Faloda

Írta: Kroó László - Rovat: Archívum, Gazdaság

Cseng az ébresztőóra. Hajnali negyedhat van. Ekkor kelek, de ha véletlenül az óra „elfelejt” csengetni, akkor is a megszokott időben ébredek. Jól esne még egy kicsit szenderegni, de az így elvesztegetett időt nappal nem tudom behozni. Már rég megtapasztaltam: az idő mindenható úr a vállalkozó mindennapjaiban.

Beck Tamás vagyok, 45 éves. Feleségemmel, Vékony Katalinnal három éve vezetjük ezt a kis büfét a Paulay Ede utcában. Azt mondtam: vezetjük, de ez nem egészen fedi a valóságot. Mi ugyanis mindannyian, kik itt dolgozunk, ha úgy tetszik, mindenesek vagyunk, nincs az a munka, amit mi rangon alulinak tartanánk. Így életképes ez a faloda. (Zárójelben jegyezném meg, ez a falafel magyarított változata, talán még nem honosodott meg, majd meglátjuk befogadja-e a köznyelv.)

No, de lássuk a napi teendőket. A számítógép se veri ki pontosabban, ami rám vár. Az anyagbeszerzés az egyik legkényesebb, mondhatnám vállalkozásunk Achilles-sarka. Választékunkat szüntelenül bővítjük. Összeszámoltam valamelyik nap, már 80 fajta teát tar­tunk. Még izraeli gyümölcstea, millfordi fajta, Pickwick feketeribizli-tea is kapható nálunk, úgyhogy a vevőnek van bőven miből válogatni. De ezt számon tartani, beszerezni, futkosni érte, nem könnyű. A jó múltkoriban az egyik hazai fajtára Kápolnásnyéken sikerült rábukkannom. Nem akarom untatni az olvasót azzal, hogy milyen fáradságomba kerül, míg egy ötliteres zöldborsó konzervet előteremtek. A mai nap egy hányadát ennek szenteltem.

Előzőleg betérek a Bokréta utcai Támkó Kft.-be. Itt adminisztrációs munkát végzek, 25 százalékos a tulajdonosi részvételem. A szomszédságban van a Komp Kft., amely a Németországban munkát vállalókkal foglalkozik. Itt is van némi érdekeltségem. Nem mondom, nem könnyű teher a négy

munkahelyen helytállni, de ha vinni akarom valamire, itt az ideje, hogy megfogjam a dolog végit. Az igazat megvallva, élvezem ezt a rohanást, néha úgy érzem, felpezsdít.

Elmondom röviden, hogy kezdődött az én vállalkozási pályafutásom. Izraelben jártam, s megéhezvén betértünk a rokonommal egy falafelt árusító büfébe. Egyből megnyerte a tetszésemet. Ilyesmit kellene odahaza is nyitni, villant át bennem, és egyre jobban rabul ejtett. A következő alkalommal magammal vittem Katit, a feleségemet, hadd döntsük el együtt, vágjunk-e bele.

És belevágtunk.

Volt persze nem kevés futkosás, izgalom, ezernyi bizonytalansági tényező. Hol vesztes lettem, hol meg előbbre jutottam, különféle kölcsönöket összeszámolva, Katival együtt felvettünk egy milliót, ami nem nagy összeg ebben a szférában, s már fizetjük is vissza. A helyiség kiválogatása, bérbe vétele roppant nehézségekbe ütközött. Egyetlen napi késedelem hatos-hetes nagyságrendű forintveszteséget jelenthet. Most, hogy a Váci utcában készülünk még egy falodát nyitni, látjuk, az árak a csillagos égig emelkednek. Már ötven milliónál tartunk.

Egy-két szót a takarékosságról. Csínján kell vele bánni. Mert mi haszna, hogy megvettük a drága csempeburkolatot és egy olcsójánossal rakattuk fel? Csak ráfáztunk. Nem mertem nagy kapacitású zöldségszeletelőt venni, de a kis termelékenységűvel nem mentünk messzire. Meg kellett venni a drágábbat.

Izraelből hazajövet a feleségem magával hozta a szükséges recepteket, a rokonság segített lefordítani a szöveget magyarra. Én meg közben magánleckéket vettem héber nyelvből. Bele-beleizzadtam. Esténként holtfáradtan dőltem ágyba és olyankor bújtak elő a sötétségből a kétségek. Ott volt a nagy kérdőjel: nem bukunk-e bele vállalkozásunkba? Lesz-e elég kuncsaftunk? Mi a vegetáriánus kosztra rendezkedtünk be, s mi tagadás, a reformtáplálkozás hívei megkedvelték falodánkat, pitánkat, a bármivel tölthető zsebes tésztát, pitacsintánkat, bőséges választékú salátáinkat. Én úgy fogalmazhatnék: aki ide betér, az már túllépett a zsíros pörköltökön.

A törzsgárdát a fiatalok képezik, elsősorban az egyetemisták. Az utóbbiakat 50 százalékos kedvezményben részesítjük. Gyakori vendégeink az izraeliek. Hírünk a szájhagyomány ré­

vén terjed. Erre nagyon kényesek vagyunk. Még az is megesett, hogy Békésben hallották hírünket és feljövet a fővárosba, felkerestek bennünket. Van, aki két éve ki nem hagyna egy napot sem.

Hol hagytam az imént abba? A Kft.-nél. Ott elvégezvén dolgomat, irány a nagykereskedések. Gyakori vendég vagyok az ALFA-ban. Nem mindegy, hogy 1 forintot, vagy 1,10-et költök egy műanyag pohárra. Ezután hátravan még a piac.

A feleségem eközben könyvel, vezeti az üzletet, tervez, civilben mérnök, ő tervezte meg a pultot, a galériát, ahol bizalmasan lehet folytatni egy kis csevejt.

Még csak annyit: ez zsidó vállalkozás. Ezt valljuk és vállaljuk is. Eddig semmilyen hátrányunk nem származott ebből. Nálunk mindig otthonra lelnek a Hanoar Hacioni hirdetményei (én is tagja vagyok), a Szombat számai. Látni kellett volna, az Öböl-háború idején milyen rokonszenv nyilvánult itt meg, az emberek nem tagadták, kinek szorítanak.

Ó, de kemények az adók! Tizenegyféle. Mindenért fizetni kell, még azért is, hogy nyáron napernyőt feszítünk ki. Helyfoglalási díjnak nevezik.

Sietek a falodába. Délután, este én vagyok az „ügyeletes”. Ez alól egy vezetőnek nem illik kimenteni magát. A jól összeszokott munkaközösség fél siker. A felmosórongyot sem szégyen kézbe venni, hozzátartozik a munkamorálhoz. Majd jön a hétvége, kipihenem magam. Bár akkor készülni kell a következő hétre. Örök körforgás, sosincs vége…

Lejegyezte: Kroó László

Címkék:1993-05

[popup][/popup]