Ez a harc lesz a végső? — Hajrá a közel-keleti békefolyamatban

Szeptember 4-én Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a Palesztin Autonómia elnöke az egyiptomi Sarm es-Seikben aláírta az amerikai Wye-ban tavaly megkötött egyezmény végrehajtásáról szóló jegyzőkönyvet. A végső megállapodás azonban még roppant távolinak tűnik.

A megállapodás értelmében Izrael három ütemben újabb területe­ket ad át a palesztinoknak a Jor­dán folyó nyugati partján, szabadon en­ged 350 bebörtönzött palesztint, meg­nyit két „biztonságos átjárót” a Gázai övezet és a Nyugati part között (egyet északon, egyet délen), és engedélyt ad a gázai tengeri kikötő megépítésére. Pa­lesztin részről ismét – ki tudja, hányadszor – kötelezettséget vállaltak, hogy be­szüntetik a háborús izgatást Izrael és a zsidóság ellen, felszámolják a palesztin terror infrastruktúráját, begyűjtik a jogel­lenesen kinn lévő fegyvereket, leszerelik a palesztin rendőrség azon részét, amely meghaladja az oslói egyezményben meg­szabott keretet. Jóváhagyásra beterjesz­tik az izraeli kormányhoz a rendőrök név­sorát és fegyvereik lajstromát, letartóztat­nak harminchat, Izrael által körözött terroristát (amelyből tizenketten a palesztin rendőrség állományába tartoznak) és fel­újítják az Izraellel való biztonsági együtt­működést.

Izrael hozzá is kezdett az egyezmény végrehajtásához. Szabadon engedett kétszáz palesztin, jordániai és más arab országokból származó foglyot, akik közül százötvenen életfogytig tartó büntetésü­ket töltötték, mert olyan palesztinokat öl­tek meg, akiket az izraeli hatóságokkal való együttműködéssel vádoltak. A kiszabadulókat a palesztin rendőrzenekar és lelkes üdvözlő tömeg hősöknek kijáró ovációja fogadta. Mindegyikük fegyvert kapott „önvédelmi célokra”, és nagy va­lószínűséggel különböző feladatokat bíz­nak majd rájuk a palesztin rendőrségnél.

Az aláírt jegyzőkönyvvel a felek szán­déka szerint kezdetét veszi a végső ren­dezés. Szeptember 13-án megkezdőd­nek a tárgyalások, és 2000 februárjára el kell készülnie a végső státusról szóló el­vi keret-megállapodásnak. A záró egyez­mény aláírásának határideje 2000. szep­tember 13.

Hat évvel ezelőtt, 1993-ban ugyancsak szeptember 13-án írták alá azt az elvi nyi­latkozatot, amely elindította a két nép közeledési folyamatát. Ebben lemondtak az erőszak minden formájáról és kölcsö­nösen elismerték egymás politikai jogait.

A keret-megállapodás a folyamatot egy át­meneti és egy záró szakaszra bontotta oly módon, hogy a keményebb diónak ígérkező főbb vitapontokat a végső ren­dezésről szóló egyezmény hatáskörébe utalta. Az átmeneti időszak beiktatása a bizalom megteremtését célozta, amely megkönnyíthette volna az olyan súlyos problémák megoldását, mint Jeruzsálem kérdése, a palesztin menekültek jövője, a palesztin államiság mibenléte, a hatá­rok kérdése és a zsidó települések jövő­beli sorsa.

Ez az elképzelés azonban nem vált be.

A Rabin-kormány ideje alatt olyan terrorhullám söpört végig Izraelen, amelyet ko­rábban csak az ország megalakulását kö­vetően tapasztaltak. A palesztinok vállalt kötelezettségeiket vagy egyáltalán nem, vagy csak részben teljesítették. A terrorcsoportok – a Hamasz és az Iszlám Dzsihad – szinte törvényessé váltak, és az Au­tonómia területén jól működő infrastruk­túrát, a terrorcselekmény után pedig biz­tos menedéket találtak. A tettesek kiada­tására vonatkozó szabályokat a paleszti­nok kijátszották, bevezetve a „forgóajtó-módszert”: az elkövetőket letartóztatták, majd sietve elengedték őket Közülük so­kat „érdemeik elismeréseként” besoroz­tak a palesztin rendőrség kötelékeibe.

Nem növelték a bizalmat Jasszer Ara­fat nyilatkozatai sem. Nelson Mandela dél-afrikai elnök 1993-as beiktatásakor egy johannesburgi mecsetben kijelentet­te, hogy az idegenekkel kötött egyez­mény csak ideiglenesen köti a muszlim hívőt. Egy évvel később Stockholmban az arab országok nagykövetei előtt arról beszélt, hogy Izrael ideiglenes tákol­mány, amelynek nincs jövője, és min­dent megtesznek azért, hogy egymillió iz­raeli átköltözzön Amerikába.

A fenti fejlemények alighanem közre­játszottak abban, hogy a következő izra­eli választásokon a békefolyamattal kap­csolatos fenntartásait hangoztató jobbol­dal győzött. A nemzetközi nyomásnak azonban a jobboldal sem állhatott ellen, így Netanjahu miniszterelnök 1997 januárjában aláírta a hebroni egyezményt, melynek értelmében a város nyolcvan százalékát átengedte a Palesztin Autonó­miának, és további területek átadására is kötelezettséget vállalt.

A folyamat azonban megállt, mert Ara­fat nem teljesítette vállalt kötelezettsé­geit Nem működött együtt Izraellel a biz­tonsági kérdésekben, nem számolta fel a Hamasz és az Iszlám Dzsihad infrastruk­túráját, nem szüntette be Izrael és a zsi­dóság elleni háborús uszítást a palesztin médiában és kijátszotta a terrorcselek­ményt elkövetők kiadatására vonatkozó megállapodást. Mindezeken túl fegyver­kezési programba is kezdett: az Autonó­mia és Egyiptom között virágzott a fegy­vercsempészet és kezdetleges fegyver­gyárak is üzemelni kezdtek. Az övezet­ben ebben az időszakban több föld alatti bunker épült, mint lakás. Arafat pedig egyértelművé tette, hogy a béke csak egy opció a sok közül. Ennek ellenére 1998 decemberében a marylandi Wye ültetvé­nyen aláírtak egy újabb időközi egyez­ményt, ám az izraeli belpolitika viharai miatt ennek teljes végrehajtására már nem került sor. A most megkötött egyez­mény ennek módosított megvalósítását irányozza elő, miközben megkezdődnek a végső rendezésről szóló tárgyalások.

A megegyezés jogi alapja az ENSZ Biz­tonsági Tanácsának 1967-ben hozott 242. és 1973-ban hozott 338. számú ha­tározata, amely előírja, hogy a felek tárgyalásos úton rendezzék vitájukat két kötelező alapelv egyidejű alkalmazásá­val. Az egyik az 1967-ben Izrael által el­foglalt területek kiürítése, a másik pedig a térség államainak joga a „békés és biz­tonságos határok” közötti létezésre. A megbeszéléseknek a menekültkérdést is „igazságosan rendezniük kell”. E határo­zatokat a palesztin vezetés és Izrael is el­fogadta, értelmezésükben azonban je­lentős eltérések vannak.

A palesztinok szerint Izrael köteles ki­vonulni minden, 1967-ben elfoglalt terü­letről, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is. Az 1948 óta eltávozott palesztin mene­kültek és leszármazottaik visszatérhet­nek eredeti lakóhelyükre, amelyet a so­rozatos háborúk következtében elhagyni kényszerültek. (Ez több mint kétmillió embert jelent, akiknek többsége a mai izraeli nagyvárosokba: Tel-Avivba, Haifá­ba, Lódba térne vissza, palesztin többsé­gű településekké változtatva azokat.) Mindennek fejében a palesztinok elfo­gadják Izrael Állam létezési jogát és ga­rantálják határait.

Izrael értelmezése szerint a visszavonu­lás a béke függvénye. Nincs automatikus kötelezettség a teljes visszavonulásra: an­nak mértékét a béketárgyalásoknak kell meghatározniuk. A zsidó állam ugyanis e területeket jogos önvédelmi harcban fog­lalta el, így kiürítésükre csak akkor kerül­het sor, ha az nem veszélyezteti az ország biztonságát. A menekültekért pedig a felelősséget azoknak az arab országoknak kell vállalniuk, amelyek az egymást köve­tő háborúkat kirobbantották.

Az eltérő értelmezések következtében igen távol áll egymástól a két fél állás­pontja a végső rendezés kérdéseiben. A palesztinok „vörös vonala” a Kelet-Jeruzsálem fővárossal megalakított, Jordá­niával és Egyiptommal határos önálló ál­lam a Jordán folyó nyugati partján és a Gázai övezetben. Izraelnek e területről maradéktalanul ki kell vonulnia, és fel kell számolnia az ott létesített zsidó tele­püléseket. A kikiáltott állam teljes szuve­renitással rendelkezik. Határait, tenger­parti vizeit és légterét hadsereg védi, ön­állóan köthet majd katonai szövetsége­ket és természetesen tagjává válik az Arab Ligának, ahol egyébként már most is megfigyelői státusszal rendelkezik.

A palesztin állásponttal szemben Ehud Barak nem hajlandó a hatnapos háborút megelőző 1967. júniusi határok mögé visszatérni. A megkötendő területi komp­romisszum során Izrael a Jordán völgyét is meg kívánja tartani. A határok ellenőr­zését nem akarja feladni, így a létesíten­dő palesztin entitásnak nem lesznek ha­tárai sem Egyiptommal, sem Jordániá­val. A kisebb és nehezen védhető zsidó településeket felszámolnák, a megmara­dó nagyobb részt pedig egy tömbben csoportosítanák, Izrael kizárólagos fenn­hatósága alatt. Izrael megőrizné továbbá azon területeket is, amelyek a vízforrá­sok feletti ellenőrzéshez és a stratégiai védelemhez szükségesek. A palesztinok­nak csak a rendfenntartáshoz szükséges rendőri alakulatai lehetnek. Hadsereget nem állíthatnak fel, katonai szövetséget nem köthetnek, nem rendelkezhetnek önállóan a légtérrel, és csak korlátozott tengerparti sávot mondhatnak majd ma­gukénak. Mind a légi, mind a tengeri ki­kötő Izrael biztonsági ellenőrzése alatt működik majd. Az izraeli álláspont sze­rint tehát a Palesztin Autonómia az álla­mi szuverenitás lényeges (elsősorban ka­tonai) ismérveivel nem rendelkezne.

Az izraeli álláspont szerint az 1967 után egyesített Jeruzsálem Izrael és a zsi­dó nép örökös fővárosa marad, nem le­het tehát egyidejűleg Palesztina fővárosa is. A menekültek Izraelbe való visszatele­pítése pedig szóba sem jöhet.

A két álláspont között tehát óriási sza­kadék tátong. Az időközi egyezmények nem teremtették meg azt a bizalmi vi­szonyt, amely e szakadék áthidalásának alapja lehetne. Ma Izrael gyanakvással szemléli a palesztinokat, mert a megkö­tött egyezményeket – kihasználva az Európai Unió és az Egyesült Államok támo­gatását – nem teljesítették. A palesztinok pedig – elsősorban történelmi és vallási okok miatt – nem bíznak Izraelben. A végső rendezésről szóló tárgyalások mindenesetre megkezdődtek, ám abban mindkét fél egyetért, hogy az egyéves határidő aligha tartható. Arafat azonban már most kilátásba helyezte, hogy ha a jövő év szeptemberéig nem írják alá a megállapodást, akkor egyoldalúan kiki­áltja az önálló és független palesztin álla­mot Jeruzsálem fővárossal. Ez a szcenárió a békefolyamat végét jelentheti, és be­láthatatlan következményekkel járhat.

(Jeruzsálem)