“Ez a fajta megosztottság értelmetlen” — Beszélgetés Vágvölgyi B. András publicistával, a Magyar Narancs volt főszerkesztőjével

Mielőtt belemelegednénk a mi kis né­pi-urbánus vitánkba, először beszéljünk röviden arról, ön mit is ért mindezen.

Egy történelmi-intellektuális kérdést, ami Magyarországon a múlt század utol­só évtizedei óta létezik. Aktualitást nyil­ván az ad neki, hogy hosszú Csipkerózsika-álom után a nyolcvanas évek vé­gén, a kilencvenes évek elején éledt új­já a népi-urbánus dichotómia. A vita a harmincas években volt a legintenzí­vebb. Az akkori kritikai értelmiség két szárnya került szembe egymással. A probléma azonban mélyebb gyökerű, a magyar polgárosodás felemás jellegével, a magyarországi zsidóság polgárosodás­ban játszott szerepével függ össze.

Zsidózás eufémisztikusan?

Igen és nem. Magyarországon zsidó­nak lenni urbánus alapállást jelent. Nem hiszem viszont, hogy minden, amit urbánusnak gondolnánk, zsidó lenne. A másik oldalról a tiszaeszlári pert vagy Istóczy pártjának antiszemitizmusát nem tekintem a népi-urbánus vita részének. A népi gondolat, vagy legalábbis a mi­nőségi része nem az egykori keresztény antijudaizmuson vagy populáris antisze­mitizmuson alapszik, hanem az I. világ­háború előtti polgárosodás versenyhely­zetében az asszimilálódott zsidóság pozíciószerzésével szembeni ellenérzé­sen. A zsidótörvények és a Holocaust előtt még nem akadályozta görcs a zsi­dósággal kapcsolatos társadalmi prob­lémák megvitatását.

Az urbánus és a zsidó közé már csak azért sem lehet egyenlőségjelet tenni, hiszen nagyszámú zsidóság élt paraszti sorban az országban.

– Sőt, ismerünk zsidó népieseket is. Például Pap Károly írót, aki zsidósága el­lenére narodnyik volt. Egyébként nem a paraszti sorban élő zsidóság volt a népi­esek ellenfele, hanem a városi zsidó vagy kikeresztelkedett polgár és értelmi­ségi. Az első világháború lezárása után, a Károlyi-köztársaság és a Tanácsköztár­saság után felerősödött az antiszemitiz­mus. S ekkortól számolhatunk igazán a népi-urbánus vitával is, de ha van ben­nünk nüanszírozó hajlam, akkor a népiség nem csak nettó antiszemitizmus.

Mi volt az alapvető különbség a két tábor között?

A népi tábor, írók, falukutatók, szociográfusok a magyar társadalom akko­ri legnagyobb szociális problémájából, a földkérdésből indultak ki. Az urbánus oldal a demokrácia alapkérdéseit he­lyezte a középpontba. A II. zsidótörvény bevezetésével a vita teljesen más akusztikát kapott, mint addig.

Más lett a tétje.

Nem véletlen, hogy az egzisztenciá­lis ellehetetlenülésben Fejtő Ferenc, a Szép Szó egyik szerkesztője Párizsba megy és a Népszava tudósítója lesz, Ig­notus Pál meg Londonba távozik.

Míg Féja Géza a szélsőjobbhoz kerül közel.

Még inkább Erdélyi József, az ő Solymosi Eszter vére című versének 1944-es megjelentetése a népi mozga­lom mélypontját jelentette. Ezzel elér­tünk az egyik nagy problémához. A né­pi mozgalom nyitott volt a különféle totalitariánus eszmék felé. Visszatetsző a népi mozgalom történetében az állandó kiegyezési vágy a hatalommal. A front végül mozgalomként nem működött, de jelentős gesztusnak számított az autok­ratikus rezsim és miniszterelnöke irá­nyában. A Szép Szó alapítását válasz­nak tartották az Új Szellemi Frontra. Ne feledjük, ennek a folyóiratnak vezérlő szelleme, szerkesztője, legharcosabb, legkövetkezetesebb képviselője egy nem zsidó urbánus volt, egy bizonyos József Attila nevű költő. A háború ide­jén aztán nagyon sok népi, illetve a né­pi táborhoz tartozó entellektüel kapott szélsőjobboldali fertőzést, hogy csak Németh Lászlót, Szabó Lőrincet vagy Kodolányi Jánost említsük.

Aztán negyvenöt után kiderült, a népiek a kommunizmus felé is elég nyi­tottak.

Igen, bár előbb leválasztották saját jobbszárnyukat. Révai József írt egy könyvet Marxizmus és népiesség cí­men. Ebben ugyan keményen megbírál­ta a népies jobboldalt, de sokkal inkább a népieket, mint az urbánusokat tekin­tette szövetségesnek, a kommunista párt magyarországi posszibilis partneré­nek. Az urbánusok, legyenek liberáli­sok, szociáldemokraták, nem dogmati­kus kommunisták, elüldözendőkké, ki- irtandókká váltak.

Ugyanakkor az ön által urbánusnak nevezett József Attila lett a rendszer nagy költője.

– József Attila már nem tudott vitat­kozni. Másrészt csak egy megcsonkított, Szép Szótól megfosztott József Attila került a piedesztálra. A hivatalos Révai-Andics-Mód-féle történetszemlélet, mely az irodalomtörténeti kánont is meghatározta, a magyar lírában a Petőfi-Ady-József Attila hármast tekintet­te fősodornak. A kurucos indulat tet­szett a hivatalosságnak, ha az a korábbi rezsimek ellenében nyilvánult meg, ugyanakkor a költők környezetéből kire­tusáltak olyan szalonképtelen társakat, mint Jászi Oszkárt Ady esetében, vagy Fejtőt és Ignotus Pált József Attilánál.

Miként változott a helyzet Nagy Im­réék színre kerülésével?

Nagy Imre és köre valamifajta egyensúlyban gondolkodott. Ez a balanszírozás a nyolcvanas évekig megma­radt a magyar ellenzéki gondolkodás­ban. Úgy gondolták, hogy az igazi koalí­ció a népi és az urbánus értelmiség kö­zött jön létre. Az 56-os értelmiségben is megvolt a balanszírozási vágy. Az MSZMP KB 1958-ban hozott egy határo­zatot a népi irodalomról, ami persze megrémítette a reprezentánsokat, és később a népi írók sok engedményt tet­tek a hatalomnak. A népi írófejedelem Illyés Gyula volt. A népi éthosz a kibekkelés, a kis engedmények, kompro­misszumok irányába mutatott. A másik oldal nagyságának Lukács György számított. Lukácsnak más lehetett a viszo­nya a hatalomhoz. Mint nemzetközileg elismert filozófus, megengedhette ma­gának, hogy külföldön publikáljon. Ezt a népiek többsége nem tehette volna meg. Talán nem voltak elég híresek, vagy elég jók, mindenesetre túl partiku­lárisnak számított a problémájuk – kül­földön kevés esélyük volt a megjelenés­re, így hát inkább rászorultak a kiegye­zésre. Még akkor is, ha Lukács öregko­rának nagy konfliktusa maradt, hogy „visszazárják”-e a pártba, szemben pél­dául Illyéssel, aki sohasem volt párttag.

Ám a pártkongresszusokon mindig kezet rázott az elsőtitkárral.

– Nyilván! Lukács azt mondta: „rossz vagy jó, de az én pártom”. Illyésnek ilyen problémái nem voltak. Hadd mondjak el egy jellemző történetet. Né­hány éve Petri Györggyel készítettem egy dokumentumfilmet, s abban mesé­li, hogy amikor 1977-ben aláírást gyűj­töttek a cseh bebörtönzöttek mellett, ő ment el Illyéshez. Illyés azt mondta ne­ki, ha én ezt aláírom, nagyon sokan fog­nak csatlakozni. Pont erre gondoltunk Gyula bátyám – felelt neki Petri. Erre Illyés előbb valami magyarázatba kez­dett, hogy az nem is biztos, hogy jó len­ne nekik, mármint a népi tábornak. Majd formai dolgokba kötött bele. Sze­rintem ez elég plasztikusan mutatja hozzáállását. A kijáró, a külön megoldá­sokat kereső, a törleszkedő magatartás favorizálását.

– Azért a másik oldal joggal mondhat­ja erre, hogy Lukács Györgynek is lenne miért szégyenkeznie, mondjuk 19-es magatartása miatt.

Neki is sok szégyenkeznivalója akad. De ettől még időskori kiállását el­ismerhetjük. A népiesek más utat kö­vettek. Nézzük meg például a Hitel cí­mű folyóirat létrejöttét. Illyésék már a hetvenes években szükségét érezték egy hangsúlyosan népi irányultságú lap­nak, mely az ún. nagy nemzeti sorskér­désekkel foglalkozik. Engedélyekért fo­lyamodtak, lobbiztak. Ha az egyébként meglehetősen a népiek pártját fogó Aczélnál nem jutottak eredményre, rohantak Pozsgayhoz, ha nála sem, vissza.

Fogadjunk, hogy ezzel szemben most a Beszélőt akarja példaként fel­hozni.

A Beszélőt, az AB Hírmondót, vagy bármely más szamizdatot. Ezeknek a készítői korabeli lengyel mintára azt mondták, „igaz, hogy nincs szabadság, de tegyünk úgy, mintha lenne, s ez nö­veli a szabadságot”. Nem folyamodtak engedélyekért, nem jártak ki, hanem áttörték a Magyarországon lappangó ter­mészetű cenzúra korlátját.

Jó, de a történelem úgy alakult, hogy végül is nem derült ki, melyik módszer a hatékonyabb.

A kommunizmust végül is nem saját belső ellenzéke buktatta meg. Viszont ezt megelőzően az értelmiségi ellenzéki csoportok nagy hangsúlyt fektettek ar­ra, hogy a koalíció vagy együttműködés legyen köztük, és az legalább középtá­von fennmaradjon. Az aláírásgyűjtések­nél, vagy a Bibó emlékkönyv összeállí­tásánál ez fontos szempont volt.

Vagyis nagy összetartozás ide-oda, mégiscsak számon tartották, ki hova tartozik.

Persze. Van ennek politikai, értékvi­lágbeli, ideológiai, esztétikai és egy tör­zsi szintje is. Nem feltétlenül etnikai, de törzsi.

Ha mi ketten idejében elhatároztuk volna, hogy népiesek akarunk lenni, le­hettünk volna, vagy előre kijelöltetett az ember sorsa?

– Nem tudom, hogy előre kijelöltetett- e, de biztos, hogy egyfajta törzsi elkülö­nülés is szerepet játszik, de mint már korábban is mondtam, szerintem an­nak, amit Magyarországon népi-urbánus megoszlásnak mondunk, nemcsak zsidó-nem-zsidó metszete van, de modern­ista-anakronisztikus, globalista-nacionalista, és még számtalan törése. Vissza­térve a politikai szinthez, noha a törés a lakiteleki sátorverés volt, de a rendszer- váltás kezdetén még előfordulhatott, hogy Tamás Gáspár Miklós előadást tartott egy MDF fórumon. Azonban ha­mar kialakult, hogy a rendszerváltás két nagy pártja, az SZDSZ és az MDF az ur­bánus-népi tagozódást követte.

– S ez utóbbi gyakran átszelte a párt­határokat is. A népies MDF nagyon jól együtt tudott működni a szintén népi Pozsgayval.

Igen, bár azt nem tudjuk, hogy az Antall-Pozsgay-paktum legenda vagy valóság, az tény, hogy a kerekasztal tár­gyalásokon az MDF engedékenyebb volt az MSZMP-vel, mint az SZDSZ vagy az akkor még urbánusnak számító Fidesz.

Érdekes, hogy most úgy fogalmaz „az urbánusnak számító Fidesz”. Míg több tanulmányában éppen azt írja, hogy a Fidesz a kezdetekben kívül akart maradni ezen a népies-urbánus vitán.

Ez igaz, bár nem kívül akart marad­ni, hanem – helyesen – meg akarta ha­ladni, felül akart emelkedni ezen a vi­tán, de ettől még az urbánus SZDSZ- szel működött együtt, annak volt – ak­kor még nem pusztán taktikai – szövet­ségese.

Mekkora a két szekértábor kialaku­lásában annak a szerepe, hogy résztve­vői azt gondolják, együtt jobban lehet pénzhez, befolyáshoz, publikálási lehe­tőséghez jutni?

A magyar pártpolitizálás eszmékből, elvekből, ideológiából indul ki, aztán a pártpénzek síbolásáról szól.

Mennyire kell tartozni valahova, vagy mennyire lehet tényleg kimaradni mindebből? Most megjelent könyve egyik első írásában – ha ironikusan is – de „hígmagyarnak” nevezi magát.

Sokáig azt hittem, hogy ki lehet ma­radni belőle, vagy meg lehet haladni, de Csurka ’90. januári rádiószózata („Éb­resztő, magyarok!”) és ’92-es dolgozata után úgy látom, sajnos, muszáj volt ál­lást foglalni. A népi-urbánus megoszlás anakronizmus. Nagyon sajnálom, hogy az elmúlt évtizedben ismét fellángoltak ezek a viták.

És ebben a legújabb kori fellángo­lásban mennyi az antiszemitizmus?

Sok. A népi tábor, illetve a népi tá­bor pártja, az MDF legideologikusabb publicistája Csurka István volt. Az ő antiszemitizmusa vitathatatlan. Urbánus oldalról nem tudok hasonló szinten fe­nyegető, vagy csak lekicsinylő megnyil­vánulást mondani. Talán Landeszman rabbi bőgatya és fütyülős barackos kije­lentése volt az egyetlen, de erősen hezi­tálnék, ha arra kéne válaszolnom, hogy ő most urbánus értelmiségi-e vagy sem.

Nem akarom, mondjuk Csurkához hasonlítani, de az elmúlt hetekben ön is kapott éppen eleget a jobboldali sajtó­tól, amiért tisztetlen hangot használ a hatalommal szemben. S ez sérti őket.

Én általában tiszteletlen hangot használok. Egyébként a Fidesz jelenlegi politikájáról írtam úgy, mint a politikai gecizmus megnyilvánulásáról. Pár éve hallottam először ezt a szót pozitív kon­textusban. Azt jelentette, hogy valaki dörzsölt, tudja, mit akar, céltudatosan erőszakos, nem az elvei, hanem az ér­dekei vezérlik, és ezek eléréséért nem válogat eszközeiben. Ezt én nem érzem olyan nagyon sértőnek, bár kétségtele­nül a megfogalmazást figyelemfelkeltőnek szántam.

Lehet, hogy amíg az úgynevezett urbánusságba inkább belefér a könnyed, frivol hang, addig sokakat sérthet az a szemlélet, hogy nem is kell mindent olyan baromi komolyan venni.

Biztos, hogy értékvilágbeli különbsé­gekről is beszélünk, nem olyan régen Seres Lászlóval készítettünk egy inter­jút a poszt-Magyar Narancsba egy neves konzervatív amerikai publicistával, F. J. O’Rourke-kal, akitől azt kérdeztük, mi­ként lehet valaki, aki konzervatívnak vall­ja magát, ennyire mulatságos. Magyar- országon azt szoktuk meg, hogy a jobbol­dali, konzervatív stílusban a búsmagyar­kodás, a pátosz, a nyelvi anakronizmu­sok és az avíttság meghatározó. A jó pub­licisztika meg humoros, karcos, vitriolos.

Az ellentétek kibékíthetőek, vagy mindig kell lennie Fradi- és MTK-drukkereknek is?

Ez a fajta megosztottság értelmet­len. Egyébként is, az ország nagy része nem is törődik vele, mert mondjuk, sze­reti a csípős „urbánus” publicisztikát, de szívesebben jár Erdélybe korsót gyűjteni, mint New Yorkba acid partyra.

Ha ennyire értelmetlen ez az egész, mégis mi tartja össze a csoportokat?

Egyre kevesebb. Ízlés, értékvilág, személyes történelmek. Ezen az átjárhatatlan megosztottságon és humánér­telmiségi választáskényszeren már túl kellene lépnünk végre.

Dési János