Félelemtől reszketve, avagy hogyan látják a szekuláris izraeliek az ultra ortodoxokat?

 

Az Öböl-háború első heteiben, minden félelem és bizonytalanság dacára, egy meglehetősen és felemelő közösségi szellem lengte be Izraelt. A jom kippuri háború óta nem tapasztalhattunk ilyesfajta összetartást. A szolidaritás érzése még a kormányra is kiterjedt. A politikai pilpulizmus és az Izraelben zajló nyilvános vitákat általában jellemző szenzációhajhászás, vádaskodás, illetve a vitapartner totális lejáratása szinte teljesen eltűnt még mielőtt az első Scud rakéta földet ért volna. Két hosszú héten át az izraeliek szem mellátható ellenségeskedés nélkül éltek.

A szokatlanul barátságos légkört a Haredim az ultraortodoxok és a gázálarcok közül kirobbant vita dúlta fel. Október és november folyamán mindenki kapott gázálarcot. A felnőttek általában úgynevezett ״passzív” maszkot kaptak; ezek csak akkor hatásosak, ha tökéletesen illeszkednek a használó arcára és azt szinte hermetikusan elzárják a külvilágtól ami egyben azt is jelenti, hogy szakállas férfiaknak nem ajánlott, mivel szakálluk megakadályozza, hogy a maszk tökéletesen ráfeküdjék az arcra.

A háború kitörésekor a rabbinátus rendeletet adott ki, melyben a pikuáh nefes, az életmentési kötelezettség törvényére hivatkozva engedélyezte a borotválkozást. Ennek ellenére a Haredim közül kevesen váltak meg szakálluktól.

Hamarosan körvonalazódott egy másik megoldás lehetősége is. A szakállt viselő férfiak számára egy másfajta, elemmel működtetett gázálarc használata biztonságot nyújt. Több ezer ilyen maszkot osztottak szét a légzési nehézségekkel küszködő emberek, főleg gyerekek, idősek és betegek között. A Haredi közösség vezetői azt követelték, hogy a Haredi férfiak is ilyen gázálarcot kapjanak. A háború tizenharmadik napján a hadsereg szóvivője bejelentette, hogy kérésüket teljesítik. Délutánra már tombolt a vita.

A maszkok kiosztásánál két probléma is jelentkezett. Az elemes gázálarcok kétszer annyiba kerültek, mint a passzív maszkok. Ha minden Haredi férfi ilyen gázálarcot kap, az az országnak egyrészt több tízezer dollárjába kerül, másrészt pedig azzal jár, hogy az egészségi okokból rászorulók egyáltalán nem vagy csak később kapják kézhez.

A felháborodás hullámai magasra csaptak. Avram Burg, a Munkapárt parlamenti képviselője azt követelte, hogy a hadügyminiszter lépjen közbe és akadályozza meg az elemes maszkok szétosztását az ultra-ortodoxok között. ״Ezeket a nyavalygókat, akik készek lennének a betegeket és a gyerekeket megfosztani a gázálarcoktól csak azért, hogy ne kelljen leborotválni szakállukat, utoljára kell hagyni”, mondta, s még megjegyezte, hogy a Haredim nem teljesítenek katonai szolgálatot.

Ez a fajta ellenségeskedés nem új keletű. Sehol sem félik és gyűlölik annyira az ultra-ortodox zsidókat, mint Izraelben. Izrael annak a klasszikusnak mondható antiszemitizmusnak az egyik fellegvára, amely nem általában a zsidók, hanem az ultra-ortodoxok, a túlságosan is zsidós zsidók ellen irányul. Ez egyfajta keresetlen ellenszenv, amely a saját toleranciájának, nagylelkűségének és jóakaratának áldozatává vált szekuláris többség rémképét sugallja. A szekuláris izraeliek szemében az archetipikus Harid afféle térítő, aki elcsábítja a gyerekeket szüleiktől és ugyanakkor afféle machiavellisztikus figura is, aki egyre nagyobb és nagyobb befolyással bír a kormányban. Nagyhangon hirdeti, hogy valamennyi zsidó érdekét képviseli, de valójában csak saját klánjával törődik, a többi felőle akár a pokolra is juthat.

A befolyásos Harid mítosza

A legutolsó választásokon a polgárjogi mozgalom (RAC) választási plakátja a Haredim egy mérges csoportját ábrázolta. A kameraállás azt sugallta, hogy e csoport azon nyomban eltapossa a nézőt. A plakát felirata ״A RAC megállítja őket!” A választási kampány során a RAC arra, a szekuláris izraeliek körében növekvő félelemre játszott, hogy a Haredim lassacskán kezelhetetlenekké válnak, mivel túlontúl sok hatalmat birtokolnak. Egyik népszerűvé vált kitűzőjükön az ״Ani Hiloni Hared” felirat olvasható (szó szerint: ״Szekuláris vagyok és reszketek a félelemtől”). A szlogen népszerűségét a szójátéknak köszönheti, mivel a Haredimeket azért hívják így, mert az Örökkévaló színe előtt reszketnek a félelemtől. A kitűző nem kevesebbet állít, mint hogy a szekuláris izraeliek hasonlóképpen félnek a Haredimtől, akik túl nagy befolyással bírnak.

A Haredim valóban több hatalmat birtokolnak a Knesszetben, mint azt számarányuk indokolná. Ez annak a sajnálatos politikai struktúrának tudható be, amely felerősíti a kis pártok jelentőségét, mivel a jobb- és baloldal szinte azonos támogatottságot élvez a szekuláris szavazók körében. A szekuláris pártok közötti patthelyzet miatt a választások kimenetelét az elmúlt tizenöt évben a vallásos polgárok szavazatai döntötték el. Ez biztosította a vallási pártok hatalmát, melyet egyre kifinomultabb módszerekkel és nem kis cinizmussal gyakorolnak. A polgári eljárásokat, mint pl. a házasság, válás, stb., a rabbinátus keretein belül tartják, és olyan törvényeket fogadtatnak el, melyek szűkítik a hálákhá törvényeinek nyilvános megszegését; mindemellett egyre nagyobb részt követelnek a közpénzekből a jesivák és más vallási intézmények fenntartására.

A vallási pártok azonban valójában kevesebb hatalommal bírnak, mint amennyire gondolják. Erre utal a négy új vallási törvényről 1990 őszén kirobbant vita. 1990-ben Jichák Samir ígéretet tett e törvények elfogadtatására azzal a feltétellel, hogy az ultra-ortodox pártok támogatják a Nemzeti Egységkormány bukása után megalakult Likud kormányt. A törvények beterjesztése vihart kavart, s kritikájuk a megszokottnál jóval hevesebb volt. Az ellenkezés egyesítette a szekuláris választópolgárok minden csoportját: a jobb- és baloldali pártok egyöntetűen és egyhangúan elítélték a törvénytervezeteket.* ״Elegünk van a vallási zsarolásból!” hangzott el számos tüntetésen. Amikor Samir, eleget téve ígéretének, első olvasatra benyújtotta a tervezeteket a Knesszethez, ezt sokan a Haredim hatalmának jeleként értékelték.

Ám még e törvények esetleges megszavaztatása sem bizonyítja a Haredim politikai befolyását; épp ellenkezőleg, az ultra-ortodoxok hatalmának határait jelölik ki. Annak ellenére, hogy ezek a törvények első pillantásra valóban a szekulárisok által a legfontosabbnak tartott kérdéseket támadják, valójában egészen szelídnek mondhatóak, és együttvéve sem tesznek ki többet egy politikai gesztusnál. A buszjáratok korlátozása csak bizonyos útvonalakon érvényesülne; a szexuális jellegű hirdetések ellen a feministák még ha más megfontolásból is már évek óta eredménytelenül tiltakoznak, ugyanakkor a törvénytervezet mélyen hallgat a virágzó izraeli pornóiparról; a sertéstenyésztés tilalma valóban megszüntet egy kisméretű, mezőgazdasági tevékenységet, de ugyanakkor nem érinti Izrael prosperáló tréfli iparát, hiszen nem tiltja a tengeri rákok, a homár vagy más nem-kóser élelmiszerek forgalmazását; az abortuszt korlátozó törvény is inkább csak a műtétet kérők bosszantására jó, hiszen maga a műtét ezután is engedélyezett marad.

Tévednek tehát azok, akik úgy látják, hogy e törvényter­vezetek a Haredim részéről afféle erőpróbát jelentenek. Maguk a Haredi politikusok is hangsúlyozták, hogy a törvények hatalmas kompromisszum eredményei, hiszen követeléseknek csak elenyésző részét képezik. Ha az ultra-ortodoxon múlna, nemcsak buszok, de magánautók sem közlekedhetnének sábeszkor; nemcsak a nyilvánvalóan szexuális hirdetéseket tiltanák be, hanem a rövidujjú ruhákat, a rövidnadrágokat és a fürdőruhákat is; nemcsak a disznóhús lenne száműzve, hanem csakis és kizárólag kósert lehetne enni; s természetesen semmilyen körülmények között sem lehetne abortuszt végrehajtani.

A Haredim által hangoztatott kívánságot és az elért eredmények között tátongó űr azt mutatja, hogy korántsem annyira befolyásosak, mint azt sokan hiszik. Hosszas évtizedek kitartó lobbizásával sem tudták a hírhedt ״Ki a zsidó?” törvényt keresztülerőszakolni a parlamenten, annak ellenére, hogy a törvénynek legföljebb az lett volna az eredménye, hogy azokkal a bevándorlókkal, akik nem ortodox rabbik előtt tértek be, megismételtették volna az eljárást miután Izraelbe érkeznek.

Belz bölcseinek jegyzőkönyve

Izraelben sokan úgy vélik, hogy a Haredim politikai hatalmukat arra akarják felhasználni, hogy saját képükre formálják az országot. Végső céljuk, hogy Izrael halákhikus ország legyen, melyet egy rabbi-junta kormányoz. A Haredi állam rémképe, melyben mind a hatszáztizenhárom micvat betartatják, minden szekuláris izraeli képzeletében előbb-utóbb felbukkan. E vallási rémutópia fantáziavilágában a szekulárisok legföljebb másodrangú állampolgárok, akik ellátják azokat a feladatokat, melyeket a rabbik és a jesivabócherek méltóságon alulinak tartanak. A közpénzeket a jesivák, a mikvék és hasonló intézmények fenntartására fordítják. A Haredim állítólagos stratégiája e célok elérésére három elemet ötvöz. Az első a demográfiai. Az átlag ultra-ortodox család jóval népesebb, mint a szekuláris, a Haredim 60%-a 25 évnél fiatalabb, amely egy, az elfoglalt területeken végbement palesztin népességrobbanáshoz hasonló drámai fejleményt rejt magában. Egy jeruzsálemi újság, a Kol Ha’ir, néhány évvel ezelőtt a város lakosságának területi megoszlásában várható jövőbeni változásokról közölt térképeket. A Haredim lakta negyedeket feketével jelölték. Jeruzsálem térképe egyre feketébb lett, és a 21. századi városképet már gyakorlatilag egy nagy, fekete pacni uralta. A második elem a térítés. A Haredim mindenütt jelen vannak, ’micva tankjaik’ szüntelenül róják az utcákat, s az országban számos ba’al tsuva jesiva működik (az újonnan megtérőknek), melyek szüntelenül új tagokat toboroznak. Noha nincsenek pontos statisztikák arra vonatkozólag, hogy hány szekuláris izraeli csatlakozott a Haredimhez, a legtöbben többségükben az érintett szülők úgy érzik, hogy ez a szám egyre nő. A harmadik elem politikai: felháborító engedmények kicsikarása a Kneszettől és növekvő befolyás a közpénzek eloszlásában. 1947-ben David Ben-Gurion, aki akkor a Jewish Agency elnöke volt, levelet intézett Rav Levinhez, a Haredi Agudat Izrael párt elnökéhez, amelyben leírta, milyennek képzeli az izraeli állam és a vallás viszonyát. Ez a levél gyakorlatilag az 1935 óta kialakult modus vivendi-t hagyta jóvá, vagyis azt, hogy a Haredim felügyeljék a házasságkötést, a válást, stb., és lehetővé tette egy önálló iskolahálózat létrehozását. A levélben ígéretet tett a kóserság betartására a közintézményekben és a sábesz nyilvános betartásának minimumára. Az Agudat ennek fejében megígérte, hogy nem tiltakozik a zsidó állam létrehozása ellen annál az ENSZ delegációnál, amely Palesztina jövőjéről dönt. 1948 márciusában a Hagana vezérkari főnöke bejelentette, hogy négyszáz jesivabócher katonai behívását elhalasztották. Ben-Gurion azzal indokolta a döntést, hogy ״az Agudat képviselői ezirányú kérésükben aggodalmukat fejezték ki, hogy amennyiben a bóchereket besorozzák, bezárhatják a jesivákat”. A levélben foglaltakat és a katonai szolgálat alól való mentességet nyolc évvel később az izraeli vallási status quo-ként fektették le.

Ám ez a státus quo sok szekuláris szemében nem más, mint afféle politikai határ, melyet az ultra-ortodoxok állandóan vitatnak. Alighogy eleget tettek az első ’status quo’ kötelezettségeknek, a Haredim máris újabb követelményekkel álltak elő. Az utóbbi másfél évtizedben pl. többek között azt követelték, hogy az El-Al járatait szüneteltessék; a tórái előírásoknak megfelelően minden hetedik évben az azévi termést adják el külföldre és importból fedezzék az élelmiszerszükségleteket; csak szigorú kritériumok alapján lehessen orvosi boncolást végezni; a vallásos nőket automatikusan mentesítsék a katonai szolgálat alól, ill. a behívások minél kevesebb bóchert érintsenek. Egyébként a katonai szolgálat alól felmentett bócherek száma mára jóval húszezer felett van. A fenti követeléseket egyébként szinte kivétel nélkül teljesítették, és a ’status quo’ részévé tették innen a szekulárisok félelme, hogy a folyamat majd akkor ér véget, ha Izrael tórái állam lesz.

A Haredim két kísérlete, hogy koalíciós kormányt alakítsanak, azt is bebizonyította, hogy kiválóan értenek a politikai játszmákhoz. Mindkét esetben (1988-ban és 1990-ben) az ultra-ortodoxok jelentős engedmények ígéretét csikarták ki az egymással versengő pártoktól. 1988-ban bejelentették igényűkét a bevándorlási, belügyi, vallási, építésügyi és népjóléti tárcákra, valamint a legfontosabb bizottsági helyekre. Ekkor azonban a két legnagyobb párt kiegyezett egymással s csak 1990-ben, a Nemzeti Egységkormány bukását követően s a Samir vezette Likud-kormány hatalomra kerülésével került sor a kicsikart ígéretek beváltására. Ennek egyik jele a fent említett négy törvény beterjesztése, valamint az a tény, hogy a Knesszet által a különféle oktatási intézmények fenntartására kiutalt pénz néhány év alatt 2000%-kal nőtt (1988-ban ez az összeg 14 millió sékelt tett ki, 1990-ben már 300 milliót). A Ha’arecben közzétett korabeli karikatúrán Samirt bohócruhás bábúnak ábrázolták, akit a Knesszet Haredi képviselői rángatnak, míg magukat a képviselőket a Moécet Gedolé Ha-Tora (a Tóra bölcseinek tanácsa) irányítja.

A legtöbb összeesküvés-elmélethez hasonlóan, ennek a hihetősége is a tények szelektív figyelembevételén alapul. A Haredim aránya nem nőtt számottevően az utóbbi negyven évben, s az 1990-es választásokon nagyjából ugyanannyi szavazatot kaptak, mint 1949-ben. Vagyis nagyjából ugyanannyi képviselőjük ül a Knesszetben. Ennek ellenére valóban a szükségesnél nagyobb hatalommal bírnak, és úgy tűnik, hogy kevésbé törődnek a szekulárisok érzékenységével, amikor hatalmukat gyakorolják. Más szóval, a Haredim valós hatalmát bizonyító tények nem indokolják az ultra-ortodoxokkal szembeni szekuláris félelmeket. A Haredimról alkotott szekuláris képet egyfajta többlet megvetés, félelem és gyűlölet hatja át, és ez a többlet az, amely a Haredimet a sok politikai érdekcsoport egyikéből afféle fenyegető maffiává változtatja sokak szemében. Úgy tűnik, hogy a szekuláris izraeliek félelmét, hogy Izraelből afféle Tóra állam válik valójában a düh táplálja; ugyanakkor minden okuk megvan a dühre.

A züllött Haredi képe

Gyakran ábrázolják a Haredimeket nőcsábászoknak, esetenként a nőket megerőszakoló buja kéjenceknek. Az elmúlt évek egyik sikerkönyve J. Bar-Josef Apikores Be’al Korho [Önkéntelen hitehagyott] c. műve volt. A könyv fülszövege szerint a szerző közismert ultra-ortodox család sarja, s ezért belülről ismeri a Haredim érzelmi és ideológiai világát. A könyv Jeruzsálemben élő két Haredi család történetét beszéli el: az elbeszélés középpontjában két kivételesen lehetséges rabbinövendék áll. Mindketten számos leányt és asszonyt csábítanak el és visznek ágyukba, s nős emberekként is alig-alig éreznek megbánást vagy lelkiismeret-furdalást cselekedeteik miatt. ״Valószínűleg igaz”, véli a tel-avivi egyetem egyik oktatója, ״hiszen mégiscsak egy bennfentes írta, s nagy részben önéletrajzi ihletésű”. Kilépve az elbeszélések világából a rideg valóság is számos visszataszító példáját szolgáltatta a Haredim züllöttségének. 1990 végén Rav Pardest, a tel-avivi vallási bíróság egyik vezető bíráját azzal vádolták, hogy a válásért folyamodó nők egy részét arra kényszerítette, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek vele. Az ellene indított per során Pardes elismerte az ellene felhozott vádakat. Még nagyobb botrányt kavart 1991-ben a Jediot Ahronot, amikor megszellőztette, hogy Arje Dehri, a Haredi belügyminiszter kormányzati pénzeket sikkasztott saját magának, családjának és pártja számára.

A szekulárisok szerint azonban az effajta jellemtelenség nemcsak néhány korrupt politikusra jellemző, hanem minden Haredi-re. Morális gyengeségük jelképének tartják rabbijaik viselkedését a Holocaust idején, amint erre Mendel Paikage mutatott rá. A lengyel haszidizmus: Eszmeáramlatok a két világháború és 1940-1945 között c. könyvében, melyben nem kevesebbet állít, mint hogy a főbb Haredi gyülekezetek vezetői azzal áltatták híveiket, hogy messianisztikus időket élnek és ezért semmi sem indokolja a távozást. Azokat pedig, akik a cionistákra hallgatva Palesztinába menekültek, gyakran kiátkozták. Paikage szerint a legnyugtalanabb elem azonban az volt, hogy miközben híveiket a maradásra szólították fel, maguk a rabbik saját menekülésüket készítették elő. A lubavicsi, gúri, és szatmári rabbik mind túlélők, míg követőik túlnyomó többsége elpusztult.

Ugyanez a gyávaság bukkant fel az Öböl-háború kitörésekor, amikor Száddám fenyegetéseinek hatására számos Haredim elmenekült. A Jediot vezércikke szerint ״az utóbbi napokban több ezer jesivabócher hagyta el az országot… Szégyentelenül megrohamozták az utazási irodákat, kezükben bankókötegekkel hadonásztak, s bármi pénzt megfizettek azért, hogy repülőjegyhez jussanak”. A cikk szerzője, Nahum Barnaya szerint ezért nem magukat a bóchereket terheli a felelősség, hanem vezetőiket, akik a Holocaust idején tanúsított magatartásuk feletti szégyenükben menekülésre bíztatták őket. Barnaya szerint e vezetők most a gyávaság egyik formáját egy másikra váltották, s ez is azt bizonyítja, hogy a Haredim nem ismerik a bátorság és az elkötelezettség fogalmát. A rabbik szégyenletes magatartásukat még azzal is tetézték így a cikk -, hogy miközben a bócherek elmenekültek, a jesivák vezetői arcátlanul követelték a kormánytól az elmenekült növendékekre eső fenntartási költségeket erre az időre is.

A Haredimről alkotott szekuláris kép, mely szerint befolyásosak, megbízhatatlanok, az ártatlanok megrontói, önzőek, csak a pénz érdekli őket, stb., némiképp ismerősnek hat. Az izraeli Harediről alkotott kép feltűnően egyezik a 18. és 19. századi európai antiszemiták által megrajzolt ellenszenves zsidó sztereotípiájával.

A zsidó történetírás egyik közhelyévé vált, hogy a felvilágosodás korában a szellem emberei és a nyomukba lépő írástudók sokasága nem kedvelték túlzottan a zsidókat: féltek tőlük és nem bíztak bennük. Ez a ’felvilágosodott’ zsidógyűlölet a korszellemnek megfelelően afféle ’tudományos’ antiszemitizmust hirdetett meg. Voltaire, majd nyomában Fichte, úgy fogalmazott, hogy a zsidók ״egy nagyhatalmú, ellenséges érzületű nemzet tagjai,… akik Európa minden országába beszivárogtak.” Jakob Fries ehhez még hozzáfűzte, hogy a zsidók „vonakodnak bármiféle hasznos munkát végezni”, míg Wilhelm Marr azon siránkozott, hogy „már szinte kitörölhetetlen a zsidók befolyása a társadalomra és a politikára”. A felvilágosodás utáni európai értelmiség antiszemita megjegyzéseiből és írásaiból kibontakozó zsidó alakja feltűnően hasonlít arra, amelyet a szekuláris izraeliek festenek a Harediről.

Ez aligha meglepő, hiszen a szekuláris izraeli képének kialakítása részben a ’felvilágosodott’ antiszemitizmus közvetett hatásának tudható be. A cionisták legfőbb óhaja és j szava így hangzott: ״Új zsidót teremtünk!” Maga az elképzelés semmiképpen sem tekinthető újnak, hiszen a zsidó felvilágosodás és a zsidóság gyökeres átalakítását tűzte ki célul. A cionisták, a Maskilim-hez hasonlóan, azért tartották szükségesnek az újzsidó megteremtését, mert a régi nyomorúságos és szánalmas volt. A szánalomra méltó és lealázott régi zsidó alakját pedig a felvilágosodás utáni európai értelmiségtől kölcsönözték. Herzl egy helyütt azt írja, hogy az európai gettó-zsidók ״számos antiszociális vonással bírnak”. A cionisták kirohanásai nagy általánosságban a galut zsidó ellen irányultak, legyen az vallásos vagy ateista, gettólakó vagy asszimilált, nyugati zsidó vagy pólisi jakhec. Ám a legvitriolosabb támadások a vallásosak ellen irányultak: Berdicsevszki úgy fogalmazott, hogy „Javne és Jeruzsálem ellenségei egymásnak”, így fejezvén ki a régi, vallásos és az új nemzeti zsidók közötti alapvető ellentétet. A hagyományos zsidóság iránt érzett megvetés mindemellett túlmutat az európai társadalmi mozgalmak által ihletett cionista ideológián. A régi zsidó képe megfelelő kontrasztot biztosított a cionisták által konstruált Új Zsidó képéhez, s ugyanakkor a cionista vállalkozás nyilvánvaló jogosságát és értelmét bizonyította.

A régi zsidóról rajzolt cionista gúny rajza vonásai fedezhetőek fel a szekuláris zsidók Haredim-ellenes mai attitűdjében. A Haredi a par excellence régi zsidó, és ez a cionista örökség részben magyarázatát adja annak, hogy az ultra-ortodoxok puszta léte miért vált önmagában tüskévé sok szekuláris izraeli szemében. A Haredim megrendíthetetlennek tűnő részvétele a politikai életben ellentmond annak a cionista feltételezésnek, hogy az Új Zsidó megjelenése után a régi egyszerűen eltűnik. S az tény, hogy a Haredim hatására számos új zsidó visszavedlett régi zsidóvá, erősen megkérdőjelezi a cionista elképzeléseket és, ily módon, a cionisták által elért eredményeket is.

Ám a történet ezzel nem ér véget. Mivel a szekuláris cionista vállalkozás a kifulladás jeleit mutatja, és már nem képes egy társadalmilag egyértelműen pozitív jövőképet felvázolására, a Haredim, mint ellensúly felmutatása szinte létszükségletté vált a cionizmus igazolásának szempontjából. A korai cionisták úgy vélték, hogy az általuk felkarolt ideológia értékét és igazságát az általuk felépített társadalom igazolja majd. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a cionisták egy meglehetősen tökéletlen társadalom alapjait rakták le, és hogy a cionizmus társadalmi eredményei elégtelenek az ideológia igazolására. Ezért vált fontossá legalább annak bebizonyítása, hogy a cionisták által életrekeltett Új Zsidó magasabb rendű a réginél. Ennek a legcélravezetőbb módja, ha a hagyományos zsidókat, vagyis modern megfelelőjüket, a Haredimeket lealacsonyítják, és züllött alakokként mutatják be.

Annak ellenére, hogy a szekuláris izraeliek többsége gyűlöli a Haredimeket, én úgy vélem, hogy szükségünk van rájuk. Szükségünk van rájuk, hogy az egyszerre antipatikus és szánalomraméltó Régi Zsidót képviseljék, hogy élő bizonyítékai legyenek a cionisták által elért eredményeknek. A Haredim a szekuláris cionista program továbbra is meglévő jelentőségét jelképezik. A 20. század vége felé ez a jelentőség talán nem annyira nyilvánvaló, mint félévszázaddal ezelőtt. Ám a Régi Zsidó avíttságát bizonygató korábbi, jóval magabiztosabb megnyilatkozásokkal szemben, a jelenlegi részben a valóságon, részben rémképeken alapuló már-már beteges foglalkozás a csúf Hariddal a cionista álmok kiüresedésének szomorú jele.

Seleanu Magdaléna fordítása

 

Megjelent: Tikkun 6:5 (1991) 15-22, 88-90. Noah Efron a tel-avivi egyetemen tanít szellemtörténetet és tudományfilozófiát. Tanulmányának némileg rövidített változatát közöljük.

*Bizonyos buszjáratok leállítása sábeszkor, félreérthetetlenül szexuális hirdetések betiltása nyilvános helyeken: a disznótenyésztés tilalma; azon bizottságok felosztása, amelyek engedélyezték az abortuszt magánrendelőkben (amelynek következtében az érintett nőknek a közkórházakban működő kevésbé diszkrét bizottságokhoz kell fordulniuk).