Faragjunk-e keresztényt zsidóból?

Húsvéti keserűség 2008-ban, avagy mi a fölháborító abban, ha egy keresztény azért imádkozik, hogy a zsidók megtérjenek?

Forrás: Népszabadság Online

2008. április 3. / Fekete György Tényleg, mi a kifogásolható abban, ha egy keresztény a zsidók megtéréséért fohászkodik? Egy keresztény azért keresztény, hogy higgyen abban, hogy Jézus az Úr fia, ő a Megváltó, és aki megtér hozzá, üdvözül. Örök életet nyer. Akkor hát miért imádkozzon egy keresztény? Azért, hogy a zsidók – az ő hite szerint – ne találják meg az igazság útját és elkárhozzanak?

E gondolatmenet nem működött általánosan, amikor az idei Húsvétra készülődvén a regnáló pápa, XVI. Benedek a közelmúlthoz képest szélesebb körben engedélyezte egy olyan – korábbi – ima szertartási használatát, amely a zsidók Jézus-hitre való megtéréséért könyörög. Botrány lőn. Kezdetben csak a Választott Nép vallási vezetői tiltakoztak (Sárközy Júlia: A Vatikán szentföldi politikája lelassult az új pápa alatt. Népszabadság, 2008. március 23.), azóta viszont már az elégedetlenek és engedetlenek köre bővült. Kiterjedt a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) reformjaihoz a mai napig hű katolikus püspökök némelyikére is.

Ugyanakkor mások védik ezt a pápai döntést (Heti Válasz Online, 2008. március 22. Politikailag korrekt húsvét – és Heti Világgazdaság Online, 2008. márc. 26. Papp László Tamás: A Róma–Jeruzsálem-törésvonal).

Lássunk világosan. XVI. Benedek részéről a zsidók megtéréséért esengő ima (bármennyire korlátozott) forszírozása – figyelembe véve a majd kétezer éves történelmi tapasztalást, hogy húsvétkor Európa-szerte hagyományosan felfokozódtak az antiszemita kilengések, valamint különös tekintettel a holokauszttal a zsidóságba vájt, teljesen soha be nem gyógyulható sebre (egy apróság a népirtás szörnyűségei közül: az 1944. májusi magyarországi deportálásokkor előfordult, hogy az adott település közigazgatása „ajándékként” véres disznókolbászt csomagoltatott az Auschwitzba tartó marhavagon-útra a deportáltaknak) – bizony mélyen sértő a Mózes-hitűek számára.

A vallásához ragaszkodó zsidó embernek a zsigereibe ívódott, hogy a kereszténnyé térés azonos a hitehagyással – az életben maradásért, az élet puszta meghagyásáért cserébe. Belesulykolták a spanyol, az angol, a francia, a német, majd a kelet-európai zsidómészárlások. Egyenlő az önbecsülés föladásával. Megalázó alku! Vagy nem?

Vagyis már a középkori előzmények okán fölmerül, hogy – finoman szólva – tapintatlanság a zsidósággal szemben ez az ima. A holokauszttal pedig a zsidók megtéréséért való imádkozás érzelmi kontextusának minősége a „célszemélyek” felől nézve még negatívabbá vált. Magyarországon a Vészkorszak túlélőinek, mentális áldozatainak (a közvetlen fizikai veszteség: 550-570 ezer mártír, az 1941-es Magyar Királyság 825 ezer zsidónak minősített lakosából), de nem egy leszármazottuknak a szíve is belesajdul. (A mai Magyarországon – az izraelitának „kategorizáltakat” sújtó hitlerista-horthysta-hungarista népirtás, a második világháborús szerepléssel előidézett terület-visszazsugorodás és a többszöri emigrációs hullám hatásaként – látensen és legfeljebb 100 ezer zsidó, illetve zsidó felmenőkkel rendelkező állampolgár lehet.) Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy a tárgyalt kérdésben, a kívülről ösztönzött – horribile dictu, kényszerített! – kitérés ügyében (és minden arra emlékeztető gyakorlatot, procedúrát illetően) miért is rendkívüli mértékű az ún. zsidó érzékenység. Holott a zsidó embereknek – ezekben az időkben – a kitérés nemegyszer az életben maradás egyetlen eszközének tűnt (még inkább, mint a holokauszt előtti pogromokkor). Csoda-e, hogy a pápai állásfoglalásban – az antiszemitizmus újraéledését és annak mára legjellemzőbb formáját: az Izrael-ellenességet tapasztalva – sokan felismerni vélik, hogy a történelem ismét kitermelni készül az életmegőrzésnek ezt a dilemmáját.

Nos, nem csupán a történeti tragédiahalmazhoz kötődő fenyegetettség emléke, az elpusztított személyek hatalmas mennyisége (meg életkor szerinti széles szóródásuk: a csecsemőtől a dédszülőig) és a megsemmisítés módjának kivételes szörnyűségei (a kaotikus brutalitástól az iparszerű gázhalálon át a szeszélyes öldöklésig) játszanak e tekintetben szerepet. Egy különleges „tanulás”, egy sajátos történeti élmény is tetten érhető itt, ami a keresztény vallásra áttérés igényét alaposan, de akár végérvényesen hitelteleníti. Tudniillik (sajnos szaktörténészi közhely) a hazai keresztény egyházfők (kevés kivétellel) a zsidótörvények – pontosabban a hazai zsidóságot megbélyegző, ezt az egyébként igen heterogén társadalmi „csoportot” a nemzetből kilökő törvények – után (is) egyértelműen és nyilvánosan kizárólag a kitért zsidókért léptek föl (a zsidóságukat meg el nem hagyókért jellemzően igen habozva, rejtve, túl sok óvatossággal, visszakozgatva, fogalmazhatjuk: gyáván). Képzeljük el, mennyire megalázó lehetett (még ha efféle mondatot egyetlen keresztény papi személy se formulázott, „mindössze” a túlélés parancsa, az életösztön sugallta az üldözötteknek): „Kitérsz, vagy kirekesztünk – ám ez utóbbi esetben nem vagy ember, nem vagy magyar.” Megtérek vagy bemocskolnak, eltávolítanak (állásomból, iskolámból), kirabolnak, legyilkolnak…

Mindennek „fényében” lehetetlen nem respektálni, hogy e pápailag engedélyezett fohász a vallásos és vallástalan zsidó, meg a zsidó származását meg nem tagadó polgárt a jelenben is egyaránt bánthatja. Provokálja nem egyszerűen a biztonságérzésüket, hanem az érintettek gyalázva érezhetik magukat emberi méltóságukban. Soha ne feledjük: Auschwitz után a zsidóságról történő kommunikáció nem ugyanaz, mint előtte.

Ilyen ima mondása tehát a legnagyobb fokú ridegségről és szolidaritáshiányról árulkodik, annak a pozitív diszkriminációnak a tagadásáról, amely a zsidóságot – természetesen nem abszolutizálva – a holokauszt óta megilleti. Ezen okoknál fogva mellőzték már XXIII. Jánostól a szóban forgó, egyébként latin nyelvű, a tridenti zsinatra visszanyúló imát. Igaz, összefüggésben a II. Vatikáni Zsinat liturgiai reformjaival (mintegy „mellékhatásként”, a nemzeti nyelveken prédikálás hegemóniára jutásával), de koncepcionális előzményekkel is számolhatunk, például vö. Bea bíboros pápai megbízatása 1960 szeptemberében szövegtervezet kidolgozására a zsidók iránti viszony tárgyában (Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth Könyvkiadó. 1982. 388. o.), avagy XXIII. János bűnbánó könyörgése a halála előtt a zsidók elleni keresztény egyházi bűnök miatt (Dr. Perényi Endre: Szembenézni. Élet és Irodalom. 2008/10. sz.): „Mi belátjuk most, hogy sok-sok évszázad alatt szemünket vakság takarta és nem láttuk meg a Te népednek szépségét. És a mi ábrázatunkban nem ismertük fel elsőszülött testvéreink arcvonásait. Belátjuk, hogy Káin jegye van a mi homlokunkon. Évezreden át Ábel vérben és könnyben a földön hevert, mert mi elfelejtettük a Te szeretetedet. Bocsásd meg nekünk az elátkozást, amit mi igazságtalanul kimondtunk a zsidóság felett. Bocsásd meg nekünk, hogy az ő elátkozásukkal másodszor is keresztre feszítettünk Téged. Mert nem tudtuk, hogy mit cselekedtünk.”

Érthető, hogy a kifogásolt katolikus egyházfői döntés sokakat nyugtalanít, hiszen szembemegy az ellentmondásai és elégtelenségei dacára azért szerfelett progresszív „Emlékezünk: megfontolások a Soáról” című – II. János Pál motiválta – 1998-as szentszéki dokumentummal is.

Összegezve: vitathatatlanul fölmerül a kérdés, irányt módosít-e az ezredforduló után a Vatikán, netán ismét az antijudaizmust választja? A történelem rettenetei az ezzel kacérkodást is idegesítővé, veszélyessé teszik.

Visszatérve az eredeti feladványhoz, megfogalmazható a következő válasz. Igen, imádkozzon a valóban keresztény ember Izrael Istene Egyszülött Fiához, Jézushoz, tekintse Mirjam fia Jesuát az Ószövetség prófétái által beígért Küldöttnek (Felkentnek), Messiásnak, vagy görögül Krisztusnak, s ezt terjessze örömhírként. Ellenben azonosságtudatát ne zsidó embertársai istenhitének kritikájával igyekezzen erősíteni. A zsidóság maradéka felé ne úgy evangelizáljon, mint a pogányok körében, hiszen a zsidók is, a keresztények is ugyanannak a Messiásnak az érkeztére várnak (egyikük az első, másikuk a második eljövetelére), s csak a Messiás Földre szállásakor fog eldőlni, melyiküknek volt igaza. Az Evangéliumok szerint, Jézus betölteni – és nem eltörölni – jött a Törvényt. Az antiszemitizmus elterjedésének megágyazó ún. „helyettesítési teológia” tanítását (miszerint a „bukott” Izrael helyére az Egyház lépett volna) Szent Pál levelei is (például lásd Rómabeliekhez 1.16; 3.1,2,9,30; 11.1-12, 15-30.), János látomásai is egyaránt cáfolják, s maga Jézus is az atyafiai (népének fiai) iránti jócselekedetekre buzdítja tanítványait. Következésképpen a zsidó testvér-„egyház” irányában kizárólag csak zsidóbarát (filoszemita) kereszténység lehet igazán, hitelesen krisztusi. Egyébként, az Úrhoz való megtérés – a vallásszabadság szerint – mindenki belső ügye. És ez a jog a zsidókat különösen megilleti. A hatmillió zsidót elpusztító holokausztba torkolló kétezer esztendős üldözést nem feledő emberség feleleteként is. A kérdésben (keresztényt zsidóból), amely nem teológiai belügy, hanem morális és politikai vonzatú kihívás.

Utózönge. A 2008-adik esztendőt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, a Magyar Református Egyház és a Magyar Evangélikus Egyház a Biblia Évének nyilvánították. A zsidóságnak van némi köze a Bibliához…

A szerző ”félzsidó” mentálpedagógus, történelemtanár