„Felejteni annyi, mint vétkezni”

KÖNYVESPOLC

„Felejteni annyi, mint vétkezni”

Meggyőződésem, hogy különös sorsa azoknak az embereknek van, akik életü­ket tudatosan élik: létük jobbra fordulá­sát, és persze a balsorsot is csak úgy tud­ják haszonnal, egyúttal azonban méltó­sággal is fogadni, ha megadatik nekik a választás lehetősége, a szabadság. Mintha ilyen különös és szerencsés sorsa lett vol­na a lengyel Stanislaw Vincenznek, legalábbis ha utólag nézzük több mint nyolc évtizedes életpályáját abból a szempont­ból, hogy alkalma volt kívülről, de mégis közvetlen közelről látni a haszidok életét. Hogy miért kívülről? Mert – mint írja – nem zsidóként feljogosítva érzi magát ar­ra, hogy beszámoljon körükben szerzett élményeiről, tapasztalatairól. Ezek a ta­pasztalatai még kisgyerekként ivódtak belé, ugyanis a Keleti-Kárpátokból, köz­vetlenül a Felső-Cseremos vidékéről, Baal Sém Tov származási és működési he­lyéről jött. Érintetlen, zárt világot tapasz­talhatott, és Vincenznek megvolt az a jó szokása, hogy ismereteit nemcsak köny­vekből, tudását nemcsak elméletekből, hanem közvetlenül az egyszerű emberek­től szerezte. Valószínűleg azoknak a meghatározó érzéki élményeknek a hatá­sára, amelyeket még kisgyermekként szerzett a haszidizmus bölcsőjénél.

Vincenz a hagyomány jelentőségét egyebek mellett abban látta, hogy az biz­tonságot ad a közösség tagjainak. Tétele meg is fordítható: azok, akik okkal, ok nélkül veszélyeztetve érzik a hagyomá­nyukat – és itt nem csak egy adott kisebb­ségre gondolok, hiszen érvényes lehet ez a többségre is -, elveszítik biztonságérzetü­ket, és könnyen agresszívvé válhatnak. A haszidok imája hat évtizede megszakadt, az emberek szétszóródtak, az ősi, háborí­tatlan közösségek romjain csak újabban kezd itt-ott ismét felizzani a régi szikra.

Vincenz magyarul most megjelent könyve, amely esszéket és haszid történe­teket tartalmaz, ennek a szikrának a to­vábbélését segíti. Wyspianski szellemé­ben, akitől a fenti címet vettük.

A kelet-európai zsidóság, azon belül is a haszidok pusztulásakor éppen a gyöke­rek vesztek el: azok a közösségek semmi­sültek meg, amelyek az elkerült, kiemel­kedett rétegek továbbélését láthatatlan csatornákon táplálták. Ezért fontos min­den tanú minden emlékezése.

A könyv első. Találkozások haszidokkal című esszéjében a mozgalom egyedi és helyi aspektusaira hívja fel a figyelmet. Arra például, hogy a haszidizmus mindig az anyagiakban és szellemiekben szűkölködők vallása volt, és nem utolsósorban ennek következtében váltak számukra vallási jelképekké a hétköznapi élet moz­zanatai. Meglelkesültek a tárgyak és a je­lenségek, ami a haszidoknál a természet­közelséggel van kölcsönös ok-okozati vi­szonyban. Az aszkézis helyébe inkább a derű lépett, a haszidizmus: örömvallás. Ezt, sőt a rituális vodkázást az ellenzők olykor már átkok formájában utasították el. Simon Dubnow tudományos rendszerességgel, Martin Buber tudós íróként számol be minderről. Stanislaw Vincenz személyes élményeit nem feledve, érez­hető szeretettel és teljes azonosulással ír élményeiről, amelyekben megfelelő hangsúlyt kap a haszidoknak oly fontos természet is. Ugyancsak áttekinthető ké­pet kapunk a haszidizmuson belüli törés­vonalakról, az egyes irányzatokról, fejlő­désükről vagy torzulásaikról.

Vincenz két fejezetet is szentel Lembergnek, amely zsidóságánál fogva mére­tén messze túlmutató jelentőségű város volt Kelet-Európában. Ennek a városnak a történetén keresztül lehet jól bemutatni a zsidó asszimilációt mint a 18-19. szá­zad legfontosabb történelmi folyamatát a lengyel társadalomban. Írók, szerkesztők, tudósok, politikusok arcképeit villantja fel, mozgalmakról szól, több mint leltárszerűen, a mélységet és a részleteket azonban az általa is gyakran hivatkozott lengyel/zsidó szerzőknél kell keresnünk.

Stanislaw Vincenz a dialógus híve, de tudja, hogy a dialógus törvényszerűen az artikulált, érvelni képes tudat pártját fogja. Ezért nem jutnak szóhoz a kisem­berek, a pásztorok, a kaftánosok, akik legfeljebb képekben, mesékben tudják kifejezni magukat, vagy mint Platón: mítoszokban. És vannak, akik azért nem tudják kifejezni magukat, mert már nem élnek, csak szimbólumként. Ők a kolomeiaiak, egy lengyel kisváros túlnyo­mórészt elpusztult lakói, a háború áldo­zatai, akikről a megmaradónak évente megemlékeznek Haifában. Vincenz fel­nőtt korában itt, a haszidok imaházában, a bojaniban találkozott az imának azzal az erejével, amelyet beszámolója sze­rint a világon mindenkinek meg kellene tapasztalnia.

Vincenz még számos esszében elemzi a zsidóknak a lengyel történelemben és kultúrában betöltött helyét, foglalkozik Adam Miczkiewiczcel, Stefánia Zahorska Áldozat című filozófiai regényével, magyarországi élményeivel (a szerző me­nekültként nálunk vészelte át a háborút), és megpróbálja felmérni Simone Weil hatását Lengyelországban.

A könyv másik felében számos mítosz és történet irodalmi feldolgozását kísérli meg Wincenz. Elbeszélései azért magával ragadóak, mert feldolgozásai olyanok, mint a csiszolatlan gyémánt: értéküket ép­pen nyers, keresetlen szavai adják, gyak­ran úgy, ahogy adatközlőitől vette. Nép­rajzi szempontból új (például az erdei zsi­dót, vagy a már-már misztikus fuvarozót, a bálególét bemutató történetekben), nyel­vileg friss szövegeiben plasztikusan jele­nik meg a zsidó élet színe és fonákja, min­dennapjai, és az, ahogy e mindennapokat átszövi a mítosz.

Rácz Péter

(Stanislaw Vincenz:

Találkozás haszidokkal. Fordította: Pálfalvi Lajos.

Utószó: Pálfalvi Lajos és Kiss Gy. Csaba. Múlt és Jövő Kiadó, 2001, 314 oldal, 1850 Ft)