Feljegyzések Berlinből

A berlini tavaszt látni kell – mondogatták barátnőim, s bár megindokolni nem igen tudták, mi is változik meg az első, napos órák beköszöntésével, abban minden esetre egyetértettek, hogy más szagú, színű lesz Berlin. Prenzlauer Berg ne­gyedben – ahol főleg fiatalok, egyetemis­ták élnek – nem csak az egymást érő ká­véházak költöznek ki a szabadba, a késő délutáni órákban a környező bérházak pincéiből is előkerülnek az összecsukha­tó campingasztalok- és székek s az utcá­kon rövid időn belül megkezdődik a kol­légiumi időket idéző társas élet.

Mitte, a város másik hangulatos ne­gyede már sokkal elegánsabb, gondozottabb, pompázatosabb. Talán itt érez­hető leginkább a város lüktetése, inf­rastrukturális ereje. Egymás után reno­válják a világháborúban megmaradt, majd a kommunizmus mostoha bánás­módját is túlélt épületeket, s elképesztő ütemben húznak föl fél utcahossznyi „üvegpalotákat”. Mitte leghangulato­sabb része – a nevében is párizsi társá­ra emlékeztető – Monbijou, a csodálato­san megújult Oranienburger Strasseval és a város tizenhét – működő! – zsina­gógája közül talán a legelőkelőbbel. A mór stílusban épült zsinagógát Eduard Knoblauch keresztény építész tervezte. Németország akkor legnagyobb zsina­gógáját, mely háromezer hívő befoga­dására volt alkalmas, Otto von Bis­marck porosz miniszterelnök jelenlété­ben avatták föl. Az 1938. november 9-i pogrom során nem pusztult el az épüle­tet, 1943. november 22-én éjjel azon­ban légitámadás érte, melynek következtében kigyulladt és teljesen szétrombolódott. Felújítására 1988-ban alapít­ványt hoztak létre. A renoválás 1995-re fejeződött be. A zsinagóga hétköznap zárva van a látogatók előtt, vasárnaptól péntek estig csak a kupolába lehet föl­menni, illetőleg a hatalmas előtérből lerekesztett teremben a felújítás fázisait dokumentáló kiállítás és a munkálatok során talált régészeti leletek tekinthetők meg – persze a külön-külön megvásá­rolt belépődíj ellenében.

A berlini zsidó kulturális egyesület

A zsinagóga környezetében találha­tó a hitközség több épülete, a kóser élelmiszerbolt, a Tabularium, melyben a Síp utcai üzlethez hasonlóan a szépi­rodalomtól a chanukka-gyertyatartóig sok minden megtalálható, s ugyan­csak nincs messze innen a Zsidó Kul­turális Egyesület. Az egyesület függet­len a hitközségtől, tudtam meg Irene Runge-tól, a vezetőség munkatársá­tól, az egyesület által kiadott lap (Jüdische Korrespondenz) főszer­kesztőjétől, aki korábban szociológiai témájú könyveivel tűnt fel az NDK-ban. Az egyesület az NDK időkben in­kább baráti körként működött, s elsősorban azok voltak tagjai, akik nem kötődtek szorosan a hitközség­hez. Ma körülbelül kétszázan látogat­ják rendszeresen rendezvényeiket, melyek három témakör köré csoporto­sulnak. Az idősebb korosztály köré­ben gyakran már-már szociális felada­tokat is ellátnak, ugyanakkor szinte már csak ez a korosztály látogatja a zsinagógát – pénteken közösen men­nek az istentiszteletre -, üli meg a sabbatot, vesz részt a zsidó ünnepe­ken Sokkal több érdeklődőt vonzanak a politikai- és kulturális rendezvények. Ezeken egyrészt aktuális politikai ese­ményekről van szó, a közel-keleti konfliktusról, Izraelről, másrészt em­lékestek keretében az egyesület tagjai mesélnek életükről.

Az orosz zsidó bevándorlók

A harmadik tartópillért az Oroszor­szágból bevándorolt zsidóknak szerve­zett foglalkozások, estek jelentik. Tö­meges érkezésük számtalan, előre nem sejtett problémát hozott, nem csak az egyesület életébe. Amikor 1990 előtt toborzó hadjáratot indítottak a Szovjet­unióba, hogy a rohamosan csökkenő és már-már kihalással fenyegető berlini hitközséget orosz zsidó bevándorlókkal élesszék újjá, a 30-as évek mentalitásá­val érkező utánpótlásra vártak. A különbség hamar érzékelhető volt. Leg­többen nem beszéltek németül, sem a vallás nem érdekelte őket – ma is csak igen kis százalékuk érez ez irányú elkö­telezettséget – , sem a politikai esemé­nyek iránt nem voltak fogékonyak. Irene Runge szerint ennek azonban első sorban a nyelvi akadály az oka. Inkább csak a zenés, kulturális estekre látogat­tak el olykor, kivált, ha zongoraesteket, esztrádműsorokat, jiddis dalesteket, vagy „zsidó-orosz-szovjet giccset” (I.R.) rendeztek. (A Hackesche Höfe színhá­zában egyébként rendszeresen szer­veznek, főleg orosz előadók közremű­ködésével jiddis esteket, bár elég ala­csony színvonalon.)

Óriási traumát élnek át azok az intel­lektuális környezetből érkező orosz zsi­dók, akik Oroszországban valamely tu­dományág elismert professzorai voltak, Németországban azonban csak a leg­alacsonyabb rangú munka elvégzésére tartják őket alkalmasnak. Mind az egye­sület, mind pedig a hitközség tisztában van azonban azzal, hogy érkezésük és – ha nem is olyan jelentős mértékben, mint várták volna – aktív jelenlétük a teljes megszűnéstől mentette meg őket. A kulturális egyesület – bár ko­moly anyagi gondokkal küzd, hiszen sem az államtól, sem a várostól nem kap támogatást – mindent megtesz, hogy idővel mind jobban sikerüljön integrálódniuk a társadalomba. A nehéz anyagi időszakot előidéző fekete fel­hők Irene Runge reményei szerint pe­dig hamarosan elvonulnak fejük felől, hiszen mind személyesen ő, mind pe­dig az egyesület a lubavicsi rebbe áldá­sa alatt áll. Kérdésemre, vajon mennyi­re vállalhatja valaki ma Berlinben zsi­dóságát, meglehetősen bizonytalan vá­laszt kaptam. A Kreuzberg városrész­ben található Fraenkelufer zsinagóga kertjében nemrég felrobbant Molotov- koktélról a magyar sajtóban is lehetett olvasni, a kulturális egyesületet eddig azonban nem érte támadás, (noha az ablakokban ott vannak a Dávid-csilla­gok) és az összes zsidó intézmény kö­zül talán csak ők nem állnak rendőri védelem alatt. A telefonhívásoktól, vagy a Saron-ellenes képeslapoktól persze őket sem kímélik, ezeket aztán jelentik persze a rendőrségnek – telje­sen eredménytelenül.

Orosz diszkó

De térjünk vissza még egy pillanatra a Berlinben élő orosz zsidókra. Itt van rög­tön a hihetetlenül rövid idő alatt egész Németországban ismertté vált sztáríró, Wladimir Kaminer. Első elbeszélőköte­te – Russendisko (Orosz diszkó) címmel – 2000-ben jelent meg (azóta öt kiadást ért meg) s két éven belül már a negyedik könyve került piacra „Schönhauser Al­lee” címmel. Kaminer 1990-ben érke­zett az akkor már újraegyesült Németor­szágba. Könnyed történetei, melyek többsége a multikulturális berendezke­désű, hangulatos kocsmáiról híres Prenzlauer Bergben játszódnak és jó hu­mora miatt hamar kegyeibe fogadták a német olvasók. A „Russendisko”-t azon­ban nem csak olvasni, de heti két alka­lommal átélni is lehet a prenzlauerbergi Kaffee Burgerben. Az élő orosz zenéről Kaminer és orosz barátai gondoskod­nak. A hely azóta fogalommá vált – nem csak a negyed lakói számára. Szombat éjjel felkerekedtem hát, hogy megnéz­zem a kultikus helyet, s ha lehet, még az est sztárjával is váltsak néhány szót. Utóbbi szándékomat, amint beléptem a két teremből álló, közepesnél inkább ki­sebb helyiségbe, rögvest feladtam. A fül­ledt hőségben orosz, német és még ki tudja hány nemzetiségből való fiatalok izzadt teste préselődött egymáshoz, megdöntve – szerintem – minden eddigi rekordot az egy négyzetméterre jutó em­berek számával. Kísérőm szerint a zenei stílusirányzat a nyugati világban körülbe­lül a 80-as években hódított, láthatóan azonban mindenki jól érezte magát – a diszkók mára szinte elmaradhatatlan szí­nes neonfénye és kábítószere nélkül is.

Kaminer, a sztáríró

Másnap csak a kora esti órákban me­rem fölhívni Kaminert, de legnagyobb meglepetésemre már nem csak a fog­mosáson, de egy interjún is túl van ak­korára, s máris siet az egyik baloldali lap, illetőleg a helyi rádió számára ké­szülő interjúra. Csak nehezen tudok tőle húsz percnyi időt kérni. Rég volt szerencsém ennyire optimista ember­rel találkozni. Mint mondja, minden ba­rátja, azok az orosz zsidó fiatalok, akik vele együtt jöttek Berlinbe, talált mun­kát, van lakása, egzisztenciája és több­nyire elégedett. „Senkit se ismerek, aki ha keresne, ne találna munkát. Ma rá­adásul sokkal könnyebben is, mint ti­zenkét éve. Amikor idejöttem, prospek­tusokat osztogattam. Ezer darabért hat­van márkát kaptam. Ma viszont már egyáltalán nem számít ritkaságnak a tíz eurós órabér.” (Itt Kaminer erősen tú­loz, hiszen már a hét euró is igen jó órabérnek számít alkalmi munka eseté­ben, diákok azonban olykor még öt euróért is elmennek felszolgálni.)

Az írásokból nekem úgy tűnt, szin­te csak iróniád és humorod segített a német bürokráciát túlélni.

– Elbeszéléseimben egyáltalán nem a humorra helyeztem a hangsúlyt. Nem humoros történeteket akartam írni. Ez különben ízlés dolga. Épp most olvas­tam a „Russendisko” website-ján(!) két igen különböző véleményt. Az egyik azt írta: Fantasztikus ez a Kaminer! A má­sik: Nem rossz író a Kaminer, vannak vicces történetei, de az élet még nála is viccesebb.

Milyen tervekkel jöttél Berlinbe?

Nem voltak terveim. Más életstílus­ra vágytam, mint amit a Szovjetunió tu­dott nyújtani. Először nem is Németor­szágba mentem, hanem Dániába. Csak 1991-ben jöttem Berlinbe. Ez aztán na­gyon megtetszett, hát itt maradtam.

Akkor ez most végcél, vagy inkább egy állomás?

Én itt már jól érzem magam, ott­honra találtam Prenzlauer Bergben. Épp most kaptam a GEO magazintól egy két hónapra szóló meghívást Shanghaiba. Nem fogadtam el. Minden­ki mondta, őrültség, amit csinálok. Sze­rintem meg, ha nyaralni akarok, azt itt Berlinben is megtehetem – elmegyek Weddingbe. (Wedding Nyugat-Berlin ha­gyományos munkáskerülete, nagyszá­mú török lakossággal. – P.K.)

– Honnan jött az ötlet, hogy orosz disz­kót csináljatok Berlinben?

Bert Papenfuss-szal a prenzlauerbergi költővel találtuk ki, hogy minden este történjen arrafelé valami. Nagyon demokratikus egyébként a kocsma mű­ködése, mindenki felolvashatja ott írá­sát. Az én feladatom pedig, hogy kelet­-európai művészeket hozzak. Barátom­mal, Juri-jal orosz zenét játszunk, orosz zenészeket hívunk meg.

Ha jól tudom, az antológia ötlete is a felolvasásokból jött.

Az első történeteimet kocsmákban olvastam fel. Berlinben elég szép szám­mal vannak efféle felolvasó-kocsmák, s vannak a történetek között érdekesek is. Azt találtam ki, hogy a legjobbakat összeválogatom, és antológiában ki­adom.

Olvastál már fel zsidó kulturális kö­rökben is?

Persze, mindenkivel tartom a kap­csolatot, hogy aztán kijátsszam őket egymás ellen, ha netán elfelejtene vala­melyik.

A zsidó könyvesbolt kínálata

Kaminer könyvei fogynak. Ezt a Joachimstaler Strassei zsidó könyvesbolt eladónője is megerősítette. Az üzlet vá­sárlóközönsége, mint mondta, a hitköz­ség tagjaiból, külföldiekből és nem zsi­dó érdeklődőkből tevődik össze. Nagy­jából fele-fele arányban látogatják az üzletet zsidó és nem zsidó olvasók. Ar­ra a kérdésemre, vajon mi a választá­suk alapja, milyen kritériumok szerint minősül valaki zsidó szerzőnek s kerül könyvesboltjukba, nem igen tudott vá­laszolni. Először is persze mindent megrendelnek, ami a katalógusban a „zsidóság” címszó alatt jelenik meg (a felelősség ezennel időlegesen elhárít­va), aztán az imakönyveket, meg ami a zsidó hitélettel kapcsolatos, izraeli író­kat, Izraellel kapcsolatos könyveket, a nemzetiszocializmusról szóló műveket, meg a zsidó szerzők könyveit. Nos, in­nen aztán már nem jutunk tovább. Ma­gyar szerzők közül ott látom Kertész Imre, Dalos György, Konrád György több kötetét, Kornis Mihály Napköny­vét. Megtalálható továbbá a jiddis iro­dalom, cionizmussal, Közel-Kelettel kapcsolatos könyvek, művészeti szak­könyvek, keresztény-zsidó együtt­élésről szóló irodalom, filozófia, holo­caust, nyelvkönyvek, a hanganyagok palettája a klezmertől az egyházi zené­ig terjed, valamint a hetilapok, folyóira­tok széles választéka: Jüdisches Berlin (a hitközség kiadványa), Jüdische Allgemeine Wochenzeitung (országos hetilap), Aufbau (Egyesült Államokban szerkesztett lap a zsidó-német együtt­éléssel foglalkozik), Jüdisches Europa, Frankfurter Jüdische Nachrichten, tachles). Kissé meglepődöm, hogy a legnép­szerűbb szerzők közé I.B. Singer, Joseph Roth, meg az új izraeli krimi­szerzők tartoznak.

Egy zsidó írónő első könyvéről

Bár nem tartozik a bestseller írók kö­zé, tavaly mégis érdemesnek tartottam lefordítani Esther Dischereit „Joëmi asztala” című kötetét. Az írónőt munka­helyén, a DGB-ben (német szakszerve­zet) keresem föl.

Viszonylag későn, 33 évesen kez­dett el írni. Köthető e valamilyen konk­rét eseményhez, ami kiváltotta önben azt, hogy tollat ragadott?

Valójában mindig is írással akartam foglalkozni. Tizenöt-tizenhat évesen ver­seket kezdtem írni. Azt iskola befejezé­se után mégis politikával kezdtem foglal­kozni. A politikai légkör azonban egyéb­ként sem kedvezett akkor az írásnak.

Mennyiben volt a holocaust téma a családban?

Az nem téma volt, hanem állapot. Meg nem szűnő múlt.

Elbeszélései egyrészt a soáról tör­ténő filozófiai elmélkedések, másrészt egyfajta szerepjátékok, melyekben azonban mindig nagyon kiélezett szitu­ációkat ír le –

– Írás közben azt a határt kell megta­lálni, mi az, amit még el lehet gondolni, ki lehet mondani. Ezt a határt kell maximálisan kitolni, hiszen az igazsághoz csak így jutha­tunk közelebb. Ha a ki nem mondható határát már a végletekig feszítettük.

Berlin-szerte több egye­temen olvasom a nevét –

Igen rólam tartanak szemináriumokat.

Én nem csak elemzés­re alkalmas témaként lát­tam a nevét, hanem, hogy mint előadó is fel-felbukkan az egyetemeken.

Mi iránt érdeklődnek leginkább az egyetemis­ták? Mi a benyomása, mi­lyen a viszonyuk a soához, mennyit tudnak róla?

Keveset tudnak a diá­kok a zsidóságról. A szépi­rodalom segítségével akarnak valamit megtudni róla.

A nyugat-berlini Freie Universitäten működő judaisztika szak diákképvi­selője, maga is a szak hallgatója szerint, sok diák valóban nem igazán tudja, mit is tanulhat majd a szakon s inkább csak a zsidóság iránti kíváncsiság, vezérli őket oda. Az öt év során azonban komplex képzésben részesülnek. Több szakirány felé – így a történeti irányzat, misztika, cionizmus, rabbinikus zsidó­ság, stb. – specializálódhatnak. A berli­ni szak külön erőssége – más egyete­mek judaisztika kínálatával ellentétben – az intenzív nyelvi képzés. Az oktatás – főleg az első években – németül zajlik, később azonban több professzor is sa­ját anyanyelvén, így angolul vagy hébe­rül tartja az előadását. Az ötödik év vé­gére az is megtanul héberül, aki a beiratkozáskor még az alefbétet sem is­merte. A szakra egyelőre nincs túljelent­kezés, de évről évre népszerűbb – je­lenleg kétszáz hallgatója van.

A Schröder-Walser beszélgetés

A berlini baloldali fiatalok zsidóság iránti élénk érdeklődése valóban szem­betűnő. Szinte nem múlik el hét, hogy ne tartanának valahol előadást a zsidó­sággal kapcsolatban, vagy ne tüntetné­nek mellettük. (Tüntetéseket egyébként is szép számmal rendeznek Berlinben, egy napra átlagban 6,5 demonstráció jut.) Rövid egy hetes berlini tartózkodá­som alatt részt vehettem egy Izrael poli­tikai helyzetéről és az antiszemitizmus­ról (!) rendezett konferencián a kelet­-berlini Humboldt egyetemen, melyhez a szórólapokat az SPD Berlin Kreuzberg városrészében található székházától (Willy Brandt-Ház) pár méterre tartott, harsány tüntetésen osztogattak. Figye­lemreméltó jelenség volt, amint a ren­geteg rendőr a hangszórókat használó, de alapjában békés tüntetőkre vigyá­zott, miközben a székházat, ahová né­hány percen belül maga Schröder kan­cellár érkezett meg, alig őrizték. A de­monstrálok arról próbálták meggyőzni a járókelőket, hogy ne menjenek be a székházba, ahol rövid időn belül beszél­getés kezdődik Gerhard Schröder kan­cellár és Martin Walser író között. Walser 1998-as paulskirchei beszédére hivatkoztak, melyben – állításuk szerint – az író antiszemita nézeteiről tett tanúbi­zonyságot. Elfogadhatatlannak tartják, hogy részt vesz a társadalmi-politikai életben, s hogy véleményét azok után bárki figyelemre méltatja. A Willy Brandt-Ház ajtajai előtt ehhez képest utcahossznyi sor állt. Aki tehát mégis arra vetemedett, hogy átment az utca túlsó oldalán lévő szociáldemokrata párt­székházhoz – beleértve – gondolom – a szociáldemokrata kancellárt is – azt megfellebbezhetetlenül az antiszemiták gyülevész táborába sorolták.

A beszélgetés mint esemény, már ön­magában is hírértékű volt, a napilapok másnap tudósítottak róla. komor, rezig­nált, megfáradt „aggastyán” ült a derűs hangulatot árasztó Schröderrel szem­ben, s Christoph Dieckmann (a Die Zeit című hetilap szerkesztője) hozzá intézett kérdéseire pedig egykedvűen idézte önmaga korábbról ismert vála­szait, melyeken aztán Schröder finomí­tott, mondván: „Walser úr szerintem azt úgy gondolta…” Így kell választás előtt szavazatokat nyerni.

Minden esetre, figyelemre méltó je­lenségnek tartom, hogy Németország­ban a kancellár részt vesz az értelmiség vitájában. Így történt ez a hosszú ideje zajló tárgyalásoknál is: Fölépítsék e hű mását a Hohenzoller kastélynak, mely egykor a város közepén, az Unter den Lindenen állt, s melyet, miután bomba­találat érte, az NDK időkben teljesen le­bontottak. Ugyancsak hosszú, de sok­kal véresebb, durvább hangnemben – már nem csak a terv vezetőinek és ak­koriban Kohl kancellárnak szűk köré­ben, hanem szinte a teljes berlini la­kosság részvételével – zajlottak a holo­caust emlékmű körüli viták. A higgadt, megfontolt, érvekkel alátámasztott argumentumok helyett többnyire inkább indulatok, hosszú ideje lappangó fe­szültségek törtek felszínre. A követ­kező interjú zaklatott hangneme jól tükrözi azt a hangulatot, mely az utolsó hónapokban a – talán a már reményte­lennek tűnő csatározásban megfáradt – részvevők idegállapotát jellemezte.

A több projektet is képviselő sztá­r ügyvédnővel, Lea Rosh-al csak több időpont-egyeztetés után tudtam né­hány percre leülni. A különféle kulturá­lis ügyeket képviselő ügyvédnő Berlin­ben – elsősorban zsidó körökben – nem örvend túl nagy népszerűségnek. Ez talán feltűnően arrogáns viselkedé­sével, tárgyalási stílusával magyarázha­tó, túlzott aktivitása mögött azonban kompenzációs kényszert lehet érezni. Rosh egyik nagyszülője zsidó volt, s ő maga most a holocaust emlékmű fel­építésének ügyét karolta föl.

Miért akart valamiféle monstruózus emlékművet építeni? Konrád György a Művészeti Akadémia elnöke például egész jól el tudott volna képzelni egy csöndes parkot, ahová valószínűleg szí­vesebben ellátogattak volna a város la­kosai, hogy emlékezzenek. Vagy ön ta­lán alkalmasabbnak talál 2700 beto­noszlopot erre a célra?

– Honnan a csudából veszi, hogy nem mennek majd oda az emberek? Persze azt, hogy odamennek majd. 2007-re készen lesz. És nem csak a né­met zsidókra, hanem az európai zsidó áldozatokra is emlékezünk általa. Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy Konrád mit akar. Persze, hogy egyálta­lán ne épüljön emlékmű!

Lehetett hallani az emlékműhöz kapcsolódó információs központról is. Azt azonban nem sikerült megtudnom, pontosan mit is értsek alatta? Kutatóin­tézetet, könyvtárat, valamiféle tárlatot?

– Amit a neve is mond. Sok helyisé­get. A „csend helyiségét”, a „sors helyi­ségét” (itt tizenkét országból való család sorsát mutatjuk be, ahogy elpusztítot­ták őket), a „nevek helyiségét” (a neve­ket, melyeket Yad Vashemből kapunk, a falra vetítjük, kívülről pedig külön-külön is le lehet kérdezni a neveket és a sorsokat), a „helyek helyiségét” (itt azt hozzuk az emberek tudomására, hogy a zsidókat nem Németország területén öl­ték meg, a koncentrációs táborok mind Lengyelország területén álltak.”(!)

Sok berlini polgár ellenezte az em­lékmű megépítését. Véleménye szerint magát az emlékművet nem akarták, vagy kifejezetten a jóváhagyott terv el­len tiltakoztak?

Elsősorban olyan emlékművet nem akartak, amely csak a zsidó áldo­zatokra emlékezne. Ha már emlékmű, akkor az a II. világháború minden áldo­zatára emlékezzen. Nem akarják, hogy a német történelem eme nagy szégye­nére emlékeztessék őket.

Volt valamilyen kellemetlensége a viták során, munkahelyén vagy akár otthonában?

Nem, a munkahelyem maga is tá­mogatta a célt, és a férjem, barátaim is mindvégig mellettem álltak. Persze nem számoltunk ilyen erőteljes ellenállásra.

Valóban, talán az ellenállás a legjobb szó a németek zsidókkal szemben tanú­sított magatartására. Mint már említet­tem, létezik a baloldali fiatalok viszony­lag szűk köre, mely minden alkalmat megragad, hogy kifejezze szolidaritását akár a német zsidókkal, akár Izraellel. Rendszeresen megjelenő lapjaikban (Junge Welt, Bahamas, Konkret – kiadó­ként is), számtalan könyvkiadványuk­ban (‘ca ira’ kiadó) – filoszemitaként – küzdenek az antiszemitizmus ellen.

A németek „elfordított tekintete”

A társadalom széles rétegei azonban inkább elhárítani próbálják maguktól a folyamatos emlékezésre irányuló felszó­lításokat. Legtöbbjükben óriási feszült­ség halmozódik fel, bár a német de­mokrácia eljutott már odáig, – ellentét­ben Magyarországgal – hogy értelmiségi körökben nem veszik komolyan azokat, akik antiszemita megjegyzéseket tesz­nek. Ugyanakkor – mint Walser – sokan inkább „elfordítanák tekintetüket”, ha a holocaustról esik szó. A jelenséggel ma még annál is nehezebb megbirkózni, mivel a város keleti részében viszonylag új jelenségnek számít, mint ahogy a kommunizmus idején Magyarországon sem lehetett nyílt antiszemitizmussal ta­lálkozni. 1990 körül, ráadásul már csak alig pár száz főnyi zsidóság élt Berlin­ben. A hitközség épp csak vegetált már, amikor hatalmas hullámokban megér­keztek a Szovjetunióból, illetve az utód­államokból a zsidó bevándorlók. Lénye­gében a német zsidók is inkább csak ál­taluk kerültek a figyelem középpontjá­ba. Közvetve tehát az újonnan érkezők – noha a többségük nem volt vallásos, vagy ha mégis szinte kizárólag az orto­dox irány képviselője – virágoztatták föl mind a hitéletet, mind pedig a kulturális életet. Ma már van jiddis színház a Hackesche Höfe-n, zsidó színház a nyugat-berlini Wilmersdorfban, zsidó lányisko­la, jesiva, talmud-tóra iskola, zsidó népfőiskola, ahol nem csak jiddis és hé­ber (gyorstalpaló) nyelvtanfolyamokra lehet beiratkozni, de ahol felolvasások, zsidó filmfesztiválok és számtalan más rendezvény, illetőleg egy hatalmas könyvtár rengeteg német, orosz és hé­ber nyelvű újsággal is helyet kap, pék­ség, étterem, vegyeskereskedés. Amíg valamely létesítmény kulturális komfor­térzetüket szolgálja ki, mint a könyves­bolt, az ősszel megnyílt zsidó múzeum, vagy akár a kóser kávéház, melyeknek mind legalább annyi nem zsidó, mint zsidó látogatója van, egyetértenek a vá­ros nem zsidó lakosai abban, hogy a zsidóság jelenléte érdekes színnel(!) gazdagítja a berlini életképet. Csak a holocaust, a zsidóság üldöztetése ne kerüljön szóba!

Zsidó múzeum nyílt Berlinben

Figyelemreméltó jelenségnek számí­tott, milyen hatalmas tömegeket von­zott már üresen is a Daniel Libeskind által tervezett épületben megnyílt zsidó múzeum. (Korábban erről a Szombat 2001/9 számában írtam.) Hosszú előké­születek után tavaly ősszel fogadta a tár­lat az első (néhány ezer) látogatót. Ber­linnek már volt korábban zsidó múzeu­ma, az, egy héttel Hitler hatalomra kerü­lése után nyitotta meg kapuit, majd 1938-ban a birodalmi kristályéjszakán „zárták be”. Gyűjteményét a Gestapo kobozta el. Ezekből csak néhány dara­bot sikerült itt kiállítani. A kiállítás Libes­kind extravagáns épületének alsó ke­reszttengelyében kezdődik. A cikcakk alakú épületben kopár falakkal határolt, lőrésszerű ablakokon át érkező fénnyel megvilágított hosszú egyenes folyosók vezetnek gyakran üres terekhez – me­lyek a gondolkodást segítenék elő. Az alsó szinten három tengely keresztezi egymást: a „száműzetés tengelye” a szá­műzetés kertjébe vezet, ahol 48 fa – Iz­rael alapításának évére, 1948-ra utalva – áll hatalmas betonhasábokban (olda­lai olyan hosszúak voltak, mint a két ki­tárt karom) német földdel beszórva, a 49-et izraeli föld borítja, a „megsemmi­sítés tengelye” a holocaust-toronyba tor­kollik (a teljesen üres, három emelet magas betonfalakkal körülvett, fűtetlen, csak a keskeny ablakokon át beszűrődő fénnyel megvilágított toronyba hatal­mas, nehéz vaskapun keresztül lépünk be) s erre az üres toronyra látunk a mú­zeum fölső szintjeinek összes ablakából) is, a harmadik tengely a Berlin Mú­zeumhoz, a tulajdonképpeni kiállítás­hoz vezet. Ezeken a folyosókon csak né­hány vitrint lehet látni, többnyire szem­élyes tárgyakkal – például Moses Men­delssohn szemüvegét, vagy Walter Benjamin pénztárcáját, Ludwig Simon vulkánfiber bőröndjét, porceláncsészé­jét, családi fotókat. Amint belépünk azonban a kiállítás első helyiségébe, az az érzésünk támad, mintha egy csengő­bongó fákkal teleültetett, elvarázsolt kastélyba léptünk volna be. A bősége­sen telepakolt helyiségekben zavartan toporgok, merre is induljak először, s hagyományos kiállításokhoz szokott tár­latlátogatóként először nem is mindig veszem észre, milyen játékos megoldá­sokat találtak ki számomra, hogyan akarnak engem is a ma oly divatos mód­szerekkel a kiállítás aktív közremű­ködőjévé tenni. Rögtön a belépéskor, a hatalmas bűnbeesés fájára lehet papí­ralmákat általam írott kívánságokkal fe­lakasztani – az ötlet később még egy­szer előkerül -, a fát azonban vitrinek ve­szik körül, melyek például régi tórate­kercseket rejtenek, vagy az 1324-ből származó erfurti bibliát.

A kiállítás eme kettőssége, a bőség és a sokféleség, mindvégig nyomon kö­vethető. Figyelmünket egyszerre akar­ják számtalan dologgal lekötni – a leg­különfélébb módszerekkel. Mint már említettem, a hagyományosan vitrinbe helyezett leletektől a legmodernebb számítógépes animációkig mindenféle technikát felhasználtak. Ismeretter­jesztő célból hol kis fiókos szekrényké­be rejtették a talmud-tóra kérdéseire adható helyes válaszokat, hol játékau­tomata gombjait nyomogatva, vagy ké­pes kártyácskák lapjait forgatva kapjuk meg a megoldást. De megcsodálhatjuk a sok-sok festmény között Jakob Steinhardt: Próféta című képét, Isaak Da­niel Itzig portréjával ellátott csészeal­jat és csészét, a brit mila kellékeit és egymás alá helyezett három tévékészü­lékben párhuzamosan láthatunk részle­teket a Jud Süss című film három ren­dezéséből két nyelven. A kiállítás végé­hez közeledve kabarérészletek felvéte­leibe hallgathatunk bele, bőséges do­kumentációt találhatunk Peter Weiss: A vizsgálat című darabjáról, vagy a Fassbinder-vitáról. Szinte szédülten tá­molyog ki az ember a hihetetlen infor­mációmennyiség birtokában. A múze­um sajtóreferensét a múzeum megnyi­tásának körülményeiről kérdeztem.

Mennyiben különbözik ennek a mú­zeumnak koncepciója az Oranienburger Strasse-n állóétól?

Az akkorit először is a hitközség tervezte, ők állták a költségeit is. Ezt a múzeumot a kormány által nyújtott tá­mogatásból építettük és finanszírozzuk ma is. Az akkori múzeum inkább kultu­rális-művészeti múzeum volt, míg ez a mostani inkább a történeti oldaláról kívánja bemutatni a zsidóságot.

Én úgy érzékeltem, a kiállítás körül­belül első harmadában vehet részt a lá­togató történelmi sétán, aztán már a kulturális, vallási élet tárgyait szemlél­heti meg, végül pedig még színházba is meginvitálják.

– A 2000 éves német-zsidó együtt­élést kívántuk zsidó szemmel bemutat­ni. Együttélésük már a rómaiak korában megkezdődött s nagyon fontos volt szá­munkra, hogy ezt tudatosítsuk is a láto­gatóban. Sokan ugyanis azt hiszik, a zsi­dók csak a tizennyolcadik, tizenkilence­dik században vándoroltak be valahon­nan Lengyelországból meg Oroszország­ból. Fontosnak éreztük hát, hogy meg­mutassuk a kezdeteket is, hogy látható­vá tegyük, miből is lett a német nemzet.

Ennek tudhatok be a kissé didakti­kus szellemben készített szemlél­tetőeszközök is?

Igen. De van a kiállításnak egy har­madik tartópillére is: a nemzetiszocia­lista múlt, a soára való emlékezés. A földszinti tengelyrészben pedig azokat a tárgyakat helyeztük el, melyek bár nem kapcsolódnak szervesen a kiállí­tás vezérfonalához, az emlékezést, a holocausttal való szembenézést szol­gálják.

Vagyis akkor kezdettől inkább a nem zsidó közönség számára tervezték a tárlatot?

nagyrészt. A látogatóink többsége nem zsidó.

És aki ide betéved, szerették volna, ha rögtön mindent meg is tanul a zsidó­sággal kapcsolatban. Mind a kiállított tárgyak, mind a technikai megoldások tekintetében meglehetősen eklektikus­nak találtam a múzeumot.

A különféle történelmi korszakok­ból különböző mértékben maradtak ránk tárgyak. A zsidók letelepedéséről például alig őrzünk leleteket, ezt a kor­szakot ezért igen nehéz volt megjelení­teni. Még a középkorból sem állt ren­delkezésünkre túl nagy választék. Elgondolkodtunk hát azon, miként is je­leníthetnénk meg ezeket a korszako­kat. Ezért folyamodtunk a számítógé­pes animációkhoz, a fakszimiliákhoz, hang- és videojátékokhoz. Így keletke­zett ez a nagyon sokszínű, változatos kiállítás, bár többen mondták már, hogy kicsit nehezen találják meg a ve­zérfonalat, ennek kijavításán azóta is dolgozunk.

Ez állandó kiállítás, vagy találhatók benne időszaki kiállítási egységek is?

– Alapvetően állandó kiállítás, de nem abban az értelemben, hogy ez most már mindig így is marad. Folya­matosan dolgozunk rajta egyrészt a fent említett okból, másrészt, mert né­hány kiállított tárgyat csak korlátozott ideig mutathatunk meg: a tóraleplek, textíliák nagyon érzékenyek. Tervezünk azonban egy állandóan változó részt is. Eddig egy időszaki kiállítást nyitottunk meg: Lengyelország húszas éveit bemu­tató fotókiállítást. A hónap (május) vé­gén nyílik meg a következő, melyen kortárs művészet lesz látható. Robert Langau, egy amerikai művész készített rajzokat, festményeket azokról a fotók­ról, melyek 1938 után Sigmund Freud elhagyott lakásáról és rendelőjéről fennmaradtak. Ezek a képek a német­ zsidó történelemben bekövetkezett tö­rést tematizálják és teszik láthatóvá.

Egy biztos: a hihetetlenül tömény ki­állításon, ha egyszerűen csak végigsé­tálni akarunk is szükséges legalább há­rom-négy óra.

Péntek este a Pestalozzi-zsinagógában

Este bár a rykerstrassei zsinagógába akartam menni – ez Berlin legnagyobb zsinagógája – de mert megtudom, hogy a Pestalozzi Strassen magyar kántor, Pásztor László énekel, végül is azt vá­lasztom. (Azon a pénteken mégsem őt, hanem Isaak Sheffer csodás énekét halhatom.) Az 1400 személy befogadá­sára alkalmas zsinagóga égetett tégla épületében liberális rítus szerint – orgo­nával és kórussal tartják az istentiszte­letet. Hosszú ideig ennek a közösség­nek volt főkántora az ismert énekes Estrongo Nachama is. Berlinben egyébként mindenféle irányzatot képvi­selő közösség megtalálható: a Joachimstaler Strassen, a hitközség egyik központi épületétől nem messze lévő zsinagóga az ortodox irányt képviseli, az Oranienburger Strassei reform zsina­gógát, ahol a padsorokban együtt ülnek nők és férfiak s a nők még tórát is ol­vasnak, beszélgetőpartnereim mind ki­csit fanyar szájízzel emlegették. A gya­kori támadásoknak kitett fraenkeluferi zsinagóga pedig inkább a konzervatív irányt képviseli. Bár az 1200 hitközségi tagból csak egész kevesen mennek el péntek esténként a zsinagógába, nagy meglepetésemre becslésem szerint több mint száz ember gyűlt össze. Per­sze minden zsinagógát elég sok nem zsidó is látogat, gyakran egyszerűen csak a szép zene miatt. Feltűnt egyéb­ként, mennyire azonosultak a német zsidók a szigorúbb német szokásrend­del, s mennyire fegyelmezetten ülnek a zsinagógában, – még az egészen kis­gyerekek is – adott esetben pedig szin­te mindenki együtt énekel a kántorral. Azon kívül itt is inkább orosz, mint né­met szót lehet hallani, az élénk orosz gyerekeket már messziről meg lehet is­merni. A szertartás rövid ideje alatt senki sem kíván – sem békés eszkö­zökkel harcolva, sem harsány szózatok­kal – a német-zsidó együttélés jelenéért és jövőjéért síkra szállni, a harag itt lecsendesedik, a politika kívül marad a kapun. Béke van.

Beköszönt a szombat.

A német-zsidó együttéléssel foglalkozó összeállításunk, melyet jelen és következő havi számunkban közlünk, Németország budapesti nagykövetségének támo­gatásával jelenik meg.