“Ez csak a jéghegy csúcsa” – Nagy változás előtt az izraeli ultraortodox társadalom

A következőkben az izraeli társadal­mat mélyen megosztó ultraortodoxok zártnak tartott világáról olvashatunk. A szekuláris társadalomtól elzárkózó harediek körében új intézet kezdte meg működését. Célja, hogy a modem munkarerőpiacon is értékelt szakmát adjon az addig vagy adományokból, vagy ki­zárólag vallási szakmákból élő ortodox zsidók kezébe. Izraelben az ultraorto­dox zsidók szinte teljesen elkülönülten élnek az állam nem vallásos vagy nem ultraortodox módon vallásos részétől, nem katonáskodnak, és egyáltalán, sa­ját negyedeiken kívül lévő munkahelye­ken alig dolgoznak. /4 helyzet mára so­kat változott, és ez a harédi zsidók ve­zetőit is új utak felé vezette.

A kezdeti próbálkozásokat nagy két­ségek kísérték. A Harédi (ultraortodox) Szakmai Képesítő Központ (HSZKK) ta­nulói, mielőtt beléptek volna az épület­be, előbb körülnéztek, hogy megbizo­nyosodjanak arról, nincsen ismerős a közelben, nem attól féltek, hogy csök­ken az értékük a házasságközvetítők szemében – mindegyikük házasember, szülő; itt ez is a felvételi követelmé­nyek része -, de egyikük sem akar meg­vetés tárgya lenni a zsinagógában vagy a házas, illetve felnőtt férfiak tanulóhe­lyén, a kolelban.

Mind az igazgatók, mind a tanulók tisztában voltak vele: kényes témáról van szó. Az utóbbi ötven évben újra és újra ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg: Tóra vagy munka? És szabad-e a kettőt összekapcsolni? Hiszen az el­múlt időszakban, amióta az ultraorto­doxok akkori vezetőjének, a litván irányzatú Hazon Isnek (Rav Avraham Jesajahu Karelic) sikerült elérnie Ben Gurionnál a jesivanövendékek katonai szolgálat alól való felmentését, a haré­di csoportok életvitele nélkülözte a meglepetéseket: tanulás a jesivában, nősülés, majd vissza a tóratanuláshoz a kolelban, életük végéig. Az évek mú­lásával lehetőség nyílt a jesivabeli szamárlétrán való előrejutásra, vagy egy kis közösségben rabbi státus betöltésé­re. Hagy volt a gazdasági kényszer, de az életpálya előre rögzített volt.

Az utóbbi években, néhány vállalko­zó kedvű rabbi új kísérletbe kezdett. Senki sem látta pontosan, hogy mi is történt, de adományok kezdtek gyűlni külföldön élő tehetős emberektől, tit­kos rabbinikus engedélyek íródtak, és osztálytermeket béreltek az ultraortodo­xok által lakott városok központjaiban.

A titkolózásra bizony szükség volt. Elég lett volna csak egyetlen harédi közéleti személyiség, aki elhatározza, hogy megtorpedózza az egész ügyet, és rögtön akadt volna néhány rabbi, aki azzal vádolta volna az ötlet megfogal­mazóit, hogy alapjaiban próbálják meg­változtatni a harédi világ életmódját. A Sasz mozgalom aktivistáival ellentét­ben – akik nemrégiben nagy hangon egy „harédi egyetem” alapítására szólí­tottak fel, de ezen túlmenően semmit sem tettek – a HSZKK kezdeményezői csendben dolgoztak, és keveset beszél­tek. Ma már megengedhetik maguknak, hogy a nyilvánosság elé lépjenek, mi­után sikerült kinevelniük több mint ezer olyan embert, akik kolelbeli tanul­mányaikat cserélték le az izraeli tech­nológiai piacon keresett szakmákra. Közülük már többnek sikerült elhelyez­kednie különböző számítástechnikai – köztük piacvezető – cégeknél: tisztes­séges megélhetésük van és ők jelölik ki az utat az őket követő ezrek számára.

„Nem sok olyan projektről hallottam, ami ekkora változást hozott volna a ha­rédi közösségben, mint a mienk” – mondja Rav Jehezkel Vogel, a köz­pont igazgatója. „Olyan folyamatról van szó, amely végső soron megváltoztatja a nem vallásos társadalom viszonyát az ultraortodoxokhoz” – tette hozzá.

Immár négy éve, hogy a HSZKK fiók­jai Izrael-szerte megkezdték működé­süket. A délutáni órákban fiatal férfiak százai népesítik be a helyiségeket, hogy elsajátítsák új szakmájukat, azaz­hogy programozók, számítógép-ke­zelők, könyvelők, építészek és mérnö­kök legyenek. Az ortodox nők délelőtt tanulják ugyanezeket a tárgyakat. A hosszú, intenzív tanulással töltött időszak végén diplomát kapnak, és ezt a dokumentumot vezető izraeli cégek is megbecsülik. Valószínű, hogy a központ a közeljövőben megkapja a Felsőoktatási Tanács engedélyét arra, hogy végzettjeinek alapfokú egyetemi (BA) diplomát adjon ki.

A HSZKK nem egyedülálló példája annak a folyamatnak, ami az utóbbi években a harédi társadalom felszíne alatt zajlik. Ez csak a jéghegy csúcsa, alul pedig egy lenyűgöző és viharos gyorsaságú folyamat játszódik, amelyhez hasonló kevés izraeli társa­dalmi csoportnál tapasztalható. Az iz­raeli ultraortodox társadalom egyfajta erős „szekularizációs” folyamaton megy keresztül. Nem a micvák „be nem tartásá’”-ról van szó, hanem az életfelfogásról.

A folyamatnak persze vannak kevés­bé kellemes oldalai is, hiszen hátteré­ben ott lappang az ultraortodox társa­dalom oly mértékű válsága, amekkora az államalapítás óta nem volt. Itt van például a jesivák problémája. Az ultra­ortodox társadalom problémáival fog­lalkozó Tal-bizottság – amely legutóbb a kormányhoz nyújtott be egy javaslatcsomagot, amelynek értelmében a jesivabóherek – rövidített katonai szolgálat után – huszonhárom évesen elhelyezkedhetnének soha nem kapta volna meg a hárédi közösség vezéreinek jó­váhagyását, ha a jesivaélet nem lenne éppen mélyponton. A bizottság nem vallásos tagjai tulajdonképpen erős és kényelmes mentőövet dobtak a harédieknek, amely megmentheti őket a biz­tos kudarctól.

Igaz, hogy soha nem látott nagyságú költségvetési támogatás felett rendel­keznek a jesivák és a talmud tórák, de éppen ez az óriási összeg bomlasztotta szét azt a társadalmi szervezetet, amit a Hazon Is és örökösei évtizedek alatt építettek fel.

Mi változott meg a jesivákban?

Lassan tíz éve kérdezgetik magukat a harédi jesivák vezetői: „Hol vannak a következő nemzedék tóranagyságai?” Vagy egyszerűbben: miért van az, hogy egy jesivát végzett talmudtudós ma sokkal kevesebbet tud, mint múltbéli társai?

Bebizonyosodott, hogy ugyan a tóra­tanulással foglalkozók száma évről év­re nő, de egyre kevesebb jesivabócher szenteli magát komolyan a tanulmánya­inak, ez pedig a teljesítményükön is meglátszik.

A helyzet megértéséhez elég egy futó pillantást vetni az elmúlt években a tó­ramagyarázó irodalom témakörében megjelent könyvekre. Minden évben több ezer új könyvet nyomtatnak ki, de a valódi hidusok – héberül újítások – a tóratudomány területéről már évtize­dek óta nem láthatók a polcokon. A megjelent könyvek egytől egyig váloga­tások, gyűjtemények, antológiák vagy alacsony színvonalú ismeretterjesztő kiadványok.

A jesivák nem megfelelő színvonala sok jesivaigazgatót gondolkodtatott el. A kialakult helyzet miatt a harédi kö­zösség egyik vezetője, Rav Smuél Auerbach különleges tervet készített. Elképzelése szerint a nagy jesivák ve­zetői ötven-hatvan kiváló jesivabóchert választanának ki, akiket aztán eltérő tanterv szerint oktatnának Az általános jesiva-rendszerből kiemelve – személy­re szabott módszerrel – tudós talmudisták foglalkoznának velük egész nap.

A jesivák problémái kettősek: a min­denáron való tórátanulás, illetve a szekuláris társadalomtól való tökéletes el­szigetelődés mára válságba sodorta az izraeli vallásos oktatási intézményeket.

A tóratudomány válságán túl, a nem vallásos kultúra elemei szüntelenül áramlanak be a harédi közösség „falai” közé. Ennek fontos jele a nyelvhaszná­lat megváltozása. Az ortodoxia és a szekulárisok fogalmai és kifejezései között tátongó szakadék nemegyszer súlyos félreértésekhez vezetett, de kitűnő gát­ja volt a „negatív” kulturális hatások­nak. Ma, ha valaki figyelemmel kíséri azt, hogy hogyan beszélnek az ultraor­todoxok a médiában, azonnal konsta­tálhatja, hogy a vallásosak és a nem vallásosak által használatos nyelvi kü­lönbségei szinte teljesen eltűntek. A harédi szabadidő-irodalom „bestsellerjei” is egyre inkább hasonlítanak a szekulárisokéhoz.

Hogyan állt elő ez a helyzet? Az ultra­ortodoxok vezetői már hosszú ideje töp­rengenek ezen a kérdésen. Sokan a kül­világot hibáztatják: elhangzanak olyan vélemények, miszerint hiba volt túl sok erőt fektetni a házárá bitsuvába, az újonnan „megtért” vallásosokba. Bár to­vábbra is nagy micvának tartják, ha va­laki nem vallásosból vallásossá válik, de úgy vélik, hogy túl magas árat fizettek ér­te: az újvallásosok tízezreivel a szekuláris kultúra sok apró kis összetevője szi­várgott be a harédi társadalomba.

A harédi média döbbenetes mértékű fejlődése is „bűnös” a dologban: több tucat kalózrádió-állomás (ezeket „szent adóknak” is nevezik) sugároz műsoro­kat Izraelben. Sokakban megfogalma­zódott az a gondolat, hogy talán éppen az ezeken az adókon már évek óta fo­lyó, a nem vallásos világ elleni soroza­tos támadások – a hátsó bejáraton át – ezen értékeit hozta be az ortodox társa­dalomba.

Ortodox vezetők – új utak

Az ultraortodox vezetőség is válság­ban van. A Rav Eliezer Sach után ha­gyott űrt még nem sikerült betölteni. Bár több rabbit is (Aharon Leib Steinmann, Nisszim Karelic, Smuel Auer­bach és Salom Eljasiv) Rav Sach szel­lemi örökösének neveznek, de ezek egyikének sem sikerült megszereznie a közösség többségének támogatását.

A szokásostól eltérően ezek a rabbik nem küzdenek egymással a hata­lomért. Éppen ellenkezőleg, mindegyi­kük azon van, hogy a hatalmat és az ez­zel járó döntéseket másokra hárítsa át. Ilyen kétségek közepette csak egyetlen vezető fogalmazza meg nyíltan elkép­zeléseit: Aharon Leib Steinmann, Bné-Bráki rabbi. „Vészhelyzetben vagyunk” – állítja Rav Steinmann -, „cselekedni kell, változtatni, újítani”. Steinmann rabbi volt a harédik katonai szolgálatá­nak fő szorgalmazója, a Tál-bizottság következtetéseinek, valamint a valláso­sok és a nem vallásosok közti megbé­kélési kísérleteknek egyik első számú támogatója. Az utóbbi hónapokban a Jated Neeman újság hasábjain arra uta­sította híveit, hogy finomítsanak a szekulárisok elleni támadások hangne­mén. Ugyanakkor találkozókat szerve­zett a nem vallásos média képvi­selőivel azért, hogy legalább az alapjait megteremtse a valódi párbeszédnek.

Tévedés ne essék: Rav Steinmann nem a vallásos életmód rovására akar kompromisszumot kötni. Szó nincsen megalkuvásról, csak arról, hogy első íz­ben akadnak a harédi szellemi elit kö­reiben olyanok, akik elismerik a kölcsö­nös tisztelet kétoldalú betartásának szükségességét. A találkozókon részt vevő felek nem írtak alá semmiféle okiratot, de aki figyelemmel kíséri az ultraortodox médiát, az némi változást tapasztal a sok-sok éve megszokott hangnemhez képest: kevesebb a gyű­lölködés, támadás a nem vallásos tár­sadalom és a baloldalinak tartott izrae­li média ellen.

„Új korszak hajnalához érkeztünk” – magyarázza Rav Steinmann egyik híve. – „Nem lehet többé behunyt szemmel járni és azt mondogatni: „minden rend­ben!”; nem lehet úgy viszonyulni a szekulárisokhoz, mintha nem is létezné­nek, úgy tenni, mintha a harédi társadalom változatlan lenne”.

A többi rabbi teljes döbbenettel fo­gadta Rav Steinmann az ortodox társa­dalom alappilléreinek megváltoztatásá­ra tett erőfeszítéseit. Néhány éve, ami­kor Rav Steinmannt nem hivatalosan Rav Sach utódjaként nevezték meg, az a kép alakult ki róla, hogy ő afféle zár­kózott cádik, akinek vajmi kevés köze van a társadalmi folyamatokhoz, pláne azokhoz, melyek a nem vallásos társa­dalomban játszódnak. Pedig ő az, aki az igazi változást sürgeti, így például a HSZKK létrejöttét is.

Az újító tábornak erős az ellenzéke, amely eredményként könyvelheti el a Tál-bizottság másik harédi képviselőjé­nek lemondását, amikor a jesivanövendékek besorozásáról tárgyaltak. Rav Ste­inmann ellenzéke néhány jesivavezetőből áll, élükön a nemrégiben el­hunyt háláchátudós, Rav Slomo Zalman Auerbach fia, Rav Smuel Auerbach. Ők is elismerik, hogy a harédi tár­sadalom mély belső válságban van, de elutasítják a változást. Szerintük minden változás csak közelebb viszi az ortodoxi­át a totális megsemmisüléshez.

„Évtizedeken keresztül dolgoztunk egy olyan helyzet megteremtésén, amelyben ha egy ember a tóra tanulá­sának szenteli az életét, akkor társadal­mi szempontból nem számít alacso­nyabb rendűnek a harédi közösség­ben” – érvelnek az ellenzők. „Mindenki tisztelte a tóratanulót, ő volt az ideál. A Rav Steinmann irányította mozgalom oda fog vezetni, hogy a tórát tanuló fér­fi társadalmi presztízse kisebb lesz azokénál, akik inkább számítástechnikát tanultak és sok pénzt keresnek.”

Mi a teendő tehát? „Csak üljél, és ne tegyél semmit – ez a legjobb” – idézik ők a fontos talmudi szabályt, mely sze­rint válsághelyzetben, amikor nincs a láthatáron világos és kockázatmentes megoldás, a legokosabb dolog tartóz­kodni bárminemű cselekvéstől.

Rav Jehezkel Vogel, a HSZKK igazga­tója meg van győződve arról, hogy Rav Steinmann tábora máris győzött. Szerin­te, hogy ha a Tal-bizottság ajánlásait a Kneszet elfogadja, jelentkezők tízezrei dörömbölnek majd a HSZKK kapuin.

Ön szerint ez véget vet a valláso­sok és a szekulárisok közti gyűlölkö­désnek?

Remélem, hogy igen. Mivel foglal­kozik manapság a harédi közösség? Haszontalan dolgokkal, és közben nem vesznek részt a gazdaságban, nem élik át a társadalom súlyos gondjait, emiatt – eltekintve néhány ideiglenes minisz­tériumi hídfőállástól – a társadalomban nincsenek megfelelő súllyal képvisel­ve. Az a célom, hogy a harédi ne a nem vallásost vizslassa, hogy az vajon tartja-e a sábátot vagy nem, inkább azzal fog­lalkozzon, hogy a gyerekeit a micvák megtartására neveli, és tisztességes ke­nyérkeresethez juttatja. A harédiknek ott a helyük a fejlődő gazdaságban, hogy a többiek ne csak a Bar Ilan utcá­ban találkozzanak velük.”

– Hisz abban, hogy az ortodoxok ve­zetői elfogadják ezt az elképzelést?

Nem mindenki, de ez a felfogás máris győzött. Rav Mordechaj Karelic aláírta a Tal-bizottság javaslatait, mi­után megszerezte a tóratudósok több­ségének támogatását. Mindannyian megértik, hogy a mostani helyzet tart­hatatlan. Ez az út vége.

A Haarec című lap nyomán

Róna Aser