Felirat egy emléktáblára

MÁR AHHOZ IS négy évtized szükségeltetett, hogy Budapesten köztéri emlékművet állítsanak az 1944–45-ös borzalmak zsidó mártírjainak. Hogy ennek végül is milyen félreeső, eldugott helyet (Népfürdő u.–Viza u. torkolata) választották, azt ne is említsük. Felirattal azonban négy éven át sem látták el; a Főv. Tan. Művelődési Osztály, illetve a Budapest Galéria nem tudta (nem merte?) megfogalmazni a szöveget. Most végre megszületik majd, de a következő ködösítő formában: „Emlékezésül azokra az ellenállókra, katonaszökevényekre és üldözöttekre, akiket a fasiszták 1944/45 telén a pesti Duna-parton meggyilkoltak.”

Figyeljük meg ezt a finomkodó szóhasználatot: „a fasiszták”, mintha ezúttal is a németekről, nem pedig magyar cinkosaikról, a nyilasokról lenne szó! S természetesen megint előbukkan a levitézlett korszak eufemizmusának szóhasználata, az „üldözöttek”. Hát még ma is szégyen kimondani, hogy zsidók, vagy zsidóságuk miatt üldözöttek? A legfelháborítóbb azonban az, ami már nem is szépítgető rejtjelzés, hanem a tények meghamisításának kísérlete: az „ellenállók, katonaszökevények, üldözöttek” sorrendisége. Nincsenek ugyan még hozzávetőleges számadatok sem, hogy hány százalék volt a megölték közt zsidó, hány katonaszökevény vagy ellenálló, de evidens, hogy elenyészően kevesen voltak azok, akiket nem zsidó voltuk miatt mészároltak le.

Új szöveget javasolok tehát a jelenleg készülőben levő helyett: „Emlékezésül azokra, akiket mint zsidó származásúakat, mint katonaszökevényeket, mint ellenállókat a fasiszták legelvetemültebb magyar cinkosai, a nyilas hóhérok a pesti Duna-parton 1944/45 telén meggyilkoltak. Örök dicsőség meggyötört lelkűknek.” „Budapest polgárai”