról számolt be, hogy Juhász, “amikor a ťVoralbergŤ táborba kerültünk, motozásunkat rendelte el, amely tulajdonképpen szabad rablássá módosult, mert minden nyugta nélkül fosztottak meg bennünket használati és értéktárgyainktól, sőt saját élelmiszerünk nagy részétől is”. Ugyancsak ő mondta el, hogy “az ételek teljesen sótlanok voltak, mert Juhász főhadnagy különböző szőrméket készíttetett ki a muszosokkal, melyek kikészítéséhez, hogy a bőr meg ne romoljon, sóhoz volt szüksége. Ezeket a szőrméket azután feleségéhez küldte el.” Miklós István abonyi származású fakereskedő elmondása szerint Borban “Juhász a címünkre érkező csomagokat felbontotta és az értékesebb holmikat, ill. élelmiszert a csomagból kivette és csak az értéktelenebb holmikat adta ki részünkre.” A visszavonulással kapcsolatban Miklós István elmondta, hogy “Zsagubica előtt egy fordulójánál egypár muszossal együtt rövidebb utat választottunk és letértünk az országútról a gyalogútra, hogy az utat megrövidítsük. Egyszer csak lövést hallottam, és mellettem egy bajtársam összeesett. Mi gyorsan hátranéztünk és láttuk, hogy Juhász a fegyverét akkor tette vissza a vállára.” A bajai orvos, a szintén “voralbergi” dr. Szilas György elmondása szerint “mikor elindultunk Borból, engem mint orvost az úgynevezett utóvédhez vezényeltek, melynek parancsnoka Juhász főhadnagy volt. Kb. a harmadik napon Zsagubica falu előtt szerpentinúton mentünk, melynek körív alakja volt, az utóvéd a körív kezdő felén, a menet pedig az egész íven ment. A körív egy kukoricást övezett, amelybe egy-két ember, a körív alsó felén beszaladt kukoricát törni, mert ki voltak éhezve. Ekkor Juhász főhadnagy, aki mellettem állt, Szabó tizedesnek a következőt mondta: ťLőj bele a büdös zsidóbaŤ. Szabó erre lőtt, de nem talált el senkit. Erre Juhász így szólt neki: Nem tudsz te célozni. Lekapta géppisztolyát és egypár másodperces célzás után kettes lövést lőtt a sorba, amelyből egy muszos kiesett. A szerpentinen menve kb. 2 perc múlva megérkeztünk arra a helyre, ahol a találat történt, az út mellett feküdt egy kb. 22 éves fiatalember, akit dr. Spilmann nevű kollégámmal azonnal megvizsgáltam, és a következőket állapítottam meg. A fekvő alak hasának jobb oldali részén a kb. a köldök magasságában, attól jobbra öt cm-re lőtt seb nyílása volt látható. Az áldozat pillanatokon belül meghalt, a golyó valószínűleg főeret roncsolt. Juhász nézett a halottra, majd kijelentette, hogy úgy kell a büdös zsidónak, ez az első, akit agyonlőtt, de lesz majd még több is. A holttestet szerb parasztok temették el.”

A főrém

A balsai születésű Asztalos Ferenc tartalékos szakaszvezető – civilben MÁV-altiszt – 1943 augusztusában vonult Borba. Először a Borhoz közeli “München” táborba kapott beosztást. Innen 1944. február 24-én helyezték át a “Voralberg” táborba. A munkaszolgálatosok leginkább Asztalos Ferencnek a visszavonulás során elkövetett bűntetteiről vallottak. Szücs István budapesti zeneművész a visszavonulás során, Titelnél ismerte meg Asztalos Ferencet. Elmondása szerint “Asztalos személy szerint maga több embert lőtt le, ezt én láttam, hiszen Asztalos neve ekkor már mintegy főrémként szerepelt előttünk.” Ugyancsak ő tanúsította a bíróság előtt, hogy Szenttamás és Cservenka között, még a cservenkai gyilkosságok előtt Gerő Pál bajtársam szintén valamiért kilépett a sorból, mire Asztalos rálőtt és meghalt.” A további menet során – Szücs István szerint – “Szentkirályszabadja és Hegyeshalom között egyik bajtársam állítólag meg akart szökni, Asztalos észrevette, utánament és fejbe vágta, valamit mondott neki, mire bajtársam elszaladt tőle és Asztalos lelőtte.” Deutsch István jászberényi származású szállítómunkás elmondása szerint “Szentkirályszabadján megbotozott azért, mert nem voltam hajlandó bajtársaim piszkát kézzel összeszedni. Olyan 25 ütést kaptam, hogy nadrágomat úgy kellett a húscafatokból kiszedegetni.” Ugyancsak ő mondta el, hogy “saját szememmel láttam, mikor Tarjánpusztánál egyik bajtársamat minden különösebb ok nélkül agyonlőtte. Utána hencegve mesélte többi kerettársának, hogy egy kézzel lőtte agyon a zsidót, nem is fogta meg a puskát két kézzel.” Fülöp Imre pécsi drogista elmondta, hogy “a visszavonulás során saját szememmel láttam, hogy Asztalos szakaszvezető Tarjánpusztán egy Schwartz nevű bajtársamat minden különösebb ok nélkül agyonlőtte”. Majd ugyancsak ő így folytatta: “Mosonmagyaróvárra érkezve egy gyárépületben kaptunk elhelyezést. Reggel az ébresztőnél kb. 20-25 bajtársam nem tudott a leromlott testi állapota miatt már felkelni. Asztalos szakaszvezető és társai puskatussal estek neki a szerencsétleneknek, és oly súlyosan bántalmazták őket, hogy tudomásom szerint legnagyobb részük az ütlegelések következtében meghaltak.” A felsőzsolcai születésű Wellesz Béla kereskedő tanúvallomása szerint Asztalos volt “Tálas legmegbízhatóbb embere, úgyhogy ha valamilyen piszkos munkára kellett valahova kiküldeni, Tálas őt küldte ki.” Wellesz Béla “becslése szerint” a visszavonulás alatt Asztalos mintegy 20 főnek okozta halálát.

Radnóti gyilkosa

Tálas András hadapród őrmester, demecseri magántisztviselő nyomozati és tárgyalási dokumentációja összesen mintegy négyszáz oldalt tesz ki. Tálas Andrásnak az elfogását követő tanúvallomása szerint Zomborból 1943. augusztus 2-án került Borba. Kezdetben – Asztalos Ferenchez hasonlóan – a “München” táborban kapott beosztást, ahol a tábor gazdasági ügyeit intézte. Onnan november közepén vezényelték a “Voralberg” táborba, ahol egy hónapon át az élelmezési ügyekkel, majd Juhász Pál főhadnagy felmentése nyomán a bejövő és kimenő levelek cenzúrázásával foglalkozott. A Szentkirályszabadjáról Hegyeshalom felé tartó – Radnótit is tagjai között tudó – gyalogmenet parancsnokhelyettese lett.

Tálas András ellen több mint egy tucat, zömében “voralbergi” munkaszolgálatos tett vallomást. Engel József bajai kereskedő azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy Tálas “a legcsekélyebb, sokszor alaptalan dolgokért kiköttette az embereket, mégpedig szabálytalanul úgy, hogy lábuk 80 cm-re a föld felett lebegett. A kikötött munkaszolgálatosokat közben egy gumicsővel ütlegelte.” Rauscher László komáromi származású magántisztviselő vallomásában elmondta, hogy “Tálas kinti szolgálata alatt jelentős vagyonra tett szert”, és ezt szabadságai során átmentette Magyarországra. Rosenberg Emil budapesti kereskedő tanúsága szerint Tálas András “szorgalmas aranygyűjtő volt”, aki “két munkaszolgálatos felhajtóval dolgozott, mindenki tudta, hogy az ő részére vásárolják az aranyat”. Ugyancsak ő mondta el, hogy: “a cservenkai SS által a téglagyár telepén éjjel lefolytatott sorozatos kivégzések tartama alatt egyedül ő volt a magyar tisztikar közül jelen, és kb. este 10 órától 12-ig egy kárpátaljai szerencsétlen munkaszolgálatost válogatott és kitartó módon kínzott.” Ekker Lajos László balsai születésű tiszviselő Tálas Andrást Szentkirályszabadján ismerte meg. Elmondása szerint Tálas “első ténykedése az volt, hogy sorakoztatta a századot, és a betegeket félreállította. Én magam is a betegek közé álltam. A betegeket ő nézte meg, és aki nem volt halálos beteg, azokat megpofozta és sípcsonton rugdalta, köztük jómagamat is.” A jegyzőkönyvnek elmondta továbbá azt is, hogy a Hegyeshalom felé induló gyalogmenet során “az úton történt kegyetlenkedéseket, részint az ő parancsára hajtották végre a keretlegényei. Fülem hallatára többször adott utasítást a menni nem tudó bajtársaim agyonverésére vagy agyonlövésére.” A Hegyeshalom felé gyalogmenetben haladó Kardos József budapesti tisztviselő azt állította magáról, hogy “szemtanúja voltam annak is, hogy Tálas a menetben igen gyakran ment azokra a helyekre, ahol még menni tudó bajtársaim, a már menni nem tudó betegeket négyen vitték. Először azokat ütötte, akik a beteget vitték, azután pedig a beteg bajtárs fejét, hogy hamarabb meghaljon.” Fülöp Imre pécsi vállalati igazgató Szentkirályszabadján találkozott először Tálas Andrással. A Hegyeshalomra tartó említett menetelés során ő azt látta, hogy “Pannonhalmán a csendőrőrs két szökött munkaszolgálatost hozott a századhoz. Ezeket Tálasnak adták át. Tálas a muszosokat nem csatolta a menethez, hanem Asztalos szakaszvezetőt utasította arra, hogy említetteket kivégezze. Asztalos három muszt vitt magával. A szökött muszokkal megásatta a sírját és agyonlőtte őket, a harmadik musz eltemette őket.”

Tálas András boriakat kísérő története – akárcsak a korábban említett négy keretlegényé – Hegyeshalomnál ért véget, a boriak és Tálas András története azonban még nem. A németeknek átadott boriak koncentrációs táborokba kerültek, Tálas pedig 1944 decemberében Budapestre ment, később pedig visszament szülőfalujába. Itt belépett a Magyar Kommunista Pártba, sőt “a Kommunista Párt Terményszövetkezeti és Értékesítő irodavezetője” lett. A párt megbízásából éppen beszerző körúton járt Pesten, amikor egy vendéglőben fölismerték. A büntetőpere során az ellene felhozott súlyos vádak többségét Tálas András tagadta. Ezt erősítette meg a Borba vitt férjét Szentkirályszabadján, máig tisztázatlan körülmények között elvesztő, ma 94 éves Schwarcz Etelka is. Ő ugyanis az interjú során elmondta, hogy jelen volt Tálas András Zeneakadémián folyó perén. Tálas András a kihallgatási jegyzőkönyve szerint beismerte a kikötéseket, azt, hogy “sokszor vertem meg muszosokat szabad kézzel, rugdostam és bottal ütöttem”, továbbá beismerte a felhajtások egy részét és a gumicsővel történt verést. Más alkalommal viszont azt vallotta, hogy Juhász Pál főhadnagy “rendelte el a kikötéseket, nekem azokhoz semmi közöm nem volt”. A Népbíróság háborús bűntett elkövetése miatt Tálas Andrást kötél által végrehajtandó halálbüntetésre ítélte, és az ítéletet a budapesti népügyészség fogházudvarán 1947. február 27-én végrehajtották. Ezután három nappal temették el őt szintén a háborús főbűnösökkel azonos sorba.

Tálas András története azonban itt nem ért véget. Úgy ítélték halálra és végezték ki, hogy a terjedelmes nyomozati és peranyagban egy mondat sem szól arról, hogy bármilyen szerepe lett volna a 22 bori munkaszolgálatos – köztük Radnóti Miklós – abdai kivégzésében. Tolnai Gábor irodalomtörténésznek az 1980-as évek középen végzett kutatásaiból azonban tudjuk, hogy Tálas András hadapród őrmester volt annak a feltehetően összesen ötfős, keretlegényekből álló csoportnak a parancsnoka, amelyik a Győr melletti Abda határában végzett a már mozgásképtelen, éppen ezért parasztszekérre tett 22 bori munkaszolgálatossal. Tálas András nem csak parancsnoka volt ennek a különítménynek, nem csak részt vett a tömegsír megásásában, de ő adott parancsot a kivégzésre, és maga is részt vett Radnóti Miklós és társainak megölésében. Tálas András történetének azonban még itt sem szakadt vége. Egyik rokona 1994-ben felülvizsgálati indítványt nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságra. A Legfelsőbb Bíróság az indítványt elutasította, a család változatlanul mártírként tartja számon őt.

A Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájának sarkában álló fekete márványtábla közli az odalátogatóval, hogy e parcellát az “1945 és 1955 közötti Magyar Politikai Elítéltek Közössége hozta rendbe 1994-ben azért, hogy a Mártír bajtársaink emlékét őrizzük.” A parcella közepén található székely kapun pedig a Nemzeti Panteon felirat alatt a “Mártírok Igazságtevő Bizottsága” név olvasható. A minden bizonnyal számos igaztalanul kivégzettet rejtő 298-as parcella rendbetétele mögött az említett szervezeteken kívül, a szervezetek létrehozásában meghatározó szerepet játszó Bosnyák Imre hungarista vezető állt. Bosnyák Imre, az 1952-ben kivégzett, nyilaskeresztes és hungarista lapkiadó Bosnyák Zoltán rokona, maga is osztotta nagybátyja nézeteit. Bosnyák Imre, miután tíz évet töltött szovjet fogságban, itthon évekre internálták, a rendszerváltás után kezdett el politizálni. Belépett a Független Kisgazdapártba, és a hungarista eszmék hirdetésén túl fő céljának a kivégzett hungarista “hősök” sírjainak, köztük példaképének, Szálasi Ferenc sírjának felkutatását tekintette. A 298-as parcellában azonosította a kivégzett nyilasok és hungaristák nyughelyét, és a 90-es évek legelejétől a parcella rendbetételének legfőbb támogatója lett. A hungaristák a parcellatisztítás elkezdésére kértek engedélyt, de beadványaikra állítólag senki nem reagált, ezért elhatározták, hogy nem kérnek tovább, hanem inkább cselekszenek. Demszky Gábor szabad demokrata főpolgármester igyekezett megakadályozni a 298-as parcella feltárását. A munkálatokat azonban nem sikerült leállítani, így, ha hivatalos engedély nélkül is, de a parcella rendezése mintegy 400 halott sírjának rendbetételével és emlékhely kialakításával befejeződött. A felavatása impozáns körülmények között, ökumenikus gyászszertartás keretei között, az Állami Operaház Énekkara és a Központi Tűzoltózenekar közreműködésével történt 1992 elején. Néhány hónappal később a hungaristák és a Demszky Gábor közötti konfliktus akkor újult ki ismét, amikor a 301-es és 298-as parcella közé Bosnyák Imréék székely kaput emeltek. Ekkor Demszky Gábor a székely kapu eltávolítását szorgalmazta. Bosnyák Imre az akkori belügyminiszterhez, Boross Péterhez fordult segítségért, és a támogatást – a székely kaput folyamatosan őrző rendőrök jelenlétében – meg is kapták. A székelykapu-avatáson a sajtó és mintegy 200 fő előtt, 1992. május 31-én a Jurta Színház volt vezetője, az utóbb szélsőséges nézeteiről elhíresült Romhányi László, valamint Bosnyák Imre mondott ünnepi beszédet. Az avatás időpontjának kiválasztása nem volt véletlen, mintegy két héttel előzte meg a 301-es parcellában felavatásra váró, Jovánovics György tervezte 56-os emlékmű ünnepélyes leleplezését. A székely kapu pedig éppen a két parcellát kötötte össze azzal az egyértelmű üzenettel, hogy a Jovánovics emlékműben megjelenő erkölcsi rehabilitáció a szélsőjobboldali és hungarista “hősökre” is kiterjed. Az Antall-kormány felismerte az újabb botránynyal fenyegető veszélyt és engedett Demszky Gábor nyomásának: a székely kaput áthelyezték a 298-as parcella jelképes bejáratához. A székely kapu mögött azonban már újabb “hősök” is nyugszanak. Bosnyák Imre végakarata ugyanis az volt, hogy itt temessék el. A Hungarista Mozgalom és a kisgazdapárt teljesítette akaratát, ezért 1997. augusztus 22-én a 298-as parcellában ravatalozták fel. A halottat Faddy Ottmár szerzetes búcsúztatta, jelen volt a kisgazda Homoki János, a honvédelmi tárca politikai államtitkára is, és beszédet mondott az FKGP egyik alelnöke, egyben az Országgyűlés honvédelmi bizottságának elnöke, Lányi Zsolt is. A Hungarista Mozgalom tagjai árpádsávos zászlókkal jelentek meg a gyászszertartáson. Az elmúlt években a 298-as parcella hivatalosan nem, de félhivatalosan mindenképpen állami kegyhely lett. A 301-es parcella mellett időről időre állami vezetők és politikusok itt is elhelyezik a megemlékezés koszorúit.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]