Ez már a béke nemzedéke?

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Külpolitika

Még röpködtek a Scud-ok Izrael felé, de az Öböl-háború végéhez közeledve már sejteni lehetett, hogy a válság kilendíti holtpontjáról az évek óta megfenekleni látszott közel-keleti béketárgyalásokat. A világot sokkoló iraki agresszió s a mellé zárkózó palesztin rokonszenv-tüntetések (jóllehet nem képviseltek azonos minőséget, mégis együtt említendők), Izrael mérsékelt, józanul önkorlátozó reagálását váltották ki. A zsidó állam ekkor jelesre vizsgázott politikai kultúrából, akár a Területek PFSZ gerjesztette tüntetőivel, akár Irakkal szembeni magatartását vizsgálja az emlékező. Ekként Izrael a háború győztesének is nevezhető.

Az októberben Madridban megkezdődött tárgyalásokon azonban a béke a tét, mely gyakorlatilag csakis mindkét fél kompromisszumra való hajlandóságával érhető el. Nyilvánvaló eredmény önmagában már az is – elismeri ezt mindenki a szélsőségeseken kívül-, hogy a nagyhatalmi bábáskodás nyomán létrejött a konferencia. Ettől a pillanattól kezdve azonban elengedett kézzel, egymással kell boldogulnia a delegációknak, bárhol is üljenek le folytatni a dialógust.

Nézem a villámló tekinteteket, sejteni vélem a fejekben cikázó gondolatokat, a tárgyalók lelke mélyén forrongó indulatokat. Csendben kérdem magamtól: azokból a génekből, amelyeket a két nép (s az egyikük mögött felsorakozó arab világ) kényszerű történelmi együttélése keresztez, vajon milyen utód születhet? Tudják-e feledni az osztott-kapott sebeket, vélt és valós sérelmeket? Itt tudniillik a tulajdonképpen rövid – néhány emberöltőnyi – szomszédság utolsó néhány évtizedében, a béketárgyalás résztvevői személyes sorsuk által is érintettek az ellenségeskedéstől. Megköthetik-e ők maguk a békét?

Egyiptom az ellenpélda – vághatná rá bárki a választ.

Nem tudnám nyugodt lélekkel elfogadni ezt az érvet. Mintha az a béke szerencsés kivétel lett volna a közel-keleti hétköznapok logikája alól. Továbbá a Sínai-félsziget nem érintette talán annyira ״testközelből” Izraelt, mint az ellenérdekű fél által ma követelt Területek. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a békekötés óta eltelt idő, és tárgyalópartnereinek ez idő alatt vitt szerepe a térség viszonyaiban, szintén nem csíráztatták a bizalom magját a zsidó állam polgáraiban és vezetőiben. Akik – tegyük hozzá – nem csupán politikai értékrendjük és megítélésük miatt lehetnek bizalmatlanok az arab féllel szemben. S még egy szempont. Samír miniszterelnök nemzedéke – az államalapítók generációja – a zsidó nép fenyegetettség-tudatát nem 1946-tól, a mandatárius hatalom elleni felszabadító háború kezdetétől ״mondhatja magáénak”, s ez – túl a személyes érzéseken – politikaformáló tényező lehet. Bizonyára a másik oldal is őrzi a történelmi ״pofonok” égő emlékét. Az utóbbi évtizedek gennyes sebe tehát még nem hegedt, de okozójával mihamarabb kezet kellene rázni. Ez az idő – azt hiszem – még nem érkezett el.

A kölcsönös félelmek és a bizalmatlanság, valamint az ״osztozkodás” (Területet békéért – ahogy a követelés szól) elveinek kidolgozatlansága, a garanciák bizonytalansága, továbbá a fent említett, már a ״génekben” hordozott fenyegetettség, a rövid alku esélyét kizárják. Valami elindulhat, megmaradhat például a párbeszéd folyamatossága. De a szabadság földjét – a félelem nélküli bizalmon alapuló békét – már csak egy új nemzedék láthatja meg: idővel.

Szántó T. Gábor

Címkék:1991-12

[popup][/popup]