„Ezt a háborút az értékek terén kell megnyernünk”

TONY BLAIR

„Ezt a háborút az értékek terén kell megnyernünk”

Tony Blair brit miniszterelnök ez év augusztus 1-jén, a libanoni háború utol­só napjaiban beszédet mondott a Los Angeles-i székhelyű World Affairs Council tanácskozásán. Az odahaza ekkor már szorongatott helyzetben lévő Blair e beszédében összefoglalta politikai filozófiáját, mely a Közel-Kelet ügyé­ben tett lépéseit vezérli. Lapunkban a szöveg rövidített változata olvasható.

Hetek óta érlelődik bennem, amiről most be­szélni fogok. A libanoni válság mit sem változtatott a véleményemen, sőt inkább megerősítette azt.

A háborút kirobbantó provokációnak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy szembenállást, káoszt és vérontást idéz­zen elő, mert ha Izrael visszavág, ezen kellően felháborodik majd az arab és az iszlám közvélemény, és nem az erőszak felelősei, hanem Izrael ellen fordul.

Nekünk továbbra is mindent meg kell tennünk a megbékélés érdekében, de a mostani események fényében újra kell gondolnunk stratégiánkat, hogy felülke­rekedhessünk azokon, akik bennünket fenyegetnek. A Közel-Keletet a szélsőséges erők szorongatják, melyek mind gyakrabban bukkannak fel a tér­ség határain túl is. Ha meg akarjuk vé­deni magunkat, akkor a mérsékelteknek össze kell fogniuk annak érdekében, hogy a jövőben muzulmánok, keresztények és zsidók; arabok és nyugatiak; gazdag és fejlődő országok egymás mellett békében és harmóniában élhes­senek és fejlődhessenek. Ez az én üze­netem ma itt önöknek: a globális terror elleni háborút csupán fegyverekkel nem nyerhetjük meg. Meg kell nyernünk a harcot az értékek terén is, meg kell mu­tatnunk a világnak, hogy elfogulatlanok, igazságosak vagyunk, és egyenlő mér­tékkel mérünk, mikor ezeket az értéke­ket alkalmazzuk.

A helyzet ez: háború van, de teljesen szokatlan háború.

Szeptember 11-e, a londoni és a mad­ridi merényletek, az Indonéziában, Algé­riában és még számtalan távoli ország­ban elkövetett terrortámadás, a legutóbbi afganisztáni és indonéziai események mind ugyanannak a háborúnak egy-egy epizódját jelentik: mely értékek fogják meghatározni a jövőt? Vajon a toleran­cia, a szabadság, a másság tisztelete és a sokszínűség, vagy a megosztottság és a gyűlölet fog felülkerekedni? Még egy­szer mondom: ezt a háborút nem lehet megnyerni hagyományos eszközökkel. Csak úgy győzhetünk, ha meg tudjuk mutatni ellenfeleinknek, hogy a mi ér­tékrendünk az erősebb, a jobb, a becsüle­tesebb és az igazabb. Ennek érdekében azonban politikai szempontjainkat kell alapvetően átfogalmaznunk.

Ha nem változtatunk stratégiánkon, ha nem lépünk fel aktívabban a sze­génység, a klímaváltozás, a világkeres­kedelem kérdéseiben és a Közel-Kelet ügyében, akkor a palesztin-izraeli meg­békélés érdekében tett minden erőfeszí­tés kudarcot fog vallani. Márpedig ezt a harcot meg kell nyernünk.

Jelenleg a Közel-Keleten, Afganisz­tánban és még sok más távoli országban a különböző értékrendek közti elkesere­dett háború zajlik, melynek kimenetele alapvetően meghatározza majd min­dannyiunk jövőjét.

Ennek a harcnak csupán egyik megje­lenési formája az általam reakciósnak ne­vezett iszlám erők és a mérsékelt, „mér­vadó” muzulmánok közti küzdelem. A fentiek hatása azonban messze is érez­hető lesz. A fő problémánk a terrorizmus, de az is most fog eldőlni, hogy miként alakulhat az egész világ sorsa a 21. szá­zad első felében, továbbá hogy melyek lesznek a közeljövő globális értékei.

Szeptember 11-e után az Egyesült Ál­lamok a beavatkozás politikáját válasz­totta, hogy megvédje saját és a mi jövőbeli biztonságunkat. Először jött Afganisztán, majd Irak következett. Később egy széleskörű közel-keleti ren­dezési terv született, mely az arab világ demokratizálását tűzte ki célul.

Bármilyen beavatkozásról is legyen szó, ezek nem egyszerűen a politikai rendszert, hanem az uralkodó értékren­det kívánták megváltoztatni. Nem kor­mányváltás volt a jelszó, hanem érték­váltás.

Természetesen a reakciós iszlám hívei már jóval a szeptember 11-i támadás előtt is támogatták a terrorizmust. A leg­ különfélébb atrocitásokra került sor Csecsenföldön, Indiában és Pakisztán­ban, Algériában és még sok más iszlám országban. De ezek közvetlen hatását mi nem érzékeltük. Ez az oka annak, hogy nem figyeltünk fel időben a ve­szélyre, és nem tettük meg a szükséges lépéseket.

Hibáztunk. Ma már látjuk, hogy nem egyedi jelenségekről volt szó: ezek a tá­madások egy mindinkább erősödő moz­galom újabb és újabb lépései voltak. E mozgalom hívei szerint a muzulmánok a nyugati kultúra hatására elhagyták az igaz hitet. Mozgalmukat az elnyugatiasodott muzulmánok elleni düh vezérli. Híveik szerint az igaz út az, mely nem csupán a hitet adja vissza, hanem hely­reállítja a muzulmánok önbizalmát és önértékelését is, nem más, mint a tám­adás a Nyugat, és annak minden alkotá­sa ellen.

A politikai stratégiát néha elhatározás, néha viszont a megérzés szüli. Ez a moz­galom valószínűleg a véletlennek kö­szönheti stratégiáját. Megvan az ideoló­giájuk, a világképük, erős a meg­győződésük, és fanatikus az elszántsá­guk. Sok szempontból a korai szocialista forradalmárokra emlékeztetnek. Nincs feltétlen szükség szervezettségre és ve­zérkarra, sőt még nyílt utasításokra sem. Aki hisz, az tudja mi a teendő.

A mozgalom stratégiája az 1990-es évektől vált nyilvánvalóvá. Ha harcukat az iszlám világon belül vívják, számol­niuk kellett volna azzal, hogy a józan, becsületes muzulmánok tömegei eluta­sítják fanatizmusukat. Az iszlám hit vé­delmében, muzulmánoknak muzulmá­nok ellen kellett volna harcolniuk. A mozgalom vezetői azonban felismerték egy Nyugat elleni háború hihetetlen mozgósító erejét.

Szeptember 11-e erről szólt. Elké­pesztő, hogy mind a mai napig milyen sokan állítják: azért fokozódik a terro­rizmus, mert megszálltuk Afganisztánt és Iránt. Mintha megfeledkeznének ar­ról, hogy a szeptember 11-i támadás előbb történt. Nem mi, nyugatiak tá­madtuk meg ezt a mozgalmat, hanem ők támadtak meg minket. Mi a New York-i merényletig szinte alig vettünk róluk tudomást.

Szeptember 11-e után törődhettünk volna csupán a saját biztonságunkkal. De nem ezt tettük. Az értékek mellett döntöttünk. Azt mondtuk, nem kell még több talibán, nem kell még egy Szaddám Huszein. Pontosan felismertük, hogy nem kerekedhetünk felül egy fana­tikus ideológián, ha csupán a vezéreit börtönözzük be vagy végezzük ki. Az eszméiket kell legyőzni.

Az Irakban és Afganisztánban elkö­vetett hibákról elemzések tömkelegé lá­tott napvilágot: ezek némelyike helytál­ló, ám többsége utólagos okoskodás. Van azonban egy lényeges pont, melyet minden elemző figyelmen kívül hagy. Amint elhatároztuk, hogy nem a rend­szerváltás, hanem az értékváltás az elsődleges cél, mind Irakban, mind pe­dig Afganisztánban élethalálharcot kel­lett vívnunk a reakciós iszlám erőkkel. Nem egyszerűen a tevékenységüket ve­szélyeztettük – értékrendjüket, létük ér­telmét fenyegettük.

Nem csupán az Al-Kaida rettegett at­tól, hogy két brutális diktatúrát – egy vallásosat és egy szekulárist – a toleráns demokrácia váltja fel. Az átalakulást fi­gyelő többi ország is joggal tarthatott at­tól, hogy a példa ragadós. Ez a helyzet Iránban és Szíriában. Nincs semmi je­lentősége annak, hogy korábban – egy másik politikai korszakban – ezek az or­szágok különböző okok miatt gyűlölték egymást. A közös fenyegetettség hatá­sára hirtelen új szövetségek alakultak.

Létezik azonban egy ügy, amely az egész világon egyesíti a muzulmánokat, egy olyan probléma, amely még a leg­nyugatiasabb muzulmánok szemében is az igazságtalanság, sőt, a megalázás szimbóluma: ez pedig a palesztin kér­dés. A mérsékelt palesztin vezetést felőrölte a radikális erőkkel szembeni si­kertelen küzdelem és a békefolyamat megtorpanása. Amikor Saron miniszterelnök rászánta magát a bátor lépésre, és elrendelte a gázai övezet kiürítését, ezt az alkalmat ki lehetett és ki kellett volna használni a békefolyamat felújítására. Azonban túl nagy volt a nyomás, és mi­vel az eseményeknek sosincs nyugvó­pontja, előrelépés helyett visszaesés tör­tént. A választást a Hamasz nyerte meg. Még ekkor is, ha a Hamasz mérsékelt szárnya képes lett volna előrelépni, meg lehetett volna menteni a helyzetet. De nem ez történt.

A reakciós iszlám erők használták ki a lehetőséget, először Gázában, majd pe­dig Libanonban. Pontosan tudták, mi fog történni. Tudták, hogy a terrort Izra­el nem fogja szótlan tűrni. Abban bíztak, hogy a világ napokon belül elfelejti a provokációt, viszont mindenki fel fog háborodni az izraeli támadás miatt. A szélsőségesek csapdát akartak állítani a mérsékelteknek, hogy ne legyen más választásuk, csakis az amerikaiak illetve az arab utcák tévéhíradókon felbőszült tömegei között. És pontosan ez történt.

A szélsőségesek számára létkérdés, hogy saját fogalmaikat használva: a nyugat elleni iszlám háborúként, ne pe­dig diktatúra és demokrácia szembenál­lásaként határozzák meg az eseménye­ket; hogy a muzulmánok csupán a bom­bákat, a kegyetlen háborút lássák, és úgy tudják: mindezért Izrael felelős.

A térséget mindjobban behálózó szélsőségesek így söprik félre a haladó iszlám gyenge és tétova igyekezetét.

A változáshoz elengedhetetlen, hogy felismerjük ennek a háborúnak a sajá­tosságát, a győzelemhez pedig reális stratégiára van szükség. Ez a két feladat még előttünk áll.

Az első kérdéssel kapcsolatban szá­momra szinte hihetetlen, hogy rengeteg olyan nyugati vélemény lát napvilágot, mely szerint a globális terrorizmusért valamiképpen mi magunk vagyunk fe­lelősek. A globális veszély kérdésében mindnyájan egyetérthetünk. Aki csak egy kicsit is foglalkozott a terrorcselek­mények elterjedésével és mértékével, annak nyilvánvaló, hogy ez mára a világ minden jelentős országában felütötte a fejét. Kétségtelen: elsődleges célpont az Egyesült Államok és szövetségesei. De olyan országok is célponttá váltak, melyekről senki sem állíthatja, hogy a Nyu­gat szövetségesei.

Ugyancsak ostobaság azt állítani, hogy a terrorizmus a szegénység következmé­nye. A szélsőségesek természetesen ki­használják a szegénység következmé­nyeit, de a vallási fanatikusokról senki sem állíthatja, hogy a gazdasági fejlődés bajnokai lennének. A vallási szélsőségek a terrorizmus valódi forrásai.

Ezek a szélsőséges erők Irakban és Afganisztánban nem a megszálló ameri­kai csapatok ellen harcolnak. Éppen a szélsőséges erők jelenléte az egyetlen oka annak, hogy katonáink még mindig a térségben tartózkodnak. Ezenkívül ők azok, és nem mi, akik az ártatlan polgá­rokat gátlástalanul gyilkolják.

Céljuk nyilvánvalóan az, hogy ezek­ben az országokban megakadályozzák a demokratikus átalakulást. Nem a nyuga­ti demokráciát, hanem mindenfajta de­mokráciát elleneznek. Céljuk a paleszti­nokat megakadályozni abban, hogy Iz­rael mellett éljenek. Nem azért harcol­nak, hogy megszülessen a palesztin ál­lam, hanem hogy megszűnjön Izrael.

Ráadásul a legutóbbi időben egy rendkívül veszélyes, Izraellel kapcsola­tos vélemény vált egyre népszerűbbé. Nagyon sokan – és félek, egyre többen – hangoztatják, hogy túl nagy árat kell fi­zetnünk Izrael támogatásáért, és egyre többen szimpatizálnak a muzulmánok véleményével. Eltekintve a médiából is­mert tényéktől, vajon megértjük-e az iz­raeliek helyzetét?

Mint minden normálisan érző ember, jómagam is teljesen elfogadhatatlannak tartom a libanoni polgárok veszteségét, együtt érzek a libanoni néppel, szánom nyomorúságukat, és azt szeretném, hogy a háború azonnal véget érjen. De képzeljük magunkat egy pillanatra az izraeliek bőrébe. Gázában válsághelyzet alakult ki, miután a Hamasz elrabolt egy izraeli katonát. A Hezbollah pedig – mely egyébként megsértve az ENSZ 1559-es határozatát, két éve folyamato­san működik Dél-Libanonban – figyel­meztetés nélkül átlépi a demarkációs vonalat, megöl nyolc izraeli katonát és elrabol két másikat. Majd e szervezet válogatás nélkül lövi rakétákkal Észak- Izrael civil lakosságát.

A Hezbollahot Irán látja el fegyverek­kel. A Hamasz fegyveresei ugyancsak Irántól kapnak pénzügyi támogatást. Az iráni elnök, aki azt hangoztatja, hogy Iz­raelt le kell törölni a térképről, nukleáris fegyverekre akar szert tenni. És hogy a kép teljes legyen: Izrael legjelentősebb keleti szomszédja, Szíria nemcsak a Hezbollahot, hanem a keményvonalas Hamasz-vezetést is támogatja.

Ez talán mégsem az a helyzet, amely a biztonságérzetet erősíti, ugye?

Bármi történjék is az adott pillanatban – legyen szó akár Libanonról, Gázáról, Irakról, Afganisztánról, Kasmírról, vagy bármely egyéb afrikai helyszínről – mindez nem egyéb, mint glo­bális harc a globális értéke­kért, melynek tétje az iszlám és az iszlámon kívüli világ modernizációja. Az itt a kér­dés, hogy a mi értékrendünk­nek van-e akkora ereje, igaz­sága és szilárdsága, hogy felül tudjon kerekedni? A szélsősé­ges iszlámista stratégia vélt sérelmeken alapul, mely szembefordítja egymással az embereket. Nekünk válaszul, meg kell erősítenünk érték­rendünket, mert csak ez képes megerősíteni az összefogást.

A terrorizmus kérdése napjainkban olyannyira a figyelem középpontjában áll, hogy azt is mondhatnánk, a világ összes egyéb gondját fejezi ki. Másként fogalmazva: ha itt kudarcot vallunk, ak­kor minden más téren romlanak az esé­lyeink.

De eddig miért nem győztünk? Mert a saját meggyőződésünk védelmében nem harcoltunk elég bátran, elég követ­kezetesen és elég kitartóan.

Az arab világban évek óta tartó Izrael-ellenes, ennélfogva Amerika-ellenes propaganda nyomán az utca népe gyak­ran élesen szembe fordult saját kormá­nya gyakorlatias politikájával. Irán és (kisebb mértékben) Szíria állandó forrá­sa a térség reakciós destabilizációjának. A terrorizmus célja – legyen szó Iránról, Afganisztánról, Libanonról vagy Pa­lesztináról – sosem kizárólag az erősza­kos cselekmény. A merényletekkel egy olyan láncreakciót indítanak el, amely lehetetlenné tesz minden tárgyalásos és kompromisszumos törekvést.

Egyelőre nem mondhatjuk azt, hogy nyerésre állunk, de minden okunk meg­van a hosszú távú optimizmusra. A kö­zel-keleti térségben a reakció mellett a modernizációs folyamatok is megindul­tak. Alig észrevehetően, de jelen van az Egyesült Arab Emirátusban, Bahrain­ben, Kuvaitban vagy Katarban. Egyip­tomban csak a változások sebességéről, nem pedig annak irányáról folyik a vita. Líbiában és Algériában egyaránt nőtt a stabilitás, és megfigyelhető egyfajta fo­kozatos, de jelentős mértékű nyitás.

A háború jelenleg tehát döntetlenre áll. Az most a kérdés, hogy miként erősíthetjük a mérsékelteket a szélsősé­gesekkel szemben?

Először is, támogatnunk, erősítenünk kell a szövetséget a Közel-Keleten minda­zokkal, akik a modernizációt választják.

Másodszor, ahogy Bush elnök leg­utóbbi beszédében elhangzott, fel kell újítanunk az izraeli-palesztin békefo­lyamatot – méghozzá sürgősen és min­denre kiterjedően.

Megértem, hogy Izrael számára irritá­ló, mikor azt hallja, hogy ez kardinális kérdés, hiszen így a térség minden prob­lémája az ő vállát nyomja. Nyilvánvaló­an attól tartanak, hogy mi valamiféle magasabb szempont nevében feláldoz­zuk Izrael alapvető érdekeit.

Szeretném leszögezni, hogy sosem tennénk olyan lépést, amely Izrael biz­tonságát fenyegeti.

Ehelyett azt akarom, amit ma már mindenki elfogad: a két állam egymás mellett élését. Létre kell hozni a függet­len, életképes és demokratikus palesztin államot, mely nem fenyegeti Izrael biz­tonságát.

Ez az, ami elengedhetetlen a közel-keleti konfliktus és az iszlámon belüli konfliktus megoldásához. A kérdés ren­dezése nem csupán a palesztin nép szen­vedéseit fogja csökkenteni. Kézzelfog­ható és látható módon fogja bizonyítani, hogy a világban megférhet egymás mel­lett két, egymástól teljesen eltérő vallás és kultúra, még akkor is, ha ezek a né­pek korábban vehemens küzdelmet folytattak egymással. Másként fogal­mazva: ez lesz a leghatékonyabb eluta­sítása a reakciós iszlám törekvéseknek. Ez a lépés hiteltelenné teszi leghatéko­nyabb jelszavukat, sőt aláássa ideológi­ájuk lényegét.

De – és ez egy nagyon határozott de! – ezt csak akkor érhetjük el, ha radikáli­san megváltoztatjuk saját nézőpontun­kat, erőfeszítéseinket és elkötelezettsé­günket, méghozzá a palesztinok érdeke­it figyelembe véve. Ebben a kérdésben egyértelműen az Egyesült Államoknak jut a vezető szerep, de Európa, Oroszor­szág és az ENSZ részvételét sem lehet elhanyagolni. Határozottan és erőfeszí­tést nem kímélve, életre kell hívni egy működőképes palesztin kormányt, fel kell vázolni a végső tárgyalások napi­rendjét, melyet azután hétről hétre be kell tartani a végső cél eléréséig. Más le­hetőség nincs, külpolitikánk sikere ezen áll vagy bukik.

Harmadsorban, az iraki válság mögött észre kell vennünk, hogy az irakiak végsősorban egy mindenki érdekeit képviselő, demokratikus államot szeret­nének. Az irakiak és az afgánok demok­ratikus küzdelme a mi küzdelmünk. Azonos az értékrendünk és ugyanaz az ellenségünk. Az ő győzelmük számunk­ra is győzelem.

Negyedszerre, egyértelművé kell ten­nünk Szíria és Irán számára, hogy vagy belépnek a nemzetek közösségébe és el­fogadják az ottani játékszabályokat, mint mindenki más, vagy szembe kerül­nek velünk. A terrorizmus támogatása, az instabilitás szándékos terjesztése, az iraki demokratikus törekvések megtor­pedózása mind-mind teljességgel elfo­gadhatatlan, veszélyes és súlyos követ­kezményekkel jár. Ha ezen nem változ­tatnak, rá fognak jönni, hogy elszámítot­ták magukat.

Már a kezdet kezdetén leszögeztem, hogy ennek a háborúnak a kimenetele nem csak a közel-keleti térséget érinti. Nyilvánvaló, hogy a mi biztonságunk a tét. A globális iszlám terrorizmus a Kö­zel-Keleten született. A közel-keleti ren­dezés lesz az, ami véget vethet neki.

Talán kevéssé nyilvánvaló, de a vége­redmény meghatározza tágabb értelem­ben vett világnézetünk sikerét. A mérsé­keltek győzelme számomra a nyitott isz­lámot jelenti, olyan iszlám közösséget, mely nem zárkózik el a globalizáció ki­hívásai elől, mely hajlandó más vallásúakkal együttműködni, amely szívesen köt szövetséget más nemzetekkel.

A globalizáció kihívásaira mi pedig akkor tudunk majd megfelelő választ adni, ha jobban, intelligensebben és sok­kal rugalmasabban veszünk részt a ver­senyben. Meg kell nyugtatnunk az em­bereket, hogy álljuk a versenyt. De ha a versenyben fenyegetést látunk, akkor ezzel csak veszíthetünk.

Ebben a pillanatban az emigránskér­dés Európa egyik legégetőbb problémá­ja, és erről itt, Kaliforniában is tudnak egyet és mást. Az emberek, érthető mó­don, félnek a bevándorlóktól. Az ezzel kapcsolatos egyezmények többsége má­ra elavult, minthogy a második világhá­ború utáni helyzetet tükrözik. Ez igaz. Azonban ha a kérdést helyesen kezelik, akkor a bevándorlók fokozzák a befog­adó ország dinamizmusát, fejlődését, új, friss eszméket hoznak.

Hogy politikánkhoz támogatókat ta­láljunk, ahhoz nem elegendő az érdek, ahhoz értékrendre van szükség, nem elég azzal törődnünk, ami elengedhetet­len, hanem azzal kell foglalkoznunk, ami jogos.

A fentiekből következik az amerikai politikával kapcsolatos utolsó megjegy­zésem. Azt gondolom, továbbra is Ame­rikának kell vezetni a harcot, neki kell az élre állnia, de emellett újabb és újabb szövetségeket kell kötnie, hogy nyilván­valóvá tegye: nem híve az egyoldalú ak­cióknak, még akkor sem, ha erre néha rákényszerül.

Jelenleg megvan a veszélye annak, hogy a hidegháború lezárását követően visszatérünk egy befolyási övezeteken alapuló globális politikához. Érdemes egy kicsit távolabbra tekinteni. Képzel­jük el Kínát 20-30 év múlva! Kétségte­lenül ez lesz a világ egyik szuperhatal­ma. Gondoljunk Oroszországra és hatal­mas nyersanyagkészletére! Vagy ve­gyük Indiát! Ezek a felemelkedőben lévő óriások mind előnyös kapcsolato­kat akarnak fenntartani a Nyugattal. Meggyőződésem, hogy világnézetünk akkor lesz igazán erős és vonzó, ha ke­vésbé a hatalmon, és inkább az igazsá­gon fog alapulni. Csak így lehetünk ké­pesek jövőnket formálni egy olyan kor­szakban, melyben Európa és Amerika – gazdaságilag vagy politikailag – már nem lesznek vezető hatalmak. De ezt megelőzően most az a legfontosabb, hogy a mérsékelt, „mérvadó” iszlám legyőzze a reakciós iszlám erőket.

Még egyszer mondom: jelenleg az ér­tékek küzdelme zajlik. A mi értékren­dünkért érdemes harcolni. Ez jelentette – hosszú időn keresztül – az emberiség fejlődését, melynek minden fokán küz­deni kellett, ugyanakkor meg is kellett védeni ezeket az értékeket. Az új kor­szak küszöbén eljött az idő, hogy ismét harcoljunk értük.

Margitta Nóra fordítása