Ezerkilencszáznegyvenöt meztelensége

Nem vagyok másként én sem 1945-tel, mint Litván György*. A háború vége nekem is azt jelenti, mint neki: a nácik­tól és a nyilasoktól való megszabadu­lást, a Bibó által megreformálhatatlannak mondott úri Magyarország megszű­nését, a faji gondolkodás diszkvalifikálását, a demokratikus társadalom kialaku­lásának lehetőségét – hangsúlyozom: a lehetőségét -, amelyben mindenki poli­tikailag egyenjogú, aki mások politikai egyenjogúságát nem akadályozza.

Bizonyára ő sincs másként vele, mint én. Neki is az a véleménye, hogy 1945 után mégsem alakult ki a demokratikus politikai rendszer. Hiszen azt írja: „…a rég világ összeomlása… nem lett igazán (felszabadulássá)…”

Akkor meg miért nevezi mégis felsza­badulásnak? Hiszen nem lettünk szaba­dok. Szemben azokkal a németekkel Németországban és Ausztriában, akik amerikai, angol és francia megszállás alá kerültek, s ennek köszönhetően de­mokratikus politikai rendszer kialakítá­sát kezdhették meg.

Én meg miért nem vagyok képes felszabadulásnak nevezni, ami 1945-ben Magyarországon történt? Noha én is irtó­zom attól, ami a faji gondolkodásból po­litikailag következett.

Csak azért nem fogadom el ezt az el­nevezést, mert annyira különbözőek az élményeink? Például abban, hogy nem vagyok zsidó?

Akkor hogy lehetséges, hogy közöttük is vannak, akik egyetértenek velem? Mérget merek rá venni, hogy azoknak a keveseknek, akik zsidóként velem egyet­értenek, nem lehettek annyira eltérő élményeik 1944-45-ről, mint a többi zsidónak. És semmiképpen sem ugyan­olyan élményeik, mint nem zsidóként nekem.

Magyarázható volna a gondolkodásmód különbözősége egyszerűen csak az élmények különbözőségével? És a gon­dolkodásmód hasonlósága az azonos él­ményekkel, az azonos származással, az azonos kulturális örökséggel?

Amikor megszabadulásról beszéltem felszabadulás helyett, sohasem általá­nosságban fogalmaztam. Nem „egészé­ben véve” tartom 1945-öt a megszaba­dulás és nem a felszabadulás évének. Amikor ezt a két szót használtam, min­dig nagyon pontosan megkülönböztet­tem a társadalom létének politikai szint­jét, amely történelemként nyilvánul meg, és az egyéni lét szintjét, amely az egyéni sorsban, érzelmekben és élmé­nyekben nyilvánul meg. És csak arra, ami a politikában, a történelem szintjén játszódott le, használtam a „megszaba­dulás” szót. Politikai értelemben csak megszabadultunk, hiszen nem lettünk szabadok. Arról, ami az egyéni lét szint­jén játszódott le, semmi ilyet nem állítot­tam. Egyénileg 1945-ben sokan érezhet­ték joggal, hogy felszabadultak. Amint érezhették összeomlásnak, vereségnek, „frontnak”, „ostromnak”, meg semmi­lyennek is. Kinek-kinek az élményei, az érzelmei és a szemlélete szerint.

Miért van, hogy szinte senki, aki az utóbbi hónapokban a felszabadulás/megszabadulás kérdésére a nyilvá­nosság előtt reagált, nem vette azt a la­pot, amit valójában felmutattam: külön­böztessük meg állításainkat aszerint, hogy történelmi-politikai értelemben be­szélünk valamiről, vagy érzelmi-szemé­lyes szinten.

De nem. Mintha nem is mondtam vol­na erről a megkülönböztetésről semmit, „…akik számára 1945 áprilisa… egy ra­dikális társadalmi átalakulás lehetősé­gét és soha fel nem adott reményét (je­lentette)… miért ne nevezzék továbbra is felszabadulásnak?” – kérdi Litván.

Miért nem mondja meg pontosan, hogy a politikai szinten történteket neve­zi-e felszabadulásnak, vagy azt, ami ér­zelmileg történt benne és bennük? Ta­lán azért, mert ha politikailag érti a fel- szabadulást, akkor ellentmondásba ke­rül önmagával? (Hiszen egyik előző mondatában maga úgy fogalmaz, hogy „… (1945)… nem lett igazán azzá”.) Ha meg érzelmileg, akkor miért gondolja, hogy nem értek egyet vele? „…indítvá­nyát tehát, mint generális megoldási ja­vaslatot… elutasítom”, írja Litván. Tar­tok tőle, hogy generálisan ő kezeli a dol­gokat, hiszen egyszerre alkalmazza a fel- szabadulás fogalmát két különböző szint történéseire. Én soha generálisan nem fogalmaztam, hanem úgy, hogy 1945

a) politikai-történelmi szinten megsza­badulás, mivel nem keletkezett demok­rácia és szabadság, csak megszűnt egy korábbi, retrográd politikai rendszer (és ez a tény – amelyet Litvánnal együtt so­kan mások sem cáfolnak – független at­tól, hogy valaki hogyan élte meg az oro­szokat, és hogyan érez),

b) érzelmi-személyes szinten bármi: felszabadulás, megszabadulás, össze­omlás, „front” stb., mivel minden em­bernek más az alkata, mások az élmé­nyei és a vágyai (és ez a tény független attól, hogy politikai-történelmi szinten mi történt valójában).

Miért van az, hogy ezt az analitikus disztinkciót egyesek (kevesen) elfogad­ják, mint akik maguk is hajlanak ilyen gondolatmenetekre, és vannak (sokkal többen), akik nem?

Antiszemitizmusra hajló, „árja-turáni” ismerőseim között akad, aki azt mondja erre a gondolkodásmódomra, hogy „zsidós” (noha tudják, nem vagyok zsidó). Azért-e, mert olyan analitikus (talmudista-zabhegyező)? Vagy azért, mert abszt­rakt-formális (racionális)? Ez volna „zsidós”?

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy mennyi zsidó érezte – kimondva vagy ki­mondatlanul – az én antiszemiták sze­rint „zsidós” gondolatmenetemről, hogy nem vagyok szolidáris a zsidóság 1944- es sorsával, nekik elég volt ehhez, hogy kétségbe vontam a felszabadulást, „csak” megszabadulást mondva helyet­te. Vajon miért hagyták teljesen figyel­men kívül, hogy csak a politikai törté­nésekre használtam a megszabadulás szót, és egyáltalán nem vontam kétség­be a felszabadulás érzelmi jogosságát.

Annyi biztos, hogy az a disztinkció, amelyet a politikai és az érzelmi szint megkülönböztetésével alkalmazok, az antiszemitákat se érdekli különöseb­ben. Nekik is elég (csak éppen helyeslőleg), hogy valaki kétségbe vonta a felsza­badulást. Én meg, mint akinek a fogát húzzák az ilyen szövetségesek láttán…

1985-ben volt az érettségim 30. évfor­dulója. Még tartott a Kádár-rendszer, de én nem bírtam ki, és a találkozónkon, amikor ki-ki beszámolt magáról, el­mondtam, mennyire féltem azoktól az osztálytársaimtól, akikről akkoriban tud­tam, hogy egyetértenek a kommunista párt kizárólagos hatalmával. Ezzel a val­lomással bizonyára megbántottam őket, hiszen ők valójában pontosan tudták, hogy reakciós vagyok, mégse gondoltak álmukban sem arra, hogy emiatt valamit tegyenek ellenem. Én azonban hiába tudtam akkor is, az ötvenes években, hogy nem jelentenének fel – a szorongá­somon mindez nem tudott változtatni.

Két tanárom volt ezen a találkozón je­len. Egyik se tartotta helyesnek, amit tet­tem, noha tudom róluk, hogy hozzám hasonlóan ők is „reakciósok” voltak. Ta­pintatlanságnak tartották a vallomáso­mat.

Vajon miért nem érezték szükségét annak, hogy ők is kimondják, mennyire óvatosak voltak annak idején azokkal a tanítványaikkal, akikről tudták, hogy „mozgalmi” családból valók?

Talán, mert egy érettségi találkozón ezt nem illik? Itt, ezeken a hasábokon jobban illik?

Tartok tőle, hogy megszabadulást mondani felszabadulás helyett arra, ami Magyarországon 1945-ben politikai érte­lemben történt, sokak számára ugyan­ilyen illetlenség, csak éppen egy sokkal nagyobb nyilvánosság előtt. A megsza­badulás szó használata lemezteleníti az 1945-ös politikai valóságot. Ott áll pő­rén, kiábrándítóan és csalódást keltőén, mint amilyen politikailag valójában volt, megfosztva attól a meghitt ruházattól, melyet a felszabadulás érzelmi élményé­ből szőttek. Könnyebb haragudni arra,- aki ettől az élménytől megfoszt, mint szembenézni ezzel a meztelenséggel.

(Hangsúlyozom: a politikai és nem az érzelmi valóság meztelenségéről beszé­lek.)

Nem hiszem, hogy az élmények kü­lönbözőségével magyarázható az illet­lenségem. Mert akkor a tanáraim nem érezték volna illetlenségnek, amit az érettségi találkozón elmondtam. Lévén hogy tanáraimmal azonosak voltak az él­ményeink.

Amikor felszabadulásról van szó, ak­kor annak alternatívája nem a megszál­lás. Az amerikaiak, angolok és franciák is megszállták Németországot meg Ausztriát, ott politikailag mégis szaba­dok lettek az emberek. Magyarországot és a szomszédos államokat a szovjetek szállták meg, ott meg nem lettek szaba­dok az emberek. Ezért kerestem azt a szót, amely nyelvileg, akár egy szép vers­ben, kifejezi a politikai különbséget, amely a szovjet és a nem szovjet meg­szállás következményei között van. És ezt a szót a megszabadulásban vélem megtalálni. Németország nyugati felé­ben és Ausztriában a történelmi-politikai szinten felszabadulás történt, Magyaror­szágon csak megszabadulás.

Azzal, hogy Németország nyugati felé­ben és Ausztriában a megszállás nyo­mán demokrácia és politikai szabadság alakult ki, bizonyára Litván György és so­kan mások is egyetértenek. Akkor meg miért nem zavarja őket, hogy a két tör­ténelmi esemény között az egyetlen „felszabadulás” szóval nem lehet kifejezni a különbséget?

Lehetett volna Magyarországon is felszabadulás, ha a nyugati szövetségesek szálltak volna meg, mert szabadság lett volna és demokrácia. De nem ők száll­tak meg, hanem a szovjetek. És emiatt nem lett se szabadság, se demokrácia. Akkor meg micsoda dolog ugyanúgy ne­vezni a két eseményt?

Miért van az, hogy akik ezt a nyelvi megkülönböztetést jelentéktelen termi­nológiai zabhegyezésnek tartják, foggal-körömmel ragaszkodnak a felszabadu­lás terminológiájához?

Függelék

A felszabadulás/megszabadulás kérdésének kétszintű (analitikus) megközelítése:

Politikai szint

Ezen a szinten a politikai tények határozzák meg, hogy mi a helyzet: politikai szabadság jött-e létre 1945-ben (akkor felszabadulás volt) vagy sem (akkor legfeljebb meg­szabadulás volt)

Érzelmi szint

Ezen a szinten az érzelmek határoz­zák meg, hogy mi a helyzet: valaki szabadnak érezte magát 1945-ben (akkor neki felszabadulás volt) vagy sem (akkor neki legfeljebb megszaba­dulás volt)

A két szintre együttesen – úgy vélem – semmiféle állítást nem koc­káztathatok meg. Az „egészről” Isten, vagy az annak helyébe magát képzelő ember mondhatja csak, hogy fel- szabadulás volt-e, megszabadulás volt-e, vagy valami

*Litván György írása a Szombat 1995. áprilisi számában jelent meg.