„Fedezd fel, ami eleven”

Interjú Allen Ginsberggel

Legutóbb 1986-ban járt Magyarországon. A tudósok szerint szervezetünk sejtjei hét évente megújulnak, Ön hogyan változott meg ez idő alatt?

67 éves lettem. A szívemnek csak a 70%-a él. Cukorbeteg vagyok. A betegségből mikrobiotikai diétával próbálom kikúrálni magam; tehát se húst, se állati zsiradékot, se sót, se cukrot nem fogyasztok. Ez a kúra egy kicsit kitisztította a látásomat és magasabbá tette a hangomat, viszont jobb lett a közérzetem és újra képes lettem erekcióra.

Hét évvel ezelőtt szinte tiltott gyümölcsnek számított részt venni az előadóestjén, ma már nem. Mégis, a fiatalok nagy tömege gyűlt össze a színházteremben, hogy részt vegyenek a koncerten. Mit gondol, miért van ilyen nagy hatással a fiatalokra?

Az ok ugyanaz, mint régen. Vonzó számukra a költészetemen átszűrődő spontán gondolkodás, spontán, világos beszéd. Talán a meditatív gondolkodás néhány eleme is újdonság lehet számukra. Az, hogy érdeklődöm fiatalok iránt, szexuális érdeklődést is jelent. S mivel kíváncsi vagyok rájuk, ezért ők is kíváncsiak rám. Azt hiszem az Eros a kulcsa mindennek.

-Hallgatta az Ön előadóestjét, úgy énem, hogy költészete rokon azzal a vágáns költészettel, amit Francois Villon képviselt sok száz évvel ezelőtt.

Ha valakire, akkor sokkal inkább Bob Dylanra hasonlíthatok. Ő volt ugyanis, aki bevezetett a zenébe. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk, s tőle tanultam meg 1970-ben, hogy mit is jelent a blues.

Miben állt az Önök kapcsolata?

Filmeket forgattunk együtt, közös lemezeket készítettünk, ő kísért gitáron az előadásaimon, s általában nagyon szépeket nyilatkozott rólam, sőt egy alkalommal még az egyik filmjében is szerepeltetett.

Ha már a szereplésnél tartunk: mit jelent Önnek a színpad? Milyen szerepet játszik az előadás a költészetében?

Az a költői hagyomány, amire építek, Walt Whitman-nel kezdődött el, aki nyitottá tette a költészetet a hangzás felé, majd folytatódott az amerikai William Carlos William-mel, aki költészetét a különféle helyi nyelvi formák, a bennszülött nyelvhasználat, vagy az utca nyelvének képére szabta, s végül Bob Dylannel teljesedett ki, aki már a dalaiba is beemelte ezeket a kifejezéseket.

Az én költészetem a társalgási nyelv elemeinek ötvözése a hangszínnel, hangmagassággal ez a beszélt nyelv költészete, nem az irodalmi stílusé, s így igen alkalmas az előadásra.

Kezdetben egyébként minden vers azért íródott, hogy előadják. Az ősi költők elmondták vagy eldalolták a verseiket, de énekelve adta elő a költeményeit Homérosz, Sappho vagy a középkori vándor énekes is. Shakespeare dalai szintén színpadra íródtak: a költészet tehát eredendően hangzó műfaj.

Ezért olyan fontos az Ön számára a ritmus?

A ritmus szempontjából a verseim két csoportra oszthatók. Az egyik csoport a nyitott verseké, ahol nem valamiféle metronóm által megszabott ritmus érvényesül, hanem sokkal inkább a kadencia, a hanglejtés dominál. Mondhatom úgy is, hogy ez zenei hatások szabálytalan sorozata. Ezeket a verseket egyszerűen szóban adom elő. Az énekelt verseimnél már sokkal fontosabb szerepet játszik a ritmus, az ütem, hiszen itt a dallam megköveteli a fegyelmezettséget.

Amíg a költészet zenével párosult, természetes volt, hogy szabályos zenei formákhoz kapcsolódott. Am amikor a zene, a dallam eltűnt a versek mellől, a költők még mindig a szigorú formákhoz tartották magukat, szerintem feleslegesen. A szigorú ritmusnak ugyanis csak akkor van értelme, ha az előadásmód is kapcsolódik a zenéhez.

Ginsberg úr, mennyire tervezi meg előre, hogy miről fog írni? Tervezi egyáltalán a költészetét?

Nem, én egyszerűen csak leírom, ami az eszembe jut. Sohasem tervezek meg előre verseket. Ha valami érdekesre gondolok, és sikerül is rajta kapnom magam, hogy érdekesre gondoltam, azonnal papírra vetem. A kozmopolita üdvözlet című versemben ezt így fogalmaztam meg: ״Vedd észre, amit észreveszek / Kapd magad rajta, hogy gondolkodol.” Tehát nincs szükségem tervezgetésre. Ami életképes, az életképes, s ha egy gondolat nem életképes, úgyis kiderül róla, hogy nem az.

Gózon Ákos

Poór Tünde